2020. március 2., hétfő

Mert hazudni kell

Utoljára mondtam igazat, soha többé nem teszem! Minden őszinteség után szobafogságra ítél anyám. Újabb egy hónap. Elviselhetetlen. Megint csak a gimibe mehetek, lesben áll majd, számolja a perceket, a konyhaablakból figyeli, kivel szállok fel a buszra, kivel sétálok hazafelé, árulkodó nyomokat keres rajtam. Tanuljak, az a dolgom, nem a csavargás, nem a haszontalanság, nem a ribanckodás, mondja, pedig én csak találkozni szeretnék Andorral. Tehetetlen zokogás ráz, nyüszítek, mint egy kutya, színpadiasan szenvedek, hátha eredményre vezet, de nem. Kőből van anyám szíve, rajtam akarja megtorolni saját életében elkövetett hibáit. A csukott ajtón keresztül rimánkodok, ordítva könyörgök, de hajthatatlan. Azzal vagdalkozik, ha nem hagyom abba, duplájára emeli a büntetést.
Andor már alsó tagozatban a padtársam volt, amikor a tanító néni nem figyelt, fogtuk egymás kezét, feladatot cseréltünk. Ő szépen rajzolt – helyettem is –, én a matekját oldottam meg, mert jó számtanos voltam. Suli után nem mentünk haza, mindenféle hihető mesét találtunk ki, hogy miért maradtunk tovább. Mert hazudni kellett. Senki nem választhat el tőle, örök hűséget fogadtunk, elterveztük, amint nagykorúak leszünk, összeházasodunk, egy szép kertes házba költözünk. Néhány napja készített gyönyörű grafikáit a szekrény mélyén őrzöm, anyám ne tudjon róla, nehogy tűzre kerüljön a színes tollú papagáj és a különleges virágok.
Megőrülök, ezt nem lehet kibírni! Hogyan értesítsem? Gőze sincs arról, hogy nem tudok elmenni a randira. Titkos találkahelyünkön, a focipályán vár. Biztosan azt hiszi, szándékosan kerülöm. Lecsapja a kezemről valaki, sokan irigyelnek miatta. Jól néz ki, szőke hajával és hatalmas, barna szemével egészen különleges fiú. Szerény, csöndes, visszahúzódó, mégis minden lánynak ő tetszik.
Ez téboly! Tennem kell valamit! Ígérgetni, megalázkodni, csak enyhüljön a szorítás! Piszkosul fáj az orrom a törölgetéstől, a kockás zsebkendővel szétmázolt könnyek kiszárítják az arcom, oda a maradék szépségem, most már csúnya is vagyok. Ezt nem tűrhetem! Fogom magam, kimegyek azon a nyavalyás ajtón, lesz, ami lesz! Kit érdekel?! Nekem már úgyis mindegy!
Anyám a szobájában bámulja a tévét, egy francia énekes kellemesen duruzsol – „viens, viens ma brune” –, megzavarom a bűvöletben, idegesen kapja fel fejét. Anyu, légyszi, engedj el, nem csinálunk semmi rosszat, csak beszélgetünk, mondanám, de magasra emeli kezét, és irgalmatlanul nagy pofon csattan a jobb felemen, tarkóm belenyilall, ujjai felsértik a szám szélét, nyelvemen érzem a vér sós ízét, émelygek, öklendezem. Eszelős ordítása szétszakítja dobhártyámat, megáll bennem a levegő, sírni is elfelejtek. Artikulátlan hangon üvölti, ha nem tetszik, költözz apádhoz, ott majd azt csinálsz, amit csak akarsz!
Mindig ezt vágja fejemhez; tizenhat évesen teljesen nyilvánvaló a felismerés, hogy mi okozta korai válásukat. Szinte naponta ismétlődik a fenyegetés, befogott füllel is hallom, az agyvelőmig hatol, gyomorgörcsöm van az ordításoktól, a verésektől, a megszégyenítésektől, a meg nem értéstől, a rabságtól, szeretetlenségtől. Én szabadnak születtem, tudok viselkedni, tudom, mi a helyes!, vinnyogom reményvesztetten, elgyengült lábbal szédelgek vissza zárkámba. Utálom ezt a rohadt fogságot, véget kellene vetni ennek örökre, akár az életem eldobva is; anyámat nem bírom elviselni, képtelenség, gyűlölet izzik bennem, harag, félelem a következő hónaptól, a többitől és attól, hogy elveszítem Andort.
Leroskadok az íróasztalhoz, semmi életkedvem, hiába lapozok bele Monte Christo grófjának mindent feledtető történetébe, most az sem ad vigaszt, én is If várában érzem magam, a sötét középkorban, anyám ütlegelő keze gondoskodik erről, keresem a szabadulás útját. Menekülnék az értelmetlen, gyilkos szigor elől, anyám zsarnoksága elől, minden elől. Idegtépően fáj, halálosan. Nem a pofon, nem a vérző seb sajog, hanem a lelkem semmisül meg, érzéseim eltorzulnak, hazudni kell, hazudni kell, hazudni kell!, csak ez zakatol a fejemben, szinte széthasad.
Feldagadt szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, hirtelen felcsillan egy reménysugár, Hédi barátnőm halad el az ablak előtt. Feltépem az ablakszárnyakat, fuldokolva, fojtott hangon hívom közelebb. Halálra rémül tőlem; már megint?, kérdezi szörnyülködve, káromkodik, és mérhetetlenül sajnál, nem cserélne velem a világ minden kincséért sem. Arcára kiül a döbbenet, a segíteni akarás. Kérlek, kerülj a focipálya felé, mondd el Andornak, mi történt, jaj, Hédi, légyszi, tedd meg nekem, nem akarom elveszíteni!; barátnőm részvéttel bólogat, és már iszkol is, mert a hátam mögött anyám artikulátlan hangon tudatja, felfedezte harmatgyenge próbálkozásomat. A lány megrettenve áll tovább, még látom, ahogy a pálya felé veszi az irányt. Mit mondtam?!, nem erről volt szó!, hallom a féktelen üvöltést, de már egyáltalán nem érdekel, érzéketlen vagyok, akár egy fatuskó, bezárkózom, magamba menekülök, ahol nem érhet bántódás, a képzelet világában bármi lehetséges; anyám őrültként tombol, kizárom, összeszorítom a fogam, nem válaszolok; rongybabaként hullva, görnyedten kuporgok az íróasztal mellett, hiába szenvedek, nem törődik velem. Egész testem remeg, tébolyultan sikoltok belül, én csak érezni akarom, hogy szeret valaki!, miért nem lehet ezt megérteni, miért?! Tehetetlen dühvel söpröm félre féltve őrzött könyvem, hatalmas zajjal csattan a padlón.
Kihúzom a fiókot, előkotorászok néhány papírt, reszkető ujjaimmal végigsimítok rajtuk, kezembe fogom kedvenc tollamat, telerajzolom a lapokat gyöngybetűkkel, nyugtató szavakkal, szerelmes verset írok, gyengéd, tiszta érzéseket, fájdalommal szőve, könnyel átitatva.
Szabad vagyok. If várának börtöne nem tart fogva többé, megtaláltam a kiutat.
Maradt egy üres lapom. Levelet írok apámnak. Megírom neki az igazat.

