Tudod, nehéz igába húzni sorsot,
hol busong a múlt, a toll is elkopik,
s ha vén időm pohárba tölt egy kortyot,
és az ég a filmbe tegnapot vetít.
Persze színaranyba önteném veled
szökő szavam, ámde nem tudom mit ér,
ha káoszom megöl, és belém reked
új dalom, mi bóduló tavaszt remél;
záporillatot regél a szél... mit ér
majd neked, ha büszke fellegem nyomán
te már megértheted, hogy mi fáj, s miért.
Papírok közé veszett idő a nyár... taszít a tér, a süllyedő hajó, hiszen ma már röpülni volna jó.
Szárnyakat ragasztasz. Olyan szárnyakat, amelyekkel úgy repülhetek, hogy biztonságban érzem magam. Gondoskodsz arról, hogy véletlenül se essek Ikarosz hibájába.
Ezermester vagy. A mai világban szinte lehetetlen hasonlóhoz jutni, de nekem megadatott. Szerencsés vagyok.
Óvatosan kibontom gyenge szárnyaim, úszom a talaj fölött. Nem vágyom túl magasra, csak bátortalanul, széttárt karokkal, csendes mosollyal hasítom a levegőeget. Hatalmas belégzés... tüdőtágító sóhaj... lent hagyok minden negatívumot... magamba zárom az éltető levegőt, kacérkodom a ritmusokkal. Élvezem a lebegést.
Ezermester vagy. Szerény, visszafogott, csendes, pedig magasabban repülhetnél bárkinél, mindened megadatott ehhez. Értesz a viaszos szárnyakhoz, a kósza lelkekhez, mestere vagy a szavaknak, ujjaidtól kelnek életre. Energiád végtelen. Két "lapátolás" közt szárnyakat osztogatsz a szárnyaszegettnek, önzetlenül.
