Árokparton

Takarítás közben azon tűnődtem, hogy az ember milyen okosnak tartja magát, mégis mennyire ostoba.

Álmokat kerget, miközben legtöbb álom ott hever a lába előtt, de inkább felfelé néz, magasba vágyik, így nem veszi észre, csetlik-botlik bennük és beléjük rúg.

Az ember panaszkodik, s amíg önmagát sajnálja, eltékozolja a lehetőségeket – természetesen tisztelet a kivételnek, hiszen akad, még ebben a rossz irányba tartó világban is.

Az embernek semmi nem elég, mégis megalkuvó, beéri silány élettel, semmit nem tesz azért, hogy élhetőbb legyen.

Sok ember lelki koldus, nincstelen, de élősködő. Pontosan tudja, honnan lehet elvenni. Azokat rabolja meg, akikben lelki gazdagságot észlel.

Nincs jó véleményem az emberről – általában. Akármerre járok, ezt tapasztalom, persze számtalan olyan ismerősöm van, aki felfedezi az útszéli árokparton lapuló álmokat, lehajol értük, szemmagasságig emeli és fényesre tisztítja őket. 

Ezek a gondolatok keltek bennem, ám keserűségem ellenére sem adom fel a reményt, hogy az ember előbb-utóbb megtanul lefelé is nézni.

A kép forrása: Pinterest.

Enya – Dreams Are More Precious

Kulcs

Hátam mögött a szinte nincs,
előttem a csaknem elérhetetlen,

a kettő között kiskapu,  
én bent rekedtem
egy légüres térben.

Mögém tekintek.
Viharfelhők gyülekeznek,

s a szürkületben is tisztán látom 

Júdás árulását,

épp a lelkével fizet.

Hová lett a becsület?

Szorult helyzetemben
azon tűnődöm,
hogy a semmiből lehet-e valami,

vagy inkább 

a valóság felé forduljak,
egy megálmodott valóság felé.

Eddig nem ismertem lehetetlent,
most úgy érzem,
megraboltak,
ellopták a hitemet,
mely megsokszorozta erőmet,
hogy hinni tudjak 

a semmi valamivé válásában,
érinthessem az elérhetetlent.

Előttem kiskapu,

a kapun túl felhőtlen ég,
nevetés hívogat.
Jó lenne átjutni,

de másik felén a zár,  

nem nálam van a kulcs,
egyedül nem jutok tovább.
Itt visszatart valami,
talán ott valami vár.
Csak bátorság kell hozzá, 

és a bátorság néha fáj.

A kép forrása: az alábbi YouTube videó.

Vangelis & Irene Papas. O! Gliki Mou Ear

CSodaVáró – (trilógia)

[Csillaglesen]

Titkokkal teli
az este,
pajkosan pislognak
a csillagok,
a hold
legszebb mosolyát
előkereste,
a millió aranyszegecs
körülötte ragyog,
s én várom a Csodát
türelmesen,
mindjárt érkezik –
csillaglesen.

[Hajnali hangolat]

Kíváncsi fény lopózik
a függönyön át,
végigpásztázza
szobánk falát,
majd
megpihen arcodon –
nem keltelek még,
hagyom,
hogy a lassan tűnő
éjszakáé legyél.
Kint
ébredeznek
a cserfes madarak,
trillájukkal
új szólamot játszanak,
s én átadom magam
ennek a meghitt csendnek,
már nem kereslek –

megtaláltál,  
megtaláltalak.

[Telhetetlen]

Melankólia
telepedik rám,
pedig nem akarom.
Alattomosan veszi birtokba
tudatom,
gyomromba fészkeli magát
a félelem:
talán nem is vagy igaz,
csak álmodtalak
és nem voltál velem,
képzelek
minden meghitt percet,
belém reszket
a kétségbeesés –
hiányzol,
már bármennyi ölelés kevés,
az önfeledt napok
pillanatoknak tűnnek,
telhetetlenné teszel...

és akkor jössz,
megcáfolsz hitetlenségemben:
nagyon hiányoztam,
telhetetlenné teszlek,
s belénk reszket,
ahogy
lecsókolod rólam a kétségeket,
a melankóliát...
nem álomkép ez –
valóság,
és együtt hisszük tovább

hihetetlen mesénket.

Képek – Pinterest

Pál Utcai Fiúk – Csak Úgy Csinál

Cirill Kabin Csaba szerkesztésében

Napvilág Íróklub  >>> itt

Telhetetlen

Melankólia

telepedik rám,

pedig nem akarom.

Alattomosan veszi birtokba

tudatom,

gyomromba fészkeli magát

a félelem:

talán nem is vagy igaz,

csak álmodtalak

és nem voltál velem,

képzelek

minden meghitt percet,

belém reszket

a kétségbeesés –

hiányzol,

már bármennyi ölelés kevés,

az önfeledt napok

pillanatoknak tűnnek,

telhetetlenné teszel...

és akkor jössz,

megcáfolsz hitetlenségemben:

nagyon hiányoztam,

telhetetlenné teszlek,

s belénk reszket,

ahogy

lecsókolod rólam a kétségeket,

a melankóliát...

nem álomkép ez –

valóság,

és együtt hisszük tovább

hihetetlen mesénket.

Kép – Pinterest

Tompos Kátya – Magányos csónak

Napvilág Íróklub  >>> itt