Egy izgalmas feladat, tíz megadott szó: palacsinta, tearózsa, lámpás, sikátor, csiga, fűz, darab, ágyútorony, szivárvány, görög. Ezek felhasználásával kellett írni, szabadon választott formában.
Az eredeti művem Vakvilág címmel szerepel a tartalomjegyzékben.
2021 decembere...
Leporoltam a Vakvilágot, és mivel jelzéseket kaptam, hogy prózám sokkal inkább vers, megtördeltem úgy is.
Semmi jónak nem vagyok elrontója. :)
(Az idézetek Vörösmarty Mihály Előszó, valamint Ady Endre Karácsony című verséből valók.)
Egész évben lubickoltam a költészet örömeiben, ám mindezeket az utolsó hónap megkoronázza, mert csupa ajándék és meglepetés.
Harmadszor vettem részt egy népszerű pályázaton, melyet idén is az Algyői Könyvtár hirdetett meg. Célja a magyar irodalom ápolása, életben tartása, jelet hagyni az utókornak, mai alkotók megismertetése, ösztönzés új művek írására.
Szeptember végén zárult le a „Jelek 2021” pályázat, tegnap este volt az eredményhirdetés, mely a vírushelyzet alakulása miatt online formában került megrendezésre.
A hattagú szakmai zsűri döntése alapján vers kategóriában első helyezést értem el.
Nagyon örülök. Megsirattam a verset is, az elismerést is. Amióta szonetteket és kötött formákat írok, egyik célkitűzésem, hogy bizonyítsam, a klasszikusok élnek, megszólítanak, és van helyük napjaink költészetében. Az értékeléssel megerősítést kaptam, hogy érdemes folytatnom.
Hatvanadik szonettem a győztes versenydarab, mely eddig is nagy kedvencem volt, most gyűjteményem legféltettebb kincse lett.
Sok évembe telt, mire a fenti mottót képes lettem alkalmazás szintjére juttatni. Egyik barátnőmtől kaptam azt a könyvecskét (Helen Exley: Őszinte részvéttel), melynek számomra legfontosabb üzenete ezekben a sorokban bújt meg. Akkor ajándékozott meg vele, amikor az eddigi legnagyobb csapás ért. Azóta rongyosra olvastam, és ez a vers még mindig támaszom, hiszen utunk során elénk kerülnek megváltoztathatatlan dolgok, amelyekkel együtt kell élnünk, és élni kell.
Ma gyertyákat gyújtanak mindenfelé, mécsesek fénye világítja meg a virágdíszbe öltöztetett temetőket, ám az igazi mécsesek szabad szemmel nem láthatók.
Mindenkinek vannak különleges mécsesei, melyek soha nem hunynak ki, beragyogják a hétköznapokat is.
A Példakép. Apai nagyapámat ismertem legrövidebb ideig, mégis olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy még ma is kísér. Kántortanító volt – énekelt és tanított, de még hogy! Nemcsak diákjait bűvölte el, hanem engem is. Egészen kicsi koromtól foglalkozott velem, akkor is dalolt, amikor már eluralkodott rajta a gyógyíthatatlan kór. Gyerekként észre sem vettem, hogy a cserépkályha mellett, vastag pokrócba burkolózva is vacog, ügyesen titkolta, hogy minden csontja fáj. Ölébe ültetett, és én tátott szájjal hallgattam csodálatos hangján megszólaló varázsdalait, majd vele énekeltem. Ha egy kicsit visszatért ereje, magával vitt a fenékpusztai uradalmi kastélyba, ahol az ő imádott iskolája működött, az olajos padló illata mellett áradt felém a szerény tanító által sugárzott alázat – génjeimben hordozom elhivatottságát. Fülembe csengenek a dallamok, élnek a tanítások, melyeket szinte észrevétlenül adott át nekem.
Az Adakozó. Anyai nagyanyám, Eszti mama érettségim előtt néhány nappal távozott az élők sorából, súlyos betegségben szenvedett. A kórház az ország másik végében volt, így nem állt módomban találkozni vele, de még időben eljutott hozzá tablóképem, melyet a nővérek kis szekrényére tettek. Később ez megnyugtatott. Ballagásom napján már nem volt velünk. Nekem nem mondták el, hogy ne legyek zaklatott a vizsgákon, csak később tudtam meg, hogy többé nem láthatom, amikor majd Kapolcs felé vezet utam. Gyomorszájon vágott a felismerés, hogy már nem mehetek a csöppnyi vályogházba, ahol rengetegen elfértünk, kitágult a tér, amikor mi, csintalan unokák viháncoltunk az apró épületben.
