Egyre csak az a boríték jár a fejében, kísérti, hiába próbálta legalább látszólag eltüntetni, hogy ne legyen a szeme előtt. Először meg akart szabadulni tőle, de meg kell maradnia. Annyi mindent törölt már, utólag mindig megbánta, akkor miért pont ezt semmisítené meg, ami túl fontos számára ahhoz, hogy nyoma vesszen az időben.
Kopogtak, a postás zörgetett. Átvette tőle a küldeményt, melynek ő maga volt a feladója. A címzett neve határozott vonalakkal áthúzva, a borítékon egy nyomtatott cédula, egyik négyzetben hanyagul odafirkantott iksz, mellette ez állt: a címzett ismeretlen. Hirtelen megszédült. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a címzett már nem lenne az élők sorában, és a túlvilágra nem kézbesítenek levelet. Abban a pillanatban ő is úgy érezte, menten vége lesz, jobb lenne elsüllyedni, eltűnni valahol a semmiben, kapkodta a levegőt. Nehezen tudta eltitkolni a postás előtt, hogy rosszullét környékezi, csak hebegett-habogott, alig várta, hogy magára maradjon. Egy ideig szorongatta a kissé megviselt küldeményt, nem bontotta ki, tudta, mi van benne. Beszédelgett a lakásba, nem érzékelte, meddig ácsorog mozdulatlanul, csak bámult maga elé, erőtlenül szorongatta a megviselt papírt, majd szinte bénultan tette le az asztalra. Látványa annyira marcangolta lelkét, hogy képtelen volt ránézni, s mint egy holdkóros, félig lehunyt szemmel araszolt a szobába, találomra becsúsztatta a könyvespolcon sorakozó folyóiratok közé. Ha nincs szem előtt, előbb-utóbb elfelejti, elmúlik ez a szívszaggató érzés, de abban a pillanatban, nem tudott szabadulni tőle, csak zakatolt a fejében, kívül-belül reszketett, és keservesen sírni kezdett. Még hogy ismeretlen? Az az egyszerre komoly és érzéki név, melynek fülbemászó dallama hajnali csilingelés, délutáni harsona, esti bongó harangszó, ritmusa pedig felér egy izgalmas zenedarab lüktetésével? Maga az élet, nem a túlvilág!
November dereka volt, tanácstalanul üldögélt íróasztalánál, valahogy el kell juttatni a magazint, melyben együtt vannak, együtt bújnak meg egy hasábon, a melengető cím alatt harmincnyolc sorban, a többi szöveg között. Megígérte neki, hogy elküldi, és az ígéret szent.
Akkor már két hete nem beszéltek, kínszenvedés árán mondta ki, hogy vége, nem bírja tovább. A teljes igazságot megtartotta magának, hogy napról napra halkuló hangjával mintha jelezte volna, már nincs szüksége rá, egyre kevesebbet foglalkozott vele, és nem lehetett nem észrevenni, hogy másik nő felé fordult a figyelme. Hetekig hordozta ezt a felismerést, amíg megszületett az elhatározás: pontot tesz a végére, aztán valóban pont került a végére. Nem egy, hanem három.
Nem értette, mi ez az üresség benne, nem értette, miért hiányzik neki ennyire valaki, akiben nincs annyi bátorság, hogy elé álljon, egyenesen a szemébe mondja, hiszen előtte mindent megbeszéltek. Talán kiszámítható jelenléte, az együtt eltöltött idő miatt nem volt képes elengedni. És ennél jóval több miatt.
Nem értette, mi ez az üresség benne, nem értette, miért hiányzik neki ennyire valaki, akiben nincs annyi bátorság, hogy elé álljon, egyenesen a szemébe mondja, hiszen előtte mindent megbeszéltek. Talán kiszámítható jelenléte, az együtt eltöltött idő miatt nem volt képes elengedni. És ennél jóval több miatt.
Végigsimított a magazinon, félretette, nem írt bele semmit, a férfi nem szerette, ha összefirkálják a könyveket, folyóiratokat. Kezébe vett egy szép papírlapot, félbehajtotta, arra kanyarította a nehezen megtalált szavakat. Először egymás mellé, de nem tetszett neki, gombóccá gyűrte, másikat vett elő, összevissza tologatott girbegörbe sorok csúfoskodtak rajta, remegő kézzel nem lehet gyöngybetűket formálni. Sokasodtak a gombócok, mígnem gúlába került minden szó, úgy álltak a lapon, mint az örök életű piramisok. Egyet szándékosan kihagyott, ne inflálódjon tovább, ne veszítse el teljesen értékét, de arról gondoskodott, hogy simogatásként ott legyen a sorok között. Ellenőrizte a szöveget, majd a félbehajtott lap ölelésébe helyezte a féltve őrzött magazint, belecsúsztatta a borítékba. Nyomtatott nagybetűkkel címezte meg, hogy jól olvasható legyen, nehogy tévesen kézbesítsék.
Miközben a postán várakozott, fázott belül, némán zokogott, befelé folytak a könnyei. Hosszú sor állt, legalább fél óráig tartott, mire ráragasztották az „elsőbbségi” matricát.
December vége van, a decemberi tavasz kikeleti hangulatot áraszt, még néhány nap, és beköszön az új év, nemsokára átlépheti küszöbét.
A magazin november közepe óta a többi között lapul, nem tudja kezébe venni, de talán majd egyszer kibontja a borítékot, és képes lesz újra elolvasni azt a harmincnyolc sort, a nála maradt levelet és a sorok közé rejtett üzenetet.
A kép forrása: web.
Pál Utcai Fiúk – Spleen
