üres lapot kapar, hiába írok,
pedig szavadra hívok új imákat,
te nem tudod, s a hófehér papírok
halomban állnak, ám felold az éjjel –
magányom árnya már betűkre bomlik,
elém gurulnak egyre, szerteszéjjel
csapong a gondolat, nem ér a pontig...
de hogy lehetne hangod illatára
a kotta hangjegyét szavakba csenni,
mikor leírva, mágiád halála –
lexéma –, nem marad belőle semmi?
Ha jő a hajnal, ablakot nyitok,
s a szélbe szórom, így marad titok.
Kép - Pinterest
LXI. szonettemet Kovács Attila Pengének ajánlom, aki hisz bennem, pengeéles kritikájával, maximalizmusával, türelmével
ismét hozzájárult kedvenc kötött formám erejéhez – mélységéhez, magaslataihoz.
Mákvirág, köszönlek! 💕