232.685 leütés, hat év és életfogytiglan. Ez lett az eredmény és következmény, miután lázrózsás állapotban sikerült sorba rendeznem a leütötteket. Ekkor még nem érzékeltem, hogy ennek mekkora súlya van, csak akkor kezdett derengeni, amikor újra végigjártam az egymás után rakosgatott pontokat. Eltörött a mécses, mert minden lépés megtétele közben szembesültem önmagammal. Az összes „áldozat” árulkodott személyemről, belsőmről, tükröt tartottak nekem, s amikor belenéztem, találkoztam Kankalinnal. Megdöbbentő volt ez a szembesülés, mert nem szürke, csenevész alak tükörképe köszönt vissza, hanem egy sokszínű nő bontakozott ki a körvonalak alapján. Először csak magamban sírtam. Hol párás lett a szemem, hol pityeregtem, vagy annyira elkapott a zokogás, hogy nem láttam a záporesőtől, meg kellett állnom. Senkinek nem mertem bevallani, hogy ennyire érzékenyen érint, mert ne bőgőzzön, aki ilyen tettre adja fejét immár másodszor, bár valószínűleg nem okozott volna különösebb meglepetést, hiszen akik figyeltek rám, tisztában vannak velem, soha nem árultam zsákbamacskát. Lehet azon csodálkozni, hogy egy életfogytiglanra szóló ítélet ekkora érzelmi viharokat vált ki?
Előre megfontolt szándékkal követtem el a cselekményt. Már legalább két éve tervezgettem, de kivártam a megfelelő pillanatot, hogy magabiztosságra tegyek szert, jókor legyek jó helyen, és az időhúzással annyi erőt gyűjtsek, amennyi elegendő a terv megvalósításához, nehogy hibázzak, mert a félmegoldásokat nem kedvelem, mindenben maximalista vagyok. Így lettem ennek a „híres” maximalizmusnak alanya. Nem szenvedő alany, mivel nagy lelkesedéssel merültem bele a megfeszített figyelmet igénylő munkába. Ezerszer is átgondoltam, megfelelően cselekszem-e, közben különböző korokba tévedtem, tanok, szellemiségek villantak fel, végül olyan alaposra sikerült a belemerülés, hogy visszajutottam a bölcsőmig, amikor ringattak (vagy nem). Izgalmas utazások és különleges találkozások elevenedtek meg előttem, minden újabb lépés megtételénél tolakodtak az emlékek, megálljt parancsoltak, és csak akkor engedtek a szorításon, amikor a puzzle minden darabja helyére került. Menet közben csaknem meggondoltam magam, de összeszedtem minden bátorságomat, és nem futamodtam meg.
Azóta már hárman is megríkattak, pedig még hátravan néhány simítás. Halvány sejtelmem sem volt, hogy ennyi könny fér belém, mint amennyit kiontottam az utóbbi néhány hónapban.
Hogy kik ríkattak meg, azt most nem árulom el, kis ideig hétpecsétes, de nemsokára fény derül a nagy titokra és arra is, hogy érdemes-e folytatnom. Erről majd a kedves olvasók döntenek. Amíg erre sor kerül, megosztom itt a 232.685 leütés kiváltóját, a hamarosan nyomtatásban megjelenő kötetem címadó versét.
Átsejlő szürke köd mögött élet talált rám sok kacat között; Tiéd e szivárvány-világ, virágot hintenek az őszi fák – a lombjukat felismerem, buja ágakon bizalom terem. Nincsen korlát, csak szabad út, és fénypompás a biztos alagút, nekem mutatják a teret aranyba játszó kandeláberek. Mohos barlang a menedék, hol színesbe fordulnak feketék, s tajtékzó Vihar-tengeren a szél csendjében nyugalmam lelem – nincs lárma, árnyak, nincs zsivaj, egy hang fülembe súgja, „semmi baj”, s törvénybe írt a nevetés, majd egy passzust még gyorsan belevés: „az élet gyönyörű” – s mint a sors pecsétje, úgy virít a tinta. Szavakkal vétek mondani. Valami történt… VALAMI.
Ma Önre gondolok, pirulva, a régi képe bennem él. Ha láthatom virulni újra, nem érdekel, ha nem beszél. Szemében ott a tűz, mi éget, s az ajka íve még igézet, pedig fakult a szépián – talán maradna szép nyitány? De Jevgenyij, hiába néma, sorokba írja ritmusát, a hang a szívbe így jut át, s lehetne mindörökre példa: habár dülöng a kártyavár, az Ön szerelme Tánya már.