Csodanő volt. Kemény munkát végzett, szegénységben élt, de azt a keveset is odaadta a nála jobban rászorulóknak, és amikor már nem maradt semmije, szeretetét osztogatta, mert az is varázserővel bírt. Talán emiatt is volt nála különlegesebb a bicskelekvár, tisztább és finomabb a kocsonya. Azóta sem ettem olyat, verhetetlen. Beletette szívét-lelkét – annyira, hogy megmaradtak bennem az ízek és a szavak nélküli nevelés is, hogy milyen csodálatos érzés, ha másoknak adhatunk, akár csak magunkból is egy kis szeletet.
A Derűs Aranykezű. Apai nagyanyámhoz tökéletesen illik az Aranka név. Bár bőven lett volna oka keserűségre, bennem úgy maradt meg emléke, hogy viccelődéseit raktároztam el azzal a képpel, amikor terítőket és egyéb holmikat varrt népművészeti boltoknak, mert ismerte a hímzés minden csínját-bínját, az öltéseket, a különböző tájegységek jellegzetes mintáit, színeit.
Még fiatal volt, amikor egyik lábát vonat kereke vágta le, térdig. Egy asszonyt segített le éppen a lépcsőről, és eközben elindult a szerelvény. Hosszas tortúra után műlábat kapott, megtanult élni vele, méghozzá derűvel élni. Munkát vállalt a keszthelyi Festetics-kastélyban, gyakran tartottam vele, hogy – miután cipőmre húztam a filcből készült papucsokat – milliószor megcsodáljam az ottani könyvtárat. Gyerekkorom egyik kedvenc helyszíne volt, imádtam azt a légkört, és büszke voltam nagyanyámra, hogy anyanyelvi szinten csevegett hollandul és németül.
A kastélyok ma is vonzanak, és kézügyességemet is kamatoztattam, hiszen évekig egyedi pulcsikat kötöttem, a viccelődés pedig lételemem.
Pótnagyszüleim – Babi és Papa – anyukámat nevelték. Nekik nem lehetett gyermekük, ezért tízéves korától magukhoz vették, ezzel segítve nagyanyámat, akinek egyedül kellett eltartani családját, és a kemény munka mellett is alig telt mindennapi betevőre.
Gyakran vendégeskedtem náluk, kényeztettek, mindent megkaptam, amit megálmodtam, de azt is megtanították, hogyan kezeljem az ajándékokat. Igazából nem ezt őrzöm leginkább emlékeimben, hanem a feledhetetlen kirándulásokat, Papa végtelen türelmét (melyre szüksége volt Babi harcias természete mellett), kacagtató vicceit, vidám kedélyét.
Babinak köszönhetem az olvasás szeretetét. Szenvedélyesen gyűjtötte az értékes könyveket, sorozatokat, rendelkezésemre bocsátotta ezeket a kincseket, és én örömmel merültem bele olyan regényekbe, amelyekhez máshol nem nagyon juthattam, talán azért sem, mert nem voltam elég idős hozzájuk. Könyvtárból biztos nem kölcsönözhettem volna korom miatt, mert szigorúan vették. Ott kezdődött el az irodalom iránti vonzódásom, faltam a könyveket, imádtam illatukat, éjt nappallá téve olvastam a világirodalom remekeit, még írásra is serkentettek ezek a „titkos” olvasmányok.
Már ők sem lehetnek fizikailag velem, mégis részemmé váltak.
Az Etalon. Legnagyobb csapás olyan embert elveszíteni, aki a másik felünk. Ezt alig lehet kiheverni, mert minden ünnep padlóra küld, hiába vannak segítő kezek, egyedül kell felállni, feldolgozni, átalakulni, elengedni, ugyanakkor magam mellett tartani. Pótolhatatlan.
