nektár

tavasz illatán

lélek a lélek felé

tárja szárnyait

Edafelicia születésnapjára

Michel Pépé - Divin Nectar

Digitalizált anziksz – madártávlatból

Szélesre tárom szobám ablakát, kell a levegő, tegnapi százhúszas pulzusom normális tartományban lüktet, a nap bátran merészkedik elő a horizont szélén, mintha mi sem történt volna, megszokott munkarendjében tevékenykedik, fényárban fürdet, energiát osztogat; viháncoló madarak hirdetnek kikeletet, vérszilva szemérmesen tárulkozó virágai emlékeztetnek, rózsaszín tavasz virul, hurrá!, megújulás van, legalább a természetben. A természet törvényei megmásíthatatlanok, nem írhatja felül emberi szabály, teszi dolgát, fricskát mutat a félelmetes járványnak, egy kicsit el is hiszem, hogy minden a legnagyobb rendben.
Hamar felébredek ebből az idilli képből, távolabbról hallom a madarak füttykoncertjét, közelebbről észlelem a való világot, a lakás otthonos börtönéből, előttem mindentudó laptop, beengedem a friss híreket, talán jobb lenne kívül hagyni, de tájékozódni kell. 
Kikerekedett szemmel olvasom egy cikkben, „boldogság van szerte a rendszerben”, én nem ezt érzem; jelenleg a pedagógusnak több ideje van, böngészem tovább, most megtanulhat mindent, amit eddig nem, most van itt az ideje, ebben a minutumban, ja!, mielőtt a koronavírus elragadná; legalább nem bután halok, summázom. 
A pedagógusnak mindenre van ideje, sőt, rengeteg ideje van, a tudósok hiedelme szerint napjai nem huszonnégy órából állnak, a teremtés időtlenséggel ruházta fel; digitális órákat tervez, naphosszat intézkedik, fülére ég a telefon, sajgó ujjai elkopnak a billentyűzeten, étvágygerjesztő feladatlapokat gyárt, tanácstalan szülőkkel, értetlen gyerekekkel tart folyamatos online kapcsolatot, oktatja az internet, az okostelefon használatát, sok tanítvány otthonában csak az van. Viszonylag könnyen hozzáférhető világhálós csatornán keresztül élhető, összetartó közösséget formál, leköti a diákokat, lehetőleg a nap húsz órájában, nehogy az utcákon kóboroljanak, nehogy a gyilkos vírus utolérje őket. 
Megszervez, eltörlik, átszervez, eltörlik, visszaállít, eltörlik, közben rendeleteket böngész vég nélkül, fejében kezd megtelni a „vinyó”, rádöbben, mégsem végtelen a tárhelye, szervezetében megszólal a vészcsengő, ki kell tennie a „betelt” táblát. 
Valamit nem jól csinálok, valószínűleg fölösleges dolgokra pocsékolom hirtelen rám szakadt temérdek időmet, talán nem kellene annyit foglalkoznom a gyerekek lelkével, nem vagyok jó pedagógus, a társadalom számára haszontalan dolgokra fecsérelem a rendelkezésemre álló órákat, pedig mennyi hasznos dolgot tanítanék a jövő polgárainak emberségről, becsületről, tisztaságról, elhivatottságról, az életről, csupa hasznos dolgot, hogy élhetőbb legyen a világ. Gyakorlatokat mutatnék, melyek átsegítenek nehézségeken, érzéseket, melyektől ember lehet és maradhat az ember; hitet, akaratot, kitartást, küzdést az igazságért, nemes célokért, önmagukért, az emberiségért, de meghalni sincs időm. 
Pulzusom irgalmatlan sebességgel lüktet, fülemben dübörög, kell a levegő, az ablakhoz menekülök, fuldokolva mosolygok a kikeleti ruhában pompázó vérszilva nyiladozó virágaira, tüdőmet megtöltöm friss, tavaszillatú levegővel; jobb lesz!, ismételgetem megtépázott hittel, és emlékeztetem magam egy nekem szóló, határozott, tiszta hangon csengő mondatra, „Az élet gyönyörű!”. Igen. Még madártávlatból is.

Kép: web

Napvilág Íróklub  >>> itt

Árnyékban – zsűrinyertes kötet

Nehéz napokat élünk mindannyian, éppen ezért jókor érkezett hozzám egy kis léleksimogatás, melyben ma délután volt részem.

Kezembe vehettem a Holnap Magazin havi verspályázatának zsűrinyertes kötetét, benne - áprilisi nyertesként - tíz oldalnyi vers olvasható tőlem is. A Kiből kihajt a blues című Gary Moore-ról szóló emlékező szonettem hozta ezt a publikálási lehetőséget.

Meghatódva lapoztam fel a tizenegy szerzőtársammal - köztük több közelebbi ismerősömmel - közös kötetet. Hihetetlenül jó érzés, hogy könyvespolcomra kerülhet ez a színvonalas válogatás.

Köszönöm Bakos József főszerkesztőnek a lehetőséget, az igényes, gazdag érzelemvilágú gyűjteményt! 

Holnap Magazin - Árnyékban

Emlékezem...

"Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!"

Petőfi Sándor: A XIX. század költői - Pest, 1847. január

Tóth Reni - Volt egy március

Hiszek a szavak gyógyító erejében

A napokban megtisztelő felkérést kaptam lakóhelyemen – Kiskunlacházán – egy interjúra, mely irodalmi pályafutásom bemutatására irányult. Örömmel válaszoltam a mindenre kiterjedő kérdésekre. Ez segítséget nyújtott abban – miután mélyen magamba néztem –, hogy kívülről lássam önmagam, hiszen végig kellett gondolnom, honnan indultam, mi vezetett addig, hogy jelenleg az irodalom, a költészet csodálatos útján barangolhatok.

Aztán megjelent az „A Mi Újságunk” márciusi száma a részletes összegzéssel.

Lejátszódott bennem az elmúlt tíz év, egymás után pörögtek a filmkockák.

Intenzíven éltem meg minden pillanatot. Megnyugtatott és megerősített a felismerés: a legjobb helyen vagyok. 

Köszönöm Jáki Réka felelős szerkesztőnek, hogy érdemesnek tartott erre a rendkívüli bemutatkozásra! 

Külön köszönöm Dr. Répás József polgármester úrnak az ajánlást! 

"Hiszek a szavak gyógyító erejében..." >>>klikk

"A Mi Újságunk" - 2020. március

Nőnapi anziksz - férfival, bacilussal, harmóniával

Keveset aludt, azt is nyugtalanul, tízpercenként verte ki szeméből az álmot a férfi mélyről jövő köhögése, aki végre békésen szuszogott. Mozdulatlanná kucorodott, nehogy felébressze minden gondot feledtető pihenéséből, jobb könyökére támaszkodva figyelte, ahogy emelkedik és süllyed mellkasa; nem érzékelte, nem is számított az idő múlása, már egész teste zsibbadt a mozdulatlanságtól, a hajnal komótosan reggelbe fordult, de úgy maradt, hihetetlenül jó volt nézni a mellette pihegőt, belevésni tudatába, hogy létezik, egyetlen karnyújtásnyira. Meghatódott gyermeki szendergésén, elérzékenyült, lassú mozdulattal morzsolt el szeme sarkából egy tolakodó könnycseppet; soha nem szégyellt sírni, büszke volt érzékeny lelkére, hogy ebben az egyre inkább embertelenné korcsosult, bomlott világban még képes emberi megnyilvánulásokra. 

Bármennyire óvta a férfi nyugalmát, türelmetlenül leste ébredését, kergetőző gondolataival szuggerálta a hétalvót; gondolatátvitele eredményre vezetett, végre résnyire nyitotta huncut szemét, hunyorogva bazsalygott rá félig hunyt pillái alól, majd pajkos nevetőráncai halántékáig szaladtak. Tekintetéből időtlenség áradt, a tegnap összes érintése, a ma kínálata, a jövő ígérete; finom ujjaival hívogatóan közelített felé, kócos fejét magához vonta, kapsz egy kis bacilust, súgta, és máris könnyű csókot lehelt ajkára; köszi, nekem is van, de cserélhetünk, incselkedett, majd átadta magát az idilli pillanatnak, mely órákon át tartó önfeledt összefonódásban folytatódott.

Minden ízében nőnek érezte magát; főzök neked kávét, koffeinmenteset, pihegte, elvégre ma nőnap van, pimaszkodott nyelvét nyújtva, a férfi belecsókolt nevetésébe, ismét magához ölelte, maradj még, kérlelte, később kiengedlek a konyhába, és ágyba hozhatod elmaradt reggelink helyett ebédünket.

