Szeptember.
Még két nap, és ennek is befellegzett. Csatangolok…
Céltalanul bolyongok értéktelen kacatok között. Egykedvűen rovom a szokásos köröket. Mindenhol ugyanaz. Mindig ugyanaz…
Nyomaszt az ősz. Köd. Zörgő levelek. Zokogó fák. Eső. Kopott vagyok. Fénytelen. Fázom belül. Perceket számlálok órákon át. Várom, hogy történjen valami. Valami felrázó, valami megrázó, valami helyrerázó. Valami eget rengető. Semmit nem teszek érte. Majd erre téved magától, ha akar.
Nézelődök…
Nem látok. Vakon rovom a szokásos köröket. Monoton. Jeleket hagyok, nehogy elfelejtsenek. Én elfelejtem magam. Kimegyek a fejemből. Mások mindig fontosabbak.
MEGÁLLJ!
Alig érzékelhető selymes érintés mozdít ki egykedvűségem börtönéből. Hűvös csepp gördül homlokomtól az ajkamig, s egy kiadós zuhé kellős közepén találom magam. Ettől felocsúdok. Pupillám kitágul, rácsodálkozom a látványra. Alig hiszek a szememnek. Sűrű az esőfüggöny, de mögötte felsejlik egy sziluett, majd segítségemre sietnek a vízben játszadozó esti fények, hogy lebuktassák őt. Rám nevet. Rám. Széles mosollyal hirdeti, hogy élek. Pillantása végigzongorázza sejtjeimet, szemtelenül vetkőztet kutató tekintetével. Gondolattérképén nincsenek útvesztők, szándéka kiül arcára és a lelke is.
„Gyere haza” – súgja. „Kimosom belőled a gondokat” – és fergeteges jókedvre derül tőlem. Tő-lem. Behúzódunk az eső elől. Csapzottan, bőrig ázva, együtt fedezzük fel labirintusunkat. Nincs szükség Ariadné bölcsességére. Elveszítem a fonalat, nehogy megtaláljuk.
„Gyere haza” – súgja. „Kimosom belőled a gondokat” – és fergeteges jókedvre derül tőlem. Tő-lem. Behúzódunk az eső elől. Csapzottan, bőrig ázva, együtt fedezzük fel labirintusunkat. Nincs szükség Ariadné bölcsességére. Elveszítem a fonalat, nehogy megtaláljuk.
ÚJRAINDÍTÁS…
Gyönyörű az ősz. Titokzatos ködfátyol, szédülten kergetőző falevelek dallamos zizegése, álmos lombú fák pihenni vágyó sóhaja, avarillatú eső keringője. A keringőnk. Minden cseppjével tudatja velem, hogy létezem.
Hagyom, hogy átjárjon tisztító ereje…