Tizennégy éve létezem nélküle, mégis vele. Mindent megőriztem, ami az övé, glédában állnak a ruhái, és nem váltam meg hangszereitől sem, csak a Marshall erősítőtől, azt is megbántam, azóta is belesajdul a lelkem, ahányszor eszembe jut.
A modern technika lehetőséget nyújt, hogy felidézzem képét, mozdulatait, hangját, közös zenei felvételeket hallgathatok, így mindig velem marad.
Sokszor azon kapom magam, hogy vásárláskor neki is hagyok beleszólást, átgondolom, mit mondana, hogyan döntene, és általában „hallgatok szavára”. A lakásban nem engedek változtatásokat, ragaszkodom ahhoz a környezethez, melyet ketten alakítottunk ki, pedig jól tudom, szükség lenne átalakításra. Eddig sikerült elodáznom, kapok is érte bőven fejmosást.
Már nem azon sírok, hogy a valóságban nem lehet velem, annak örülök, ami volt: az együtt eltöltött időnek, a tartalmas, szép életnek, és a legfontosabbnak, ami a tárgyakon kívül megmaradt belőle: két csodás gyermekünk hordozza vonásait, tulajdonságait, szokásait, így Ő is velem maradt.
A Kortalan Konok. Így jellemeztem apukámat róla írt szonettemben. Kemény akaratú ember volt, határozott egyéniség, örök fiatal. A makacsságot tőle örököltem, ez a „csakazértis” tartott meg olyan helyzetekben, amikor mások felbuktak volna az akadályoknál. Szigorral nevelt, én ezt a szigort a magam javára fordítottam, kivettem belőle, ami építhet. Előfordul, hogy bizonyos történések jelentőségét nem azonnal, hanem csak később ismerjük fel, jelen esetben is így van ez.
A makacsság marad, mert kell a kitartás, hogy talpon maradhassak.
Sorolhatnék még fontos személyeket, akikkel sajnos már nem találkozhatok, de nem térhetek ki mindenkire, aki fizikailag ugyan nincs jelen, mégis részemmé vált belőlük valami maradandó. Ezeket elraktároztam, és mosollyal nyugtázom, amikor felidézek egy-egy kedves arcot.
Előbb-utóbb én is emlék leszek, valószínűleg mécseseket is kapok, ez az élet rendje.
Nem az számít, hogy hány gyertyát gyújtunk szeretteinkért, hanem az, hogy örökmécsesként világítanak bennünk, és mi sugározzuk fényüket.
Csodálatos ajándékot kaptam, mellyel teljesült egy dédelgetett álmom. Annyira meghatódtam, hogy meg is ríkatott, és nehéz szavakba foglalni, amit érzek. Amikor évekkel ezelőtt találkoztam Kováts Péter Skorpió nevével és hangos verseivel, megfogalmazódott bennem, hogy szeretném, ha egyszer valamelyik versemet megszólaltatná. Van rá néhány tanúm is, hogy rajta volt a bakancslistámon. 😊 Ma teljesült ez az álmom, meglepett egy szép videóval, mely a Gondola Kulturális Magazin „Gondola – HANGOSVERS” sorozatában jelent meg. Az Eldúdollak című verset ő választotta, nagyon örülök, hogy éppen ezt. 😊
Kedves Kováts Péter Skorpió, köszönöm neked ezt a csodás meglepetés ajándékot! 😊
Nem mindenkinek adatott meg a látás képessége, de vajon valóban a szemünkkel látunk?
Annyiféle érzék van, mely átveheti szerepét, ám a látók nem rendelkeznek olyan rendkívüli adottságokkal, hogy megtapasztalják ennek mágiáját.
A színeket lehet tapintani, felmelegítenek, vagy éppen lehűtenek. Kitágult orrcimpával érezni illatukat, és amikor a nyelv ízlelőbimbóihoz érnek, szétárad zamatuk, hallani még vitatkozásukat is; a fényt hangjegyekre váltani pedig olyan kivételes ajándék, mellyel csak a kiválasztottak rendelkeznek.
Belülről árad. A hangok harmóniája lélekből indul titokzatos útjára, átitatja a sejteket, majd a karokon végigcikázva eljut a gyakorlott ujjakig, finom érintések világítják meg a zongora billentyűit, fényárrá lényegülnek az akkordok, káprázatos színekké a dallamok.
Bús barnák bandukolnak, pinkek piruetteznek, királykékek keringőznek, tűzpirosak tangót táncolnak, vidám violák viháncolnak, a félénk fehér szerényen meghúzódik, csak a háttérben festeget, amíg a fényorgona el nem csitul.
Aki szemével nem tapasztalhatja meg a fényt, magából sugározza – zenéje betölti a teret, magasra emel, a szivárvány színeiben pompázik, és beragyogja a szíveket.
árnyékra napfény
muzsika felhők fölött metamorfózis a lélek szabadsága öröklét ígérete
Kép – saját szerkesztés
Hermann Tibi születésnapjára
Kedves „Hátibcsike”, meghatottan írtam neked a fenti sorokat, közben lejátszódott az a néhány évtized, amit együtt töltöttünk a zenében. Izgalmas és feledhetetlen utazásunkon sok mindent tanultam tőled – általad is látni a világot. Imádtam, hogy bármilyen számot választottam, te kapásból eljátszottad a kíséretét. 💓
Kerek évfordulóhoz érkeztél, lassan utolérsz. 😁
Isten éltessen sokáig mindenféle jóban, egészségben, örömökben, és kísérjen továbbra is a zene bűvölete! Boldog szülinapot! 💓😊
Kinyitja lelkem csatornáját, érzelmeim önálló útra kelnek, hömpölyögnek, és én csak úszom az árral. Most éppen hajnal óta John Barry bűvöl el, mélyeket szippantok a zeneillatból, belélegzem ezt a csodát.
Ilyenkor szebb a világ, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem fenékig tejfel az élet, száműzöm a gondokat, és csak pozitív képeket engedek magamhoz.
Egy délceg hegyen találom magam, tengerből magasodik az ég felé, a partot kavicsok borítják, tisztára mossa őket a víz. Egymáshoz csiszolódnak, szürkeségük tovatűnik, átöltöznek, majd csillogó kövekké változnak, megmutatják felszínük alatt eltitkolt ezerszínüket.
Az ormon picinyke kunyhó, kéménye a felhőkig szalad, szelíd bárányok barátságos füsttel keverednek. Káprázatos a panoráma fentről. A balkon korlátjára könyökölve gyönyörködöm az őszi erdőben, a bentről áramló zene harmóniájával lombok neszeznek, ahogy egy-egy falevél keringőzik, majd az avarra szédül.
Hűvös szél fúj, pirosra csipdesi arcomat, kócosra borzolja hajam, összehúzom magamon a kabátot. Visszalépek a házikóba, becsukom az ablakot, öreg cserépkályhám padkájára telepedek, tenyerem rátapasztom, ujjaimon keresztül árad szét minden porcikámon a meleg. A zene felerősödik, most még közelebb kerül hozzám, mélyebbre lopózik lelkemben, eluralkodik érzékeimen.
Amikor azt hiszed, már végleg egyedül maradtál, megérkezik, mintha érezné, hogy mindennél nagyobb szükséged van rá. Eljön hozzád az éteren keresztül, belopózik a kulcslyukon, egyre határozottabb jelekkel közeledik feléd. Először finoman megérint, szelíden simogat, végigzongorázza csigolyáidat, bőröd selymét borzolja, majd bemerészkedik lelked titkos zugába, melyet önmagad elől is rejtegettél, csak ritkán nyitottad ki hét lakatra zárt kapuját. Fürkészőn szemlélődik, türelmesen kutat, bölcsen kivár, amíg meg nem találja azt a kis szegletet, ahol eggyé válhat veled. Engedelmesen átadod magad neki, mint aki világéletében erre a csodára várt. Ő gyengéden kézen fog, magával ragad, és te egyáltalán nem tiltakozol, hagyod, hogy hullámok hátára vegyen, együtt lebegjetek. Halkan füledbe suttog, szétárad sejtjeidben, felébreszti szunnyadó érzékeidet, s amikor már pillekönnyű leszel, megmutatja legyőzhetetlen erejét, akkor elfelejted, ki is vagy valójában. Friss vért pumpál ereidbe, pezseg, zubog, hömpölygő folyammá válik, falakat dönt le körülötted és benned – újjászületsz.