Kép: Leonid Afremov festménye

David Gilmour - Best Guitar Solos of All Time

David Gilmour - 5am & And Them

Napvilág Íróklub  >>> itt

A Parnasszuson...

Leírhatatlan öröm ért. 

2020. február 17-én Fantáziálom és Télidill című szonettem, valamint a BűvÖlet című Anyegin-strófám a Magyar Parnasszus legmagasabb pontjára, a Hegyoromra került.

 

Március 3-án negyedik beküldött művem, Nincs évszak, csak fétis... című Himfy-ciklus is „Hegyorom” minősítést kapott.

Ez egyben az utolsó ilyen eredményem ott, mivel megtisztelő ajánlatot kaptam szerkesztői feladatra. Örömmel fogadtam el a nagy kihívást ígérő felkérést. Ez azt is jelenti, hogy több verset nem küldhetek be értékelésre, csak az ottani blogomba tehetem fel őket.

Köszönöm a szerkesztőknek a bizalmat! Igyekszem rászolgálni.

Új szerepköröm nem érinti hátrányosan a Napvilág Íróklubot. Továbbra is aktívan folytatom szerkesztői tevékenységemet.

Az Élő Magyar Líra Csarnokában:

Fantáziálom  >>> itt

Télidill  >>> itt

BűvÖlet  >>> itt

Nincs évszak, csak fétis... >>> itt

A szerkesztőség  >>> itt

Mert hazudni kell

Utoljára mondtam igazat, soha többé nem teszem! Minden őszinteség után szobafogságra ítél anyám. Újabb egy hónap. Elviselhetetlen. Megint csak a gimibe mehetek, lesben áll majd, számolja a perceket, a konyhaablakból figyeli, kivel szállok fel a buszra, kivel sétálok hazafelé, árulkodó nyomokat keres rajtam. Tanuljak, az a dolgom, nem a csavargás, nem a haszontalanság, nem a ribanckodás, mondja, pedig én csak találkozni szeretnék Andorral. Tehetetlen zokogás ráz, nyüszítek, mint egy kutya, színpadiasan szenvedek, hátha eredményre vezet, de nem. Kőből van anyám szíve, rajtam akarja megtorolni saját életében elkövetett hibáit. A csukott ajtón keresztül rimánkodok, ordítva könyörgök, de hajthatatlan. Azzal vagdalkozik, ha nem hagyom abba, duplájára emeli a büntetést.

Andor már alsó tagozatban a padtársam volt, amikor a tanító néni nem figyelt, fogtuk egymás kezét, feladatot cseréltünk. Ő szépen rajzolt – helyettem is –, én a matekját oldottam meg, mert jó számtanos voltam. Suli után nem mentünk haza, mindenféle hihető mesét találtunk ki, hogy miért maradtunk tovább. Mert hazudni kellett. Senki nem választhat el tőle, örök hűséget fogadtunk, elterveztük, amint nagykorúak leszünk, összeházasodunk, egy szép kertes házba költözünk. Néhány napja készített gyönyörű grafikáit a szekrény mélyén őrzöm, anyám ne tudjon róla, nehogy tűzre kerüljön a színes tollú papagáj és a különleges virágok.

Megőrülök, ezt nem lehet kibírni! Hogyan értesítsem? Gőze sincs arról, hogy nem tudok elmenni a randira. Titkos találkahelyünkön, a focipályán vár. Biztosan azt hiszi, szándékosan kerülöm. Lecsapja a kezemről valaki, sokan irigyelnek miatta. Jól néz ki, szőke hajával és hatalmas, barna szemével egészen különleges fiú. Szerény, csöndes, visszahúzódó, mégis minden lánynak ő tetszik.

Ez téboly! Tennem kell valamit! Ígérgetni, megalázkodni, csak enyhüljön a szorítás! Piszkosul fáj az orrom a törölgetéstől, a kockás zsebkendővel szétmázolt könnyek kiszárítják az arcom, oda a maradék szépségem, most már csúnya is vagyok. Ezt nem tűrhetem! Fogom magam, kimegyek azon a nyavalyás ajtón, lesz, ami lesz! Kit érdekel?! Nekem már úgyis mindegy!

