Ma vág a szél, s ha támad, én bebújok... ne félj, csak épp öledbe fészkelődöm. Veled vagyok, mitől talán a súlyok lehullanak. Becézz, te titkos őröm...
meséld el azt, miként fakadsz mosolyra, ha szűk szavunk a percbe új reményt csal – kimért időnk keserv felé sodorna, de most mesélj nekem, talán belénk hal.
Tudom, te is rohansz a gondod űzve, s a szél kikezd, de úgyse bánt, vigyázlak. Napokra nap jön, éveket betűzne, az élet így adott, de még kivárhat.
A gondolat komoly, s kivált eretnek – csak azt tudom ma már, miért szeretlek.
Elfáradtam. Ismeretlen utakon barangoltam, tüskés bozótokban vágtam csapásokat, hogy előbbre jussak, kíváncsiság hajtott. Felfedezéseket tettem, csak a „most” érdekelt, a friss élményektől elégedettnek és felszabadultnak éreztem magam, amíg el nem ért a felismerés, hogy ebből a nagy szabadságból hiányzik valami: egy sajátos, csak rám jellemző belső szabadság. Mekkora paradoxon! Alig hihető, mégis igaz. Akkor értettem meg ezt a hiányt, amikor újra találkoztam VELE. Először könnyed érintés volt, amit jóleső bizsergés követett, majd egyre lázasabb állapot, egymásba fonódó titkos gondolatok – beleborzongtam, és megfordult velem a világ.
Bejártam erdőket, bérceket, sziklákra kapaszkodtam, feljutottam egy délceg hegyoromra is, de közben cipőm talpa vékonyra kopott, ruhám rongyokká foszlott, már alig bírja lábam, és csak pár korty vizem, néhány madárlátta hamuban sült pogácsám maradt, szinte minden tartalékom elfogyott. Ideje visszafordulnom, amíg van elég erőm eljutni oda, ahol lent is magaslatokban éreztem magam. Most megpihenek, kiadós alvásra van szükségem, s talán újra megálmodom. Vajon megmaradt a helyem azon a gyönyörű tisztáson?
Nem egyedül éltem ott, hűséges társ szegődött mellém, akivel megértettük egymást, minden együttlétünk örömteli volt, szabályaink között is szabadságban teltek napjaink. Nem beszéltünk, virágokat ültettünk. Csodálatos színekben pompázó szóvirágokat, melyek különleges tulajdonsággal bírtak: nem hervadtak el. A virágtenger nőttön-nőtt, és nem termett meg benne gaz. A tisztást festői liget ölelte, karcsú fái nekünk hajladoztak, ágaikon rügyek pattantak, illatos virágszirmokká változtak. Gyakran üldögéltünk egy kis tó partján, figyeltük a vízgyűrűket, számláltuk a kerek levelű tavirózsákat. A végtelenség érzését tudhattuk magunkénak. Nem volt szükségünk zenére, a dallamok belőlünk keltek életre, s amikor leszállt az éj, szentjánosbogarak világítottak, nehogy szem elől tévesszük egymást.
Megvan még a tisztás. Most magányos, elhagyatott. Csak eltévedt vadvirágok árválkodnak, rövid idő alatt elhervadnak. A táj kietlen, a fákon alig látszik élet, s nekem úgy belesajdul a lelkem, hogy nincs tovább maradásom. Nem ülhetek tétlenül, nem vándorolhatok örökké kalandos utakon. Étlen-szomjan, mezítláb és meztelenül is visszatérek, mert elért hozzám a mély sóhajjal küldött üzenet, hogy ott vár rám… a Szonett.
Titokszonett
A tintató nyugodt, a toll kiszárad, üres lapot kapar, hiába írok, pedig szavadra hívok új imákat, te nem tudod, s a hófehér papírok halomban állnak, ám felold az éjjel – magányom árnya már betűkre bomlik, elém gurulnak egyre, szerteszéjjel csapong a gondolat, nem ér a pontig… de hogy lehetne hangod illatára a kotta hangjegyét szavakba csenni, mikor leírva, mágiád halála – lexéma –, nem marad belőle semmi? Ha jő a hajnal, ablakot nyitok, s a szélbe szórom, így marad titok.
A kép forrása:
David Gilmour – William Shakespeare – Sonnet 18 (HD)
Ha már kivet magából a világ, menekülj el oda, ahol senki se lát, szabadra tisztulhatsz kötöttségek nélkül, pezsdülnek sejtjeid, lelked beleszédül. Nincs, ami határt szab, hangok szárnyán szállhatsz, bárhova repülhetsz, a könnyed felszárad, vagy épp útjára ered, gyöngy patakká válik, ahogy neked jó. Nincs ilyen társ másik.
Túl a sártengeren, túl mocsaras réten, túl emésztő gondon, túl a sötétségen, túl a kétségeken, minden hazugságon, magasra emelkedsz, s a szíved kitárod, mert soha nem csal meg, nem viaskodsz vele, neki adod magad, és örök hűséget fogad
.png)
