álmot ősi csóva, ég a napfonat.
Leáll az óra, várlak... s a hangodat,
de már hallgatag tapadsz a számra kint,
és amint magunkra zárva ring szobánk,
behúz a vágyvihar, dúl a nyílt titok,
Te már nyúlsz felém, amíg feléd nyitok,
szótlanul halunk, s a csönd zihál tovább,
ruhánk lehull, és bejárt utunkra ér;
felér e nyár a dőltbetűs tavasszal,
mi felold időt, kitágul itt a tér...
elolvadunk, de még a vágy marasztal
és erünkben úgy zubog megint a vér,
hogy újra átadom magam malaszttal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése