Keveset aludt, azt is nyugtalanul, tízpercenként verte ki szeméből az álmot a férfi mélyről jövő köhögése, aki végre békésen szuszogott. Mozdulatlanná kucorodott, nehogy felébressze minden gondot feledtető pihenéséből, jobb könyökére támaszkodva figyelte, ahogy emelkedik és süllyed mellkasa; nem érzékelte, nem is számított az idő múlása, már egész teste zsibbadt a mozdulatlanságtól, a hajnal komótosan reggelbe fordult, de úgy maradt, hihetetlenül jó volt nézni a mellette pihegőt, belevésni tudatába, hogy létezik, egyetlen karnyújtásnyira. Meghatódott gyermeki szendergésén, elérzékenyült, lassú mozdulattal morzsolt el szeme sarkából egy tolakodó könnycseppet; soha nem szégyellt sírni, büszke volt érzékeny lelkére, hogy ebben az egyre inkább embertelenné korcsosult, bomlott világban még képes emberi megnyilvánulásokra.
Bármennyire óvta a férfi nyugalmát, türelmetlenül leste ébredését, kergetőző gondolataival szuggerálta a hétalvót; gondolatátvitele eredményre vezetett, végre résnyire nyitotta huncut szemét, hunyorogva bazsalygott rá félig hunyt pillái alól, majd pajkos nevetőráncai halántékáig szaladtak. Tekintetéből időtlenség áradt, a tegnap összes érintése, a ma kínálata, a jövő ígérete; finom ujjaival hívogatóan közelített felé, kócos fejét magához vonta, kapsz egy kis bacilust, súgta, és máris könnyű csókot lehelt ajkára; köszi, nekem is van, de cserélhetünk, incselkedett, majd átadta magát az idilli pillanatnak, mely órákon át tartó önfeledt összefonódásban folytatódott.
Minden ízében nőnek érezte magát; főzök neked kávét, koffeinmenteset, pihegte, elvégre ma nőnap van, pimaszkodott nyelvét nyújtva, a férfi belecsókolt nevetésébe, ismét magához ölelte, maradj még, kérlelte, később kiengedlek a konyhába, és ágyba hozhatod elmaradt reggelink helyett ebédünket.
Kép: Leonid Afremov festménye
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése