Hova furakodik ez a fény? Még aludni akarok. Résnyire nyitom szemem. Hat óra ötvennégy. Elfordulok. Ránézek a hőmérőre. Kint nyolc fok. A nap nyomulása nem ezt mutatja. Mintha tavasz lenne. Bennem nincs tavasz. Először a nyár rabolt ki. Most az ősz. Nincstelen vagyok. Miféle koldus, aki tavaszért kuncsorog? Egy morzsányi sincs a zsebemben. Nincs is zsebem. Hálóingem zsebtelen. A semmiben hogy lenne bármi? Nincs is tavasz. Csak a képzeletem festett róla képeket. Elfogyott a festékem. Nem tudok másikat festeni. Fel kellene tölteni a palettát. Nincs kedvem. Ecsetem sincs. Van néhány félig teli tintapatronom. Inkább félig üres. Vagy egészen. Tollam sincs. Nem érdekel. Aludnék még. Nem engedi a napfény. Félrehajtom a takarót. Feltápászkodom. Kiülök az ágy szélére. Nyolc fok. Bent húsz. Bennem mínusz tizenkettő. Nem fázom. Nem érzek semmit. Mégis érzek valamit. Nem jó ülni. Semmi sem jó. Mi az a jó? Ücsörgök. A napfény szemtelenül zaklat. Leskelődik a függönyréseknél. Nem hagy békén. Belebújok a papucsomba. Csak egyik lábammal. Ücsörgök. Lehet, hogy ez rossz. Nem érzek semmit. Mi az a rossz? Másik lábam is papucsba csúszott. Nem tudom, ki tette bele. Ücsörgök. Fel kellene állni. Nem visz rá a lélek. Testem kisegíti. Felállok. Elindulok a napfény felé. Beengedem, ha annyira jönni akar. Ő tudja. Nekem mindegy. Minden mindegy. Kihúzom az egyik firhangot. Már csak öt. Legalább a számolás megy. Három ablak. Hat függönyhúzás. Már csak négy. Világosabb van. A napfény uralni akarja a szobát. Nem érdekel. Legyen övé. Két függöny maradt. Valaki kettőt elhúzott. Magam vagyok. Egy. Belefáradtam. Jöhet az utolsó. Kint nyolc fok. Kitárom az ablakot. Bennem mínusz tizenkettő. Nem érzem a hideget. A nap pimaszul simogat. Nem elég a szoba. Én is kellek neki. Nem kap meg. Senki sem kap meg. Huzat van. Kikezd velem a szél. Nem érdekel. Kívül tágasabb. Nézem a fűzfát. Nagy. Zöld. Biztos kivételez vele a tavasz. Velem nem kivételez. Elhagyott. Így jártam. Vitatkoznak a madarak. Nem érdekel. Az ő dolguk. Nyitva hagyom az ablakot. Ácsorgok. Mozdulni kéne. Ácsorgok. Nem akar vinni a lábam. Nem érdekel. Meggondolja magát. Mégis visz. Mozdulok. Hátat fordítok a napnak. Simogasson mást. Hidegen hagy. Sok dolgom lenne. Kedv kellene hozzá. Kedvem sincs. Elfogyott. Minden elfogyott. Én is. Nem érdekel. Kint kilenc fok. Bent tizennyolc. Bennem mínusz tizenkettő. Sírni kellene. Nincs könnyem. Elfogyott. Leülök az íróasztalhoz. Ücsörgök. Bámulom a laptopot. Hidegen hagy. Lassított felvétel vagyok. Ücsörgök. Felnyitom a fedelét. Ücsörgök. Bekapcsolom. Bámulom a monitort. Hidegen hagy. A Secret Garden biztos ad könnyeket. Nem ad. A semmiből nem tud. Nem érdekel. Nem hiányoznak a könnyek. Semmi sem hiányzik. Én sem. Nyolc óra ötvenegy. Indul a program. Majd AI fest nekem tavaszt.
Szomorkás a reggel, Te nem vagy itt, én sem vagyok ott. Tótágast áll bennem a tavasz, esőfelhők gyűlnek – csalókának tűnhet, de nem az. Az ereszről már csordul is a víz, cseppek kopognak ablakomon, és nem tudom, hova lettem ezen a márciusi kedden, bent rekedtem az idő labirintusában. Maradok még, nem kutatok utat,
nem kell kijárat, inkább elhagyom magam. Jó megbújni felhőim között s érezni, hogy szívembe költözött az Eső.
Elúsznak, mint vízcsepp sebes folyóval, vagy a felszínen lebegő faág; elszállnak, akár a darvak, ám örökre mennek, nem térnek vissza soha már. Két kézzel szórod az ismeretlenbe, amikor számolnád, csak üres tenyered marad, míg egy utolsó szél széthordja megfáradt hamvadat.
Ember, ne tékozold a percet! Incselkedik a tavasz, madárdallal repül az idő. Tegnap még havazott, ma ugyanott tarka virágok bontják kelyhüket, illatuk betölti a teret, rügyek pattannak, élet sarjad – maradtak még percek, és téged akarnak.
Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a tavasz.
Novemberi eső
Egyre hull, s a lelkem mossa,
sós patakkal egyesül.
Ég haragja bennem sorsa,
vízzé váltja legbelül
időm ostorát és a kínt,
mi szép szavakkal öltve
vágyakból hamis csöndet int,
hát hagyom, hogy e csöndbe
úgy vegyüljön, mint mi örök,
hol hiába halnak körök,
értően látom sorát,
bár játszom az ostobát.
Őszi billog
Már megint az ősz kesereg,
kertem alján utat tör.
Álmot ront, e hős szerepet
rám írta, és elgyötör.
Míg nedűjét issza a föld,
a lelkem reszket belül,
virágok halnak, s fáj a csönd,
illat-avarba merül,
és esőmbe sír ez a csönd
könnyzáporral és egyre fönn,
pedig belőle nyílok.
Az ősz csak ócska billog.
TélcsengŐ
Versbe bújok, hogy ne fázzak,
ha jeges szél diderget,
és csak úgy oltsam a lázat,
hogy ontsam azt, mit kellett.
Szűk szavakba rejtem magam,
hát írok rendületlen,
már nem bánt a tél sem, ha van,
bár tavaszt se feledtem.
Csengő hangon szól e képzet,
fülembe sír, hát enyém lett.
Látom tiszta íriszét,
még a tél sem tépi szét.
Télige(n)
Szól a tél. Még esőt szitál
és ködöt hullat, ledér.
Csak ólálkodik, mert kivár
álmot, ritka percekért.
Jó volna így aludni el,
ölelni a Végtelent
és szeretni, hisz hinni kell;
a tél új tavaszt jelent,
e szép tavaszban létezel,
majd ősz a nyárra ráfelel;
mind érzik, amit én is,
hogy nincs évszak, csak fétis.
Tiéd a tél
Tiéd a tél, hordd magaddal,
fázz csak paplanod alatt,
fájjon, ha majd nem fakad dal,
és sírj, hogy az se maradt,
és érezd, amint reszketek,
mikor halott lesz minden,
ha nem várhatok két kezet,
ami eltöröl kínt benn,
mert itt fagyos a tél, szikár,
nyakamba liheg, jég szitál,
te tűnj el, ha menni kell,
de ne hagyj a semmivel.
TavaszlesŐ
Még él a tél, incselkedik.
Zord arcát úgy mutatja,
hogy mohósága csöndet int.
Hozzád bújnék, tavaszba,
hol virul az élet, Veled.
Nem számít semmi. Érted?
Érted élek, vagyok neked
s te vagy, hiába féled.
Vágyott tavaszod nálam él,
és bennem a tavaszmesén
olvadnak el jégcsapok.
Vacogva, nálad vagyok. Bolond a tél
Bolond a tél. Tavaszt mutat,
de zord arcát is adja.
Azt nem értem, ha jól mulat,
miért hagy így magamra.
Én csak nézem a jégcsapok
olvadó neszét, hallom
a látványt, így bőven kapok
belőlük zenét s vallom,
belém zokog a várt tavasz;
és hiába halnak szavak, Te mindig bennük leszel;
már Mindenben létezel.
TavaszkeresŐ
Kacsintott egyet s elhagyott,
fényét orcámra sírta.
Madárfütty zendült, de fagott
kavarta fel a líra
csendüléseit, hát letűnt.
Hiszem, felém jön megint,
mikor fülében ég kihűlt
dalom, s a télre legyint.
A kikelet mindig ilyen,
nem állítja meg semmi sem.
Nincs rá hatalom, s egyre
tavaszba szédülsz benne.
Tavaszcsaló
Kertemben tavasz csivitel,
madarak zengik létét.
Halottas homály viszi el
az érkezést, hisz kér még
napsütést, tőled áradót,
s ha sziporka is, éltet,
hát ne légy fukar, átkarolt
szelíd szavad, mi képlet.
Hol bújsz? Nélküled nincs tavasz.
Már látom, Te magad vagy az.
Picinyke fényt küldj nekem,
érezzem, hogy létezem.
Nyárfosztott
Valahol elveszett a Nyár,
s tűnni kész a rejtelem.
Álmaimban még visszajár,
hát rémülten keresem.
Talán belém halt egy reggel,
mert nem találta magát,
vagy nem érzett a beteggel
sok álmatlan éjszakát.
Ma rádöbbentem, valahol
gyönge szívemben zakatol.
Sorolhatnak évszakok, Nyár nélkül halott vagyok.
Őszmosoly
Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a Tavasz.
Kertemben tavasz csivitel, madarak zengik létét. Halottas homály viszi el az érkezést, hisz kér még napsütést, tőled áradót, s ha sziporka is, éltet, hát ne légy fukar, átkarolt szelíd szavad, mi képlet. Hol bújsz? Nélküled nincs tavasz. Már látom, Te magad vagy az. Picinyke fényt küldj nekem, érezzem, hogy létezem.
(A Nincs évszak, csak fétis c. Himfy-ciklusom 10. eleme)
.jpg)