Megjegyzés: egy feladatra írtam ezt a novellát.


Elena Genkin  Chateau d'If

2 megjegyzés:

  1. Sajnos ez az anya valószínűleg egy sokat csalódott, esetleg lelkében bántalmazott nő lehetett, ezért próbálta óvni a lányát. Viszont nagyon rossz megoldást választott, a nyílt őszinte beszélgetéssel többre ment volna. Gondolom én. Lányos és fiús apa lévén tudom, hogy a lányokat mindig jobban féltjük, nem azért mert jobban szeretjük, hanem a csalódásoktól szeretnénk megkímélni őket, mert magunkról tudjuk mire képesek a fiúk adott esetben, helyzetben. Sajnálom, nagyon, hogy így járt a leány, főleg, hogy ezt már szinte felnőtt nőként érte meg, hiszen gimnazista volt és a hormon háztartása is valószínűleg kialakult. Más. Gyönyörűen írsz, eszközeid szófordulataid nagyon tetszenek, nincs kapkodás, szépen felépített minden történeted! Jó olvasni. Gratulálok!

    VálaszTörlés
  2. Kedves István, ez az anya nem a lányát féltette, hanem saját hírnevét, és amikor a lány néhány nap múlva elköltözött, nem engedte elvinni kedvenc tárgyait, Monte Christo grófját sem. Csak egy mondat hangzott el a szájából: „Mit fog szólni a falu?”.
    Természetesen nem minden szülő ilyen. Ami a lányt illeti, okult ebből a példából, levonta a tanulságot, és másképp alakította saját életét, ám olyan lelki sebeket kapott, melyeket az idő nem képes begyógyítani.
    Alakulhatott volna rosszabbul is ez a történet, sokan nem kerülnek ki győztesen egy ilyen helyzetből.
    Köszönöm szépen, hogy elolvastad, belegondoltál, az írásaimról alkotott véleményedet külön is. Megtisztelsz vele. :)

    VálaszTörlés