Mire feleszmélsz, lejátszódnak előtted életed filmkockái, együtt nézitek a mozivásznon, veled nevet, aztán könnyeket csal szemedbe, pedig nem akarja, hogy sírj, te mégis neki gyűjtesz gyémántcseppeket, hiszen megérted, amit szavakkal vagy szavak nélkül mond neked.
Nincsenek titkok, eléd tárja sokszínű arcának minden vonását, fontos vagy számára, mint ahogy neked is mindennapjaid része lett.
Amikor veled van, megszűnik körülötted a világ, és akkor találod meg igazán önmagad, mert ráébredsz, hogy vele lélegzel, minden rezdülésében benne vagy – piano, adagio, andante, fortissimo –, mert Ő a ZENE.
Néhány évvel ezelőtt gondoltam egy merészet, elhatároztam, hogy felvételizek a Barcához. Mi az nekem? Strapabíró vagyok (alig gyűrt le negyedévente valami kósza vírus), állóképességem kiváló (egyszer sem állítottak ki), sőt, még az ajtófélfát is eltalálom, ha esetleg bele kell rúgni.
A pedagógusbér már akkoriban is vékony volt, gondoltam, ideje pályát módosítanom, és mivel a focisták piszkosul sokat kerestek, banálisnak és tökéletesnek tűnt a megoldás. Nem is értettem, miért nem jutott előbb eszembe.
Készültem a megmérettetésre, két tanóra közti szünetekben és éjszakánként gyűrtem az edzéseket rendesen, elszaggattam jó pár stoplist, sípcsontvédőt és sportszárakat, tele volt a fiók lyukas zoknival, pénztárcám lyukas zsebekkel, mégis úgy éreztem, hiányzik még valami a magabiztossághoz.
Összekuporgatott pénzemből repülőgépre ültem, első utam Ronaldinho rezidenciája felé vezetett, hogy kölcsönkérjem tőle kabala mezét, hátha nekem is szerencsét hoz, legalább a válogatásnál. Utána nem lesz szükségem rá, hiszen ha már bent vagyok, megfelel a sajátom is – ilyen focitudással a legdrágábbat kapom –, de első találkozáskor meg kell mutatnom, mit futok százon, ki is vagyok valójában.
A bizottság önéletrajzomat lóbálva várt, melyet körültekintően készítettem el, hogy a nemzetközi szabványoknak megfeleljen; orosz-francia keveréknyelven, olykor becsúszott néhány magyar szó is, hogy világossá tegyem nemzeti hovatartozásomat. Legbriliánsabb íráskészségemmel fogalmaztam, belefoglaltam, hogy gimnazista koromig az eplényi focipályán rúgtam a srácokkal a labdát, és néhányszor játszottam igazi mérkőzésen is, amikor nem jött össze fiúkból a csapat. (Magunk között legyen szólva, imádtam kicselezni őket, bár ritkán tudtam túljárni az eszükön, vagy inkább a lábukon, ráadásul fokozott előszeretettel küldtek a fűre.)
Sérüléseimet eltitkoltam; például azt, hogy labda helyett a kapufát fejeltem le, és egy rozsdás szög beleállt a homlokomba, csaknem mentőt kellett hívni, annyira ömlött belőlem a vér. Azóta is látszik a helye, pötty formájában, de nem fontos nekik tudni, hogy ennyire ügyetlen voltam, majd a válogatón meglátják, milyen klasszul eltalálom a labdát, és egyébként se baj, ha a nézőtéren landol, hiszen a szurkolókat valakinek úgyis meg kell rendszabályozni.
Ilyen stabil paraméterekkel álltam a neves edzők és a szövetségi kapitány elé. Többször körbejártak, tanakodtak, nagyokat pislogtak, majd letelepedtek a kispadra, és rezzenéstelen arccal figyelték, hogy hármat is tudok dekázni a spéci labdával, és nem szükséges kapust állítani, mert olyan leleményes vagyok, hogy közreműködése nélkül sem jut a labda hálóba.
Végül elutasítottak. Azóta sem értem, miért nem vettek fel, pedig még illegettem is magam előttük, elővettem legszebb mosolyomat, és egyszer sem találtam fejbe őket.
