Azt gondoltam, hogy hitem megingathatatlan, ám tévedtem – miközben ujjaim közt morzsolódott az idő, szilánkokra törte a hallgatás. Hogy visszakapjam Isten adta jussom, kimondom, amit magamba tuszkoltam annyi éven át.
A tanítás küldetés, pedagógusnak lenni kiváltság, és nincs oly hatalom, mely felülírhatja ennek igazát. Most szorítást érzek mellkasomban, fáj, hogy összedőlni látszik, amit megálmodtam, évtizedek során építettem tégláról téglára, de büszkén emelem fel a fejem, mert kincsként őriztem, ápoltam nagyapám hagyatékát, a hivatást, és ez a vérvonal utódomban folytatódik.
Szükség van újult erőre, felpezsdülésre, érző, gondolkodó tanítókra, akik elég bátrak valódi tanítónak lenni, hogy meggyógyítsák ezt a nagybeteg világot.
Repüljetek hát, ifjú Titánok, növesszetek erős szárnyakat; óvjátok, ne engedjétek, hogy tövig nyessék, mert megcsonkolt szárnyakkal nem emelkedhet magasba a lélek!
Ne feledjétek, mindig első a gyermek, belőlük épül a jövő, melynek sorsa a ti kezetekben van!
Én elfáradtam, megpihenek. Szeretném hinni, hogy utam nem volt hiábavaló.
Neked szól minden ének, kórusba kívánkozik az évszakok mesés madárhada. Néhol kicsit hamiskásba hajló, itt-ott disszonáns, bár lelki zenéje tökéletesen tiszta.
Egy szólam örökké tiéd, melyet mindig magadénak mondhatsz, ám csak te hallhatod, ha megtalálod. Nehéz kiválasztani a hivalkodó, a sablonos és az elveszett közül, mert míg az egyik harsány, másik fakó, addig a harmadiknak félve fáj beléd a hangja.
A gyilkos nyárban is frissen ébred minden madár. Egyikük virgonc, a másik dúdolva dédelget, derűbe hajtana.
Hát nem tudtad?
A madarak mind érted énekelnek, miközben tollruhájuk temérdek színben pompázik, avagy mindvégig szürke marad.
A ruha?
Nem az teszi őket, hanem a dal maga.
A nyár mindig igéz, az újabb idéz, a legújabb kuszál, hát nyisd ki jól füled apró érzékeit!
Légy részeg hallgató, de mindvégig csend vegyen körül, hisz csakis akkor hallhatod meg saját madarad üzenetét. Ne félj, mindig lesz tér, zene, mint ahogy a harmónia és a visszhang is örök.
Nehéz madárnak lenni, mert nehéz a dal. Törékeny szárnyakkal kell röpíteni azt, aki kétkedve hallgatja a muzsikát, pedig még a fényt is hangjegyekre váltja, hogy attól a szél is szólamokban lengedezzen.
Komolyra vált a szó, hatalma vértez, ám az Éden édes íze most gyötör.
A szív kevés, az ember értve érez,
és a semmiben suhanni nem gyönyör,
hol ma még a tegnap árnya vív csatát,
így üzenne átok által írt dalon,
mert ledönt a szél is és a csúf halál,
húz az útkanyar, de nem jön oltalom.
Csak ne sírna itt belül, ne omlanék,
rejtélyes álmom, Te Ékes Szóvirág...
bár ne fájna úgy dalod, ne fájna lét,
és ne győzne öntudat, ha győz, mi bánt. Kapaszkodok tovább ezer körömmel, beléd kapaszkodom, dacolva földdel.