Anyám a szobájában bámulja a tévét, egy francia énekes kellemesen duruzsol – „viens, viens ma brune” –, megzavarom a bűvöletben, idegesen kapja fel fejét. Anyu, légyszi, engedj el, nem csinálunk semmi rosszat, csak beszélgetünk, mondanám, de magasra emeli kezét, és irgalmatlanul nagy pofon csattan a jobb felemen, tarkóm belenyilall, ujjai felsértik a szám szélét, nyelvemen érzem a vér sós ízét, émelygek, öklendezem. Eszelős ordítása szétszakítja dobhártyámat, megáll bennem a levegő, sírni is elfelejtek. Artikulátlan hangon üvölti, ha nem tetszik, költözz apádhoz, ott majd azt csinálsz, amit csak akarsz!

Mindig ezt vágja fejemhez; tizenhat évesen teljesen nyilvánvaló a felismerés, hogy mi okozta korai válásukat. Szinte naponta ismétlődik a fenyegetés, befogott füllel is hallom, az agyvelőmig hatol, gyomorgörcsöm van az ordításoktól, a verésektől, a megszégyenítésektől, a meg nem értéstől, a rabságtól, szeretetlenségtől. Én szabadnak születtem, tudok viselkedni, tudom, mi a helyes!, vinnyogom reményvesztetten, elgyengült lábbal szédelgek vissza zárkámba. Utálom ezt a rohadt fogságot, véget kellene vetni ennek örökre, akár az életem eldobva is; anyámat nem bírom elviselni, képtelenség, gyűlölet izzik bennem, harag, félelem a következő hónaptól, a többitől és attól, hogy elveszítem Andort.

Leroskadok az íróasztalhoz, semmi életkedvem, hiába lapozok bele Monte Christo grófjának mindent feledtető történetébe, most az sem ad vigaszt, én is If várában érzem magam, a sötét középkorban, anyám ütlegelő keze gondoskodik erről, keresem a szabadulás útját. Menekülnék az értelmetlen, gyilkos szigor elől, anyám zsarnoksága elől, minden elől. Idegtépően fáj, halálosan. Nem a pofon, nem a vérző seb sajog, hanem a lelkem semmisül meg, érzéseim eltorzulnak, hazudni kell, hazudni kell, hazudni kell!, csak ez zakatol a fejemben, szinte széthasad.

Feldagadt szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, hirtelen felcsillan egy reménysugár, Hédi barátnőm halad el az ablak előtt. Feltépem az ablakszárnyakat, fuldokolva, fojtott hangon hívom közelebb. Halálra rémül tőlem; már megint?, kérdezi szörnyülködve, káromkodik, és mérhetetlenül sajnál, nem cserélne velem a világ minden kincséért sem. Arcára kiül a döbbenet, a segíteni akarás. Kérlek, kerülj a focipálya felé, mondd el Andornak, mi történt, jaj, Hédi, légyszi, tedd meg nekem, nem akarom elveszíteni!; barátnőm részvéttel bólogat, és már iszkol is, mert a hátam mögött anyám artikulátlan hangon tudatja, felfedezte harmatgyenge próbálkozásomat. A lány megrettenve áll tovább, még látom, ahogy a pálya felé veszi az irányt. Mit mondtam?!, nem erről volt szó!, hallom a féktelen üvöltést, de már egyáltalán nem érdekel, érzéketlen vagyok, akár egy fatuskó, bezárkózom, magamba menekülök, ahol nem érhet bántódás, a képzelet világában bármi lehetséges; anyám őrültként tombol, kizárom, összeszorítom a fogam, nem válaszolok; rongybabaként hullva, görnyedten kuporgok az íróasztal mellett, hiába szenvedek, nem törődik velem. Egész testem remeg, tébolyultan sikoltok belül, én csak érezni akarom, hogy szeret valaki!, miért nem lehet ezt megérteni, miért?! Tehetetlen dühvel söpröm félre féltve őrzött könyvem, hatalmas zajjal csattan a padlón.

Kihúzom a fiókot, előkotorászok néhány papírt, reszkető ujjaimmal végigsimítok rajtuk, kezembe fogom kedvenc tollamat, telerajzolom a lapokat gyöngybetűkkel, nyugtató szavakkal, szerelmes verset írok, gyengéd, tiszta érzéseket, fájdalommal szőve, könnyel átitatva.

Szabad vagyok. If várának börtöne nem tart fogva többé, megtaláltam a kiutat.

Maradt egy üres lapom. Levelet írok apámnak. Megírom neki az igazat.

Megjegyzés: egy feladatra írtam ezt a novellát.

Elena Genkin – Chateau d'If

Lionessa – Chateau d'If

("Letters from Chateau d'If" album; 2015)
 

Napvilág Íróklub  >>> itt