2023. január 22., vasárnap

Gondolatok a magyar kultúra napján

Amikor átgondoltam, miről szólhatnék a magyar kultúra napján, természetes volt, hogy az irodalomhoz, költészethez való kötődésem felé fordulok, hogy ebből a szemszögből közelítsem meg a Himnusz születésének 200. évfordulóját.

Elképzelem Kölcsey Ferencet, ahogy Szatmárcsekén, szobája magányában, kedvenc asztalán könyököl, előtte tintatartó, szétszórt lapok, fejében gondolatok cikáznak, majd betűkké sokasodnak, tolla alatt serceg a papír, gyűlnek a sorok. Némelyiket kihúzza, amikor nem találja elég kifejezőnek a szavakat, majd új lendületet kap, az alkotás tüze járja át, és végül megszületik a mű, melyről még nem tudja, hogy a gyűrött papírlapon évszázadok és korszakok társadalmát forrasztja össze. Bár nyelvezete régies, mégis mindenki érti, magáénak vallja üzenetét, beépült kultúránkba.

Hogy mit jelent számomra a kultúra? Nem beszél vissza, nem követeli jussát, megengedi, hogy közel férkőzzek hozzá és annyit vegyek el belőle, amennyit csak akarok. Ettől nem kevesebb, hanem inkább egyre több lesz, mint ahogy én is vele együtt gazdagodok, mert a kultúra adakozó.

Bárczi Gusztáv alázata kísért pedagógus pályámon, Szent-Györgyi Albert segített át betegségeken. Gyermekeim születésekor Semmelweis Ignác felfedezésétől biztonságban érezhettem magam. Irinyi Jánossal gyertyát gyújthatok és mekkora szerencse, hogy Neumann János közreműködésével egyszerűbbé válhatott az írás, kopácsolhatok a billentyűzeten, számítógép segít a gondolkodásban; Selye János stressz-elméletével pedig leküzdhetem a nyomást, amit a túlzott munkavégzés okoz.

Amikor alig volt erőm talpon maradni, a művészetekhez fordulhattam.
Festményekkel, műalkotásokkal időztem naphosszat, fülbemászó dallamokkal gyógyítottam sebeimet és énekeltem, hogy könnyebb legyen a lelkem, majd a költészetben találtam menedéket, de eddig hosszú út vezetett, melyet nem egyedül tettem meg. Mindig volt valaki, akire felnézhettem és iránytűként mutatta, merre induljak.

Első emlékem a kultúrával való találkozásról kántortanító nagyapámhoz kötődik. Könnyes meghatódással idézem vissza alakját és azt a meghatározó élményt, ahogy elém tárta, milyen hatalmas a világ, mennyi titkot rejt, és ez a sok titok mind az enyém lehet. Csillogott a szeme, úgy beszélt. Kicsi voltam, fogékony, nyitott minden újra, ittam szavait. Gyönyörű dalokat tanított, meséket olvasott nekem, egy olyan világba vitt el, ahol nagyon jól éreztem magam és ahol maradni akartam, hogy még többet megtudjak róla.

Szükség van olyanokra, akik példát mutatnak, kitárják a csodák kapuját, mert egyedül nem juthat el oda az ember.
Mennyi pedagógus nevét sorolhatnám, akik hatással voltak és vannak rám a mai napig, akiket soha nem felejtek, mert tudtak igazi, hiteles pedagógusként nyomot hagyni maguk után.
Szüksége van ennek a világnak fáklyavivőkre, akik rávilágítanak a szellem szabadságára, a gondolkodás fontosságára. A tudományok gondolkodóvá tesznek, a művészetek felszabadítanak – enélkül nem létezik haladás –, és ez legtöbbször nem kerül semmibe, csak be kell fogadni, amit kínálnak. Bárki hozzájuthat, akár a világhálón keresztül is elérhető közelségbe kerül a távol, nincsenek határok; nem kell hozzá más, mint nyitott szemmel járni, szemlélődni és sokat olvasni.

Mindig rácsodálkozom, hogy milyen különleges az anyanyelvünk, milyen jó magyar nyelven írni, kommunikálni, páratlan szókincsének zamatát ízlelni, és közvetíteni vele valami fontosat: hiába telt el kétszáz év, azokat az értékeket, amelyeket egykor létrehoztak, ma is számon tartjuk, és azok a fiatalok, akik tisztelik a kultúrát, megmenthetik a düledező múltat, hogy élhetőbb legyen a jövő.

„Isten, áldd meg a magyart!”, de ne csak óhajaink legyenek, tegyünk is érte!

Kétszáz éves Kölcsey Himnusza, ám ennél régebbre nyúlnak vissza a magyar kultúra gyökerei, gazdag örökséggel rendelkezünk, és mindig születnek újak, akik meghatározói koruknak.
Különleges év az idei, „lánglelkű” Petőfink is kétszáz évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. A reformkor két jeles költőjének üzenete immár két évszázadon ível át. 
Az ünnep nem csupán naptári nap, nemcsak piros betűket jelent, nem külsőségeket, hanem belső ragyogást.

Kép – Pinterest (saját szerkesztés)
Kölcsey Ferenc, Liszt Ferenc, Munkácsy Mihály, 
Szent-Györgyi Albert, Esterházy Péter, Alföldi Róbert


2023. január 10., kedd

Nem olyan

Csúf játékot játszik velem
a tél.
Hol rejti kincseit?
Sehol egy hópihe,
nem nyílik jégvirág,
csak eső hull a semmire,
csorog a víz mindenütt –
könnyező fák,
ázott utak.

Bennem kutat,
és tócsatükröt tart elém
a tél,
hogy lássam magam,
aki nem vagyok,
nem én –
ez nem az egész,
csak fél.

Tán
arcpirosító kéne,
ha nem csipked a fagy.
Tegnap
tavasz hazudott,
ma ködösít az ősz.
Kinek játszik
álruhában
a tél?

Jelmez mögött
halotti csend.
Csak néhány eltévedt falevél
kereng,
s keresem önmagam,
de nem találom,
már
nem olyan szép
a világom,
ahogy nemrég hittem.

Kép – Pinterest