Sok évembe telt, mire a fenti mottót képes lettem alkalmazás szintjére juttatni. Egyik barátnőmtől kaptam azt a könyvecskét (Helen Exley: Őszinte részvéttel), melynek számomra legfontosabb üzenete ezekben a sorokban bújt meg. Akkor ajándékozott meg vele, amikor az eddigi legnagyobb csapás ért. Azóta rongyosra olvastam, és ez a vers még mindig támaszom, hiszen utunk során elénk kerülnek megváltoztathatatlan dolgok, amelyekkel együtt kell élnünk, és élni kell.
Ma gyertyákat gyújtanak mindenfelé, mécsesek fénye világítja meg a virágdíszbe öltöztetett temetőket, ám az igazi mécsesek szabad szemmel nem láthatók.
Mindenkinek vannak különleges mécsesei, melyek soha nem hunynak ki, beragyogják a hétköznapokat is.
A Példakép. Apai nagyapámat ismertem legrövidebb ideig, mégis olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy még ma is kísér. Kántortanító volt – énekelt és tanított, de még hogy! Nemcsak diákjait bűvölte el, hanem engem is. Egészen kicsi koromtól foglalkozott velem, akkor is dalolt, amikor már eluralkodott rajta a gyógyíthatatlan kór. Gyerekként észre sem vettem, hogy a cserépkályha mellett, vastag pokrócba burkolózva is vacog, ügyesen titkolta, hogy minden csontja fáj. Ölébe ültetett, és én tátott szájjal hallgattam csodálatos hangján megszólaló varázsdalait, majd vele énekeltem. Ha egy kicsit visszatért ereje, magával vitt a fenékpusztai uradalmi kastélyba, ahol az ő imádott iskolája működött, az olajos padló illata mellett áradt felém a szerény tanító által sugárzott alázat – génjeimben hordozom elhivatottságát. Fülembe csengenek a dallamok, élnek a tanítások, melyeket szinte észrevétlenül adott át nekem.
Az Adakozó. Anyai nagyanyám, Eszti mama érettségim előtt néhány nappal távozott az élők sorából, súlyos betegségben szenvedett. A kórház az ország másik végében volt, így nem állt módomban találkozni vele, de még időben eljutott hozzá tablóképem, melyet a nővérek kis szekrényére tettek. Később ez megnyugtatott. Ballagásom napján már nem volt velünk. Nekem nem mondták el, hogy ne legyek zaklatott a vizsgákon, csak később tudtam meg, hogy többé nem láthatom, amikor majd Kapolcs felé vezet utam. Gyomorszájon vágott a felismerés, hogy már nem mehetek a csöppnyi vályogházba, ahol rengetegen elfértünk, kitágult a tér, amikor mi, csintalan unokák viháncoltunk az apró épületben.
Csodanő volt. Kemény munkát végzett, szegénységben élt, de azt a keveset is odaadta a nála jobban rászorulóknak, és amikor már nem maradt semmije, szeretetét osztogatta, mert az is varázserővel bírt. Talán emiatt is volt nála különlegesebb a bicskelekvár, tisztább és finomabb a kocsonya. Azóta sem ettem olyat, verhetetlen. Beletette szívét-lelkét – annyira, hogy megmaradtak bennem az ízek és a szavak nélküli nevelés is, hogy milyen csodálatos érzés, ha másoknak adhatunk, akár csak magunkból is egy kis szeletet.
A Derűs Aranykezű. Apai nagyanyámhoz tökéletesen illik az Aranka név. Bár bőven lett volna oka keserűségre, bennem úgy maradt meg emléke, hogy viccelődéseit raktároztam el azzal a képpel, amikor terítőket és egyéb holmikat varrt népművészeti boltoknak, mert ismerte a hímzés minden csínját-bínját, az öltéseket, a különböző tájegységek jellegzetes mintáit, színeit.
Még fiatal volt, amikor egyik lábát vonat kereke vágta le, térdig. Egy asszonyt segített le éppen a lépcsőről, és eközben elindult a szerelvény. Hosszas tortúra után műlábat kapott, megtanult élni vele, méghozzá derűvel élni. Munkát vállalt a keszthelyi Festetics-kastélyban, gyakran tartottam vele, hogy – miután cipőmre húztam a filcből készült papucsokat – milliószor megcsodáljam az ottani könyvtárat. Gyerekkorom egyik kedvenc helyszíne volt, imádtam azt a légkört, és büszke voltam nagyanyámra, hogy anyanyelvi szinten csevegett hollandul és németül.