Lógó orral jöttem el a Barca-pályáról, csak az adott némi vigaszt, hogy Dinho nekem ajándékozta híres 10-es számú mezét, hogy ne szomorkodjak, és neki egyébként sincs szüksége rá, mert már másik csapatnál játszik. Ezzel a nemes gesztussal felszárította könnyeimet, azzal pedig még többet segített, hogy a visszaútra megvette repülőjegyemet, mert nekem egy fityingem se maradt, hiszen biztosra vettem a leigazolást. Mindig mondták, hogy erősítsem az önbizalmam, na, ez lett a vége szófogadásomnak.
A focipálya nem jött össze, a pedagóguspálya igen, bár elég gyakran jutott eszembe, hogy milyen jó lenne gólokat (nem öngólokat!) rúgni egy-egy tétmérkőzésen, és olykor jutalmat kapni – minimum sorozatos győzelmek után.
A mezt azóta is őrzöm, néhány éve elővettem, farsangkor belebújtam, hogy ne porosodjon a szekrényben, és legalább egy évben egyszer elismert focistának érezhessem magam, mert szerettem volna én is – játékostársaimmal együtt – figyelemre méltó bajnok lenni.
Most szakképzett gyúróként ülök a pálya szélén, a kispadról küldök erősítést. Hajrá, szurkolok!
Tizenkét éve járok az irodalom szépséges útján, olyan ez nekem, mint egy mesebeli kirándulás. Tele van fordulatokkal, mindig tartogat valami meglepetést, mérföldkövekhez érek, melyek más megvilágításba helyezik a költészetet és arra ösztönöznek, hogy álljak meg egy pillanatra, majd haladjak, rójam tovább a kilométereket.
Legújabb mesebeli mérföldkövemhez Homonnai Zsolt által jutottam, aki zenei köntösbe öltöztette Satnyár című versemet.
Elmondása szerint megszólította, különlegesnek találta, és késztetést érzett, hogy megzenésítse.
Nagyon örültem, amikor megkeresett, hiszen akkor már több akusztikus feldolgozásával találkoztam. Tetszett a stílusa, az a csöndes alázat, belső harmónia, ahogy megközelíti és átadja a zenét.
Amikor megkaptam tőle az első vázlatot, beigazolódott, hogy versem a legjobb kezekbe került; hátradőltem, és teljes szabadságot adtam neki, hogy bontakozzon ki, mondja el ő, mit jelentenek számára zenei nyelven a Satnyár gondolatai.
Egyáltalán nem lepett meg, hogy minden szempontból ráhangolódott, s a kész videóról azok az érzések köszönnek vissza, amelyek bennem voltak, miközben a vers született.
Bevallom, annyira örülök ennek a felvételnek, mint egy gyerek. Rengetegszer megnéztem, hallgattam, mindig találok benne újabb apróságokat, amelyektől egyre több, egyre értékesebb lesz.
Kedves költészetet kedvelők és zenebarátok, bemutatom nagy kincsemet, első megzenésített versemet, melyet saját YouTube csatornámra töltöttem fel. Fogadjátok szeretettel!
Még soha nem voltam ilyen formában szerzőtárs, furcsa is felkonferálnom:
Legújabb versem – a „Satnyár” –, Az Élő Magyar Líra Csarnokában július hónap verse lett.
A Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál Múzsaműhelyében született, ahol tagja vagyok egy kis csapatnak, és együtt verselgetünk.
Az előre meghatározott feladat a következő volt:
Téma: minden, ami nyár
Forma: felező nyolcas, négy szakasz
Rímképlet: ABBA CDDC ADDA CBBC
Gondoltam egy merészet, nehezítettem még azzal, hogy a ritmust páros chorijambusokban írtam meg.
Szilágyi Ferenc Hubart véleménye:
"Ezúttal nekem jutott az a cseppet sem könnyű feladat, hogy kiválasszam a Hónap Versét. Szerencsére, júliusban is születtek remek alkotások, sőt van olyan alkotónk, akinek több verse is esélyes volt a végső győzelemre. Végül egy olyan alkotást részesítettem előnyben, amelyik az aktuális tartalom és a megérintő költői képei mellett formai bravúrt is hozott, ritmusa szimultán tesz eleget a felező nyolcas és a páros chorijambus követelményeinek. Szeretettel gratulálok!"