A kastélyok ma is vonzanak, és kézügyességemet is kamatoztattam, hiszen évekig egyedi pulcsikat kötöttem, a viccelődés pedig lételemem.
Pótnagyszüleim – Babi és Papa – anyukámat nevelték. Nekik nem lehetett gyermekük, ezért tízéves korától magukhoz vették, ezzel segítve nagyanyámat, akinek egyedül kellett eltartani családját, és a kemény munka mellett is alig telt mindennapi betevőre.
Gyakran vendégeskedtem náluk, kényeztettek, mindent megkaptam, amit megálmodtam, de azt is megtanították, hogyan kezeljem az ajándékokat. Igazából nem ezt őrzöm leginkább emlékeimben, hanem a feledhetetlen kirándulásokat, Papa végtelen türelmét (melyre szüksége volt Babi harcias természete mellett), kacagtató vicceit, vidám kedélyét.
Babinak köszönhetem az olvasás szeretetét. Szenvedélyesen gyűjtötte az értékes könyveket, sorozatokat, rendelkezésemre bocsátotta ezeket a kincseket, és én örömmel merültem bele olyan regényekbe, amelyekhez máshol nem nagyon juthattam, talán azért sem, mert nem voltam elég idős hozzájuk. Könyvtárból biztos nem kölcsönözhettem volna korom miatt, mert szigorúan vették. Ott kezdődött el az irodalom iránti vonzódásom, faltam a könyveket, imádtam illatukat, éjt nappallá téve olvastam a világirodalom remekeit, még írásra is serkentettek ezek a „titkos” olvasmányok.
Már ők sem lehetnek fizikailag velem, mégis részemmé váltak.
Az Etalon. Legnagyobb csapás olyan embert elveszíteni, aki a másik felünk. Ezt alig lehet kiheverni, mert minden ünnep padlóra küld, hiába vannak segítő kezek, egyedül kell felállni, feldolgozni, átalakulni, elengedni, ugyanakkor magam mellett tartani. Pótolhatatlan.
Tizennégy éve létezem nélküle, mégis vele. Mindent megőriztem, ami az övé, glédában állnak a ruhái, és nem váltam meg hangszereitől sem, csak a Marshall erősítőtől, azt is megbántam, azóta is belesajdul a lelkem, ahányszor eszembe jut.
A modern technika lehetőséget nyújt, hogy felidézzem képét, mozdulatait, hangját, közös zenei felvételeket hallgathatok, így mindig velem marad.
Sokszor azon kapom magam, hogy vásárláskor neki is hagyok beleszólást, átgondolom, mit mondana, hogyan döntene, és általában „hallgatok szavára”. A lakásban nem engedek változtatásokat, ragaszkodom ahhoz a környezethez, melyet ketten alakítottunk ki, pedig jól tudom, szükség lenne átalakításra. Eddig sikerült elodáznom, kapok is érte bőven fejmosást.
Már nem azon sírok, hogy a valóságban nem lehet velem, annak örülök, ami volt: az együtt eltöltött időnek, a tartalmas, szép életnek, és a legfontosabbnak, ami a tárgyakon kívül megmaradt belőle: két csodás gyermekünk hordozza vonásait, tulajdonságait, szokásait, így Ő is velem maradt.
A Kortalan Konok. Így jellemeztem apukámat róla írt szonettemben. Kemény akaratú ember volt, határozott egyéniség, örök fiatal. A makacsságot tőle örököltem, ez a „csakazértis” tartott meg olyan helyzetekben, amikor mások felbuktak volna az akadályoknál. Szigorral nevelt, én ezt a szigort a magam javára fordítottam, kivettem belőle, ami építhet. Előfordul, hogy bizonyos történések jelentőségét nem azonnal, hanem csak később ismerjük fel, jelen esetben is így van ez.
A makacsság marad, mert kell a kitartás, hogy talpon maradhassak.
Sorolhatnék még fontos személyeket, akikkel sajnos már nem találkozhatok, de nem térhetek ki mindenkire, aki fizikailag ugyan nincs jelen, mégis részemmé vált belőlük valami maradandó. Ezeket elraktároztam, és mosollyal nyugtázom, amikor felidézek egy-egy kedves arcot.
Előbb-utóbb én is emlék leszek, valószínűleg mécseseket is kapok, ez az élet rendje.
Nem az számít, hogy hány gyertyát gyújtunk szeretteinkért, hanem az, hogy örökmécsesként világítanak bennünk, és mi sugározzuk fényüket.
Amikor azt hiszed, már végleg egyedül maradtál, megérkezik, mintha érezné, hogy mindennél nagyobb szükséged van rá. Eljön hozzád az éteren keresztül, belopózik a kulcslyukon, egyre határozottabb jelekkel közeledik feléd. Először finoman megérint, szelíden simogat, végigzongorázza csigolyáidat, bőröd selymét borzolja, majd bemerészkedik lelked titkos zugába, melyet önmagad elől is rejtegettél, csak ritkán nyitottad ki hét lakatra zárt kapuját. Fürkészőn szemlélődik, türelmesen kutat, bölcsen kivár, amíg meg nem találja azt a kis szegletet, ahol eggyé válhat veled. Engedelmesen átadod magad neki, mint aki világéletében erre a csodára várt. Ő gyengéden kézen fog, magával ragad, és te egyáltalán nem tiltakozol, hagyod, hogy hullámok hátára vegyen, együtt lebegjetek. Halkan füledbe suttog, szétárad sejtjeidben, felébreszti szunnyadó érzékeidet, s amikor már pillekönnyű leszel, megmutatja legyőzhetetlen erejét, akkor elfelejted, ki is vagy valójában. Friss vért pumpál ereidbe, pezseg, zubog, hömpölygő folyammá válik, falakat dönt le körülötted és benned – újjászületsz.
Mire feleszmélsz, lejátszódnak előtted életed filmkockái, együtt nézitek a mozivásznon, veled nevet, aztán könnyeket csal szemedbe, pedig nem akarja, hogy sírj, te mégis neki gyűjtesz gyémántcseppeket, hiszen megérted, amit szavakkal vagy szavak nélkül mond neked.
Nincsenek titkok, eléd tárja sokszínű arcának minden vonását, fontos vagy számára, mint ahogy neked is mindennapjaid része lett.
Amikor veled van, megszűnik körülötted a világ, és akkor találod meg igazán önmagad, mert ráébredsz, hogy vele lélegzel, minden rezdülésében benne vagy – piano, adagio, andante, fortissimo –, mert Ő a ZENE.
árnyékra napfény
muzsika felhők fölött
metamorfózis
Az alapkép forrása: Pinterest (saját szerkesztés).
Nem hagylak senkinek, és mégis hallgatok. Nem hívlak magamhoz, de titkon jössz felém. Csak merném mesém elmondani... úgy vagy itt, hogy álmom beenged, s képet pingál elmém.
Kapaszkodok húsz körömmel, hiába csönd és néma távolok s a vízbe fúlt hegyek, és félek úgy az ártól, széltől is... ledönt; bárcsak végre látnám, hogy legyen, hogy legyek.
Tudom, a vérem csak csordogál, s a világ pokolra űz magából, nem tűr meg, taszít, és szomjazom, hiába tengerár; sivár sivatag, kőből köpült fájdalom van itt.
Te jól tudod, a csöndek néma csendesek, s érted így zenélnek, szótlanul, szavakba varrják azt, amit a hang sosem engedett, csak a csend – a lélek és a szó hatalma.
Énekelek. A láz olthatatlan tarol. Hűlni nem vágyom, minek? Éppen OTT vagyok. Én böngészem a szót, TE érzed a hangot – százból egyet, és ezért élnek a dalok.
Mondd, miért van az, hogy te csak pihensz? Hé, nem lehet, mert gyűlnek gondjaink! És miért van, hogy azt mondtad "akkor", majd éljek, legyen elég erőm, hitem?
💬 Anyegin-strófa – bűvölet témakörben – a Holnap Magazin verselő játékára.
„Az Anyegin-strófa: 14 soros versszak, Puskin alkotása. Jambikus ritmusú, négyes és ötödfeles jambusok váltakoznak benne. Rímképlete a ritmusrendhez igazodik; a költő – mintegy a versírást is felülről látva – végigskálázza az alapvető rímfajtákat, majd egy sorpárral zár (gyakran csattanóval).
Mondd, miért van az, hogy te csak pihensz?
Hé, nem lehet, mert gyűlnek gondjaink!
És miért van, hogy azt mondtad "akkor",
majd éljek, legyen elég erőm, hitem?
Mondd, miért nem válaszolsz, ha hiszem,
mikor a szemfödél begyűrt, alig
maradtál alul, s én fölötted akkord
vagyok, de hisz hallod ezt, hát még mi kell?
Mondd, miért van az, hogy mindent viszel
ennyi év után is? Sodorsz falig,
és fejem beverve véres kontroll
a felismerés: nélküled érni fel.
És vannak álmok, lesz elég hitem,
bármit kibírok a végső napig,
csak engedj, segíts tovább a pontról,
mert sorvad az időm, s addig élni kell.
pontosan megérti tűzvirága m'ért lakatlan. Kiélt arámat eltagadtam, mert kérte bár a bő jövőt, de mást remélt, s mert félte már szavam szerelmemért.
Talán ma más leszek, ki végre
önmagamra mordulok s ha térdre küld a bánat,
miért ne nyújtanám a számat? Télben kicsorduló tavaszt hevít a méz, míg ajkadon talál a józan ész.
Talán ma más leszek, ki végre még ha kívül épp a gaz benőtt is, izzik, árad. Szakadva porlik éh, a bánat, míg vágy-dalolva, átkarolva újra lát, s párnám beszívva őrzi illatát.
Talán ma más leszek, ki végre
múlt-magányon ért panaszt felejt a Pirkadatra.
Jövő vizét e szomj fakasztja, fényorgonával írt, viharba szórt remény, árnyék-sötétem így derül szemén.
Talán ma más leszek, ki végre józanul dalolva szárnyaik közé kiálthat. A béke jő, lovam ha vágtat hófödte réteken - szilaj, parittya mén. Lelkéhez árvaként szaladtam én.
Talán ma más leszek, ki végre bűvös ír idilli énekén előre nézhet. A vér kering, hisz újra éltet, majd mindhalálig átölel, s halál után harmóniánkba rejt a ritmusán.
Vers-párbaj Mákvirággal:
normál betűk – Mákvirág, dőlt betűk – Kankalin
Mákvirág (Kovács (Blade) Attila):
Kankalinnal többször vers-párbajoztunk már. Ezek többnyire kötött strófákra felhúzott igen élvezetes és komoly játékok voltak. Az egyiket már olvashattátok Kesztyűnk címmel. Örömmel vetettük bele magunkat újra a verstan és a líra világába.
Csordogál az ősz, bár dereng még a nyár,
sziporkáit szórja, de már erőtlen.
Múló dalba hull halomnyi csillagár,
a hangjuk lebomlik fakó felhőkben.
Bennem úgy borong az élet, hogy zenél,
mert akkordokat bont bensőd varázsa;
szólni nem merek, hogy mindig itt legyél,
álmomat vigyázd, s ügyelj a parázsra.
Elénekellek. Dalomban tiszta hit,
a hangjegyek tudom, vénádba folynak;
a szólamok suhannak és nem hamis,
mert összecsendül mind, talán ha holnap
dúrokat is szórok, ritka szépeket,
a tölgyek lombja lengedezve hinti,
s ha bús szemedből szitálnak kék egek,
én is ott leszek a könnyedben mindig.
Eldúdollak. Mollok magánya nem árt,
világod válaszát is értem, szavam
kacag, elér egészen, lelkedbe zárt
etűd ez s örökre szól, Tiéd marad.
Csordogál az ősz, bár dereng még a nyár,
sziporkáit szórja, de már erőtlen.
Búvó dalba hull halomnyi csillagár,
a hangjuk fényfolyam, fakó felhőkben.
Nem hagylak senkinek, és mégis hallgatok. Nem hívlak magamhoz, te titkon jössz felém. Csak merném mesém elmondani... úgy vagy itt, hogy álmom beenged, s képet pingál elmém.
Kapaszkodok húsz körömmel, hiába csönd és néma távolok s a vízbe fúlt hegyek, és félek úgy az ártól, széltől is... ledönt; bárcsak végre látnám hogy legyen, hogy legyek.
Tudom, a vérem csak csordogál, s a világ pokolra űz magából, nem tűr meg, taszít, és szomjazom, hiába tengerár; sivár sivatag, kőből köpült fájdalom van itt.
Te jól tudod, a csöndek olykor csendesek, s érted úgy zenélnek szótlanul, szavakba varrják azt, amit a hang sosem enged meg, csak a csönd: a lélek és a szó hatalma.
Énekelek. A láz olthatatlan tarolt. Hűlni nem vágyom, minek? Éppen Ott vagyok. Én böngészem a szót, Te érzed a hangot... százból egyet... és ezért élnek a dalok.
.png)
