Hosszabb méltatásra készültem, mégis megfékeztem a tollam, mert úgy éreztem, hogy a tavalyinál hitelesebben nem tudom elmondani, mit adott nekem, mit jelent számomra József Attila. Most más megközelítésből fejezem ki tiszteletem, mely nem maradhat el, alatta pedig mellékelem róla szóló, személyes indíttatású írásomat.
Száztizenhét évvel ezelőtt – 1905. április 11-én – Ferencvárosban felsírt egy kisfiú. Világra jöttével a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja született meg. 1964 óta születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját.
A sors nem volt kegyes hozzá, súlyos lelki terheket cipelt egészen kicsi korától. Rövid, harminckét évre szabott életét végigkísérték ezek a traumák.
Mélyszegénység, nélkülözés, otthontalanság, árvaság, súlyos betegségek, meg nem értettség, kitaszítottság, viszonzatlan szerelmek, gyötrő szeretetéhség, társadalmi igazságtalanság elleni lázadások, lázítások kifejezésre juttatása jellemzik költészetét.
Költőóriás, aki rendkívül érzékeny, sebezhető ember volt. Szebb, teljesebb életre vágyott, igazságosra, ennek – hol nyíltan, hol burkoltan – hangot is adott költeményeiben.
Nemzedékeken ível át verseinek üzenete, melyek nemcsak lázadásról szólnak, hanem arról is, hogy a léleknek szüksége van táplálékra: szeretetre, mert szeretet nélkül az ember elveszik az útvesztőkben. Megsemmisül, legyen birtokában bármilyen hatásos fegyver.
Kiváló kertésznek bizonyult. Amit elültetett, annak a mai napig szedegetjük termését, és még sokáig virágoznak fái, örök életük garantált.
Most egy szelíd, ám elgondolkodtató verset hoztam tőle. Nagy kedvencem megzenésített változatával együtt – egy reményteli sóhaj a zavaros világban.
JÓZSEF ATTILA: KERTÉSZ LESZEK
Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek, nem törődök semmi mással, csak a beojtott virággal.
Minden beojtott virágom kedvesem lesz virágáron, ha csalán lesz, azt se bánom, igaz lesz majd a virágom.
Tejet iszok és pipázok, jóhíremre jól vigyázok, nem ér engem veszedelem, magamat is elültetem.
Kell ez nagyon, igen nagyon, napkeleten, napnyugaton - ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.
1925. április
Bízom benne, hogy azok a virágok nem a világ sírjára kerülnek, hanem az élőket gazdagítják.
Sok évembe telt, mire a fenti mottót képes lettem alkalmazás szintjére juttatni. Egyik barátnőmtől kaptam azt a könyvecskét (Helen Exley: Őszinte részvéttel), melynek számomra legfontosabb üzenete ezekben a sorokban bújt meg. Akkor ajándékozott meg vele, amikor az eddigi legnagyobb csapás ért. Azóta rongyosra olvastam, és ez a vers még mindig támaszom, hiszen utunk során elénk kerülnek megváltoztathatatlan dolgok, amelyekkel együtt kell élnünk, és élni kell.
Ma gyertyákat gyújtanak mindenfelé, mécsesek fénye világítja meg a virágdíszbe öltöztetett temetőket, ám az igazi mécsesek szabad szemmel nem láthatók.
Mindenkinek vannak különleges mécsesei, melyek soha nem hunynak ki, beragyogják a hétköznapokat is.
A Példakép. Apai nagyapámat ismertem legrövidebb ideig, mégis olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy még ma is kísér. Kántortanító volt – énekelt és tanított, de még hogy! Nemcsak diákjait bűvölte el, hanem engem is. Egészen kicsi koromtól foglalkozott velem, akkor is dalolt, amikor már eluralkodott rajta a gyógyíthatatlan kór. Gyerekként észre sem vettem, hogy a cserépkályha mellett, vastag pokrócba burkolózva is vacog, ügyesen titkolta, hogy minden csontja fáj. Ölébe ültetett, és én tátott szájjal hallgattam csodálatos hangján megszólaló varázsdalait, majd vele énekeltem. Ha egy kicsit visszatért ereje, magával vitt a fenékpusztai uradalmi kastélyba, ahol az ő imádott iskolája működött, az olajos padló illata mellett áradt felém a szerény tanító által sugárzott alázat – génjeimben hordozom elhivatottságát. Fülembe csengenek a dallamok, élnek a tanítások, melyeket szinte észrevétlenül adott át nekem.
Az Adakozó. Anyai nagyanyám, Eszti mama érettségim előtt néhány nappal távozott az élők sorából, súlyos betegségben szenvedett. A kórház az ország másik végében volt, így nem állt módomban találkozni vele, de még időben eljutott hozzá tablóképem, melyet a nővérek kis szekrényére tettek. Később ez megnyugtatott. Ballagásom napján már nem volt velünk. Nekem nem mondták el, hogy ne legyek zaklatott a vizsgákon, csak később tudtam meg, hogy többé nem láthatom, amikor majd Kapolcs felé vezet utam. Gyomorszájon vágott a felismerés, hogy már nem mehetek a csöppnyi vályogházba, ahol rengetegen elfértünk, kitágult a tér, amikor mi, csintalan unokák viháncoltunk az apró épületben.
Csodanő volt. Kemény munkát végzett, szegénységben élt, de azt a keveset is odaadta a nála jobban rászorulóknak, és amikor már nem maradt semmije, szeretetét osztogatta, mert az is varázserővel bírt. Talán emiatt is volt nála különlegesebb a bicskelekvár, tisztább és finomabb a kocsonya. Azóta sem ettem olyat, verhetetlen. Beletette szívét-lelkét – annyira, hogy megmaradtak bennem az ízek és a szavak nélküli nevelés is, hogy milyen csodálatos érzés, ha másoknak adhatunk, akár csak magunkból is egy kis szeletet.
A Derűs Aranykezű. Apai nagyanyámhoz tökéletesen illik az Aranka név. Bár bőven lett volna oka keserűségre, bennem úgy maradt meg emléke, hogy viccelődéseit raktároztam el azzal a képpel, amikor terítőket és egyéb holmikat varrt népművészeti boltoknak, mert ismerte a hímzés minden csínját-bínját, az öltéseket, a különböző tájegységek jellegzetes mintáit, színeit.
Még fiatal volt, amikor egyik lábát vonat kereke vágta le, térdig. Egy asszonyt segített le éppen a lépcsőről, és eközben elindult a szerelvény. Hosszas tortúra után műlábat kapott, megtanult élni vele, méghozzá derűvel élni. Munkát vállalt a keszthelyi Festetics-kastélyban, gyakran tartottam vele, hogy – miután cipőmre húztam a filcből készült papucsokat – milliószor megcsodáljam az ottani könyvtárat. Gyerekkorom egyik kedvenc helyszíne volt, imádtam azt a légkört, és büszke voltam nagyanyámra, hogy anyanyelvi szinten csevegett hollandul és németül.
A kastélyok ma is vonzanak, és kézügyességemet is kamatoztattam, hiszen évekig egyedi pulcsikat kötöttem, a viccelődés pedig lételemem.
Pótnagyszüleim – Babi és Papa – anyukámat nevelték. Nekik nem lehetett gyermekük, ezért tízéves korától magukhoz vették, ezzel segítve nagyanyámat, akinek egyedül kellett eltartani családját, és a kemény munka mellett is alig telt mindennapi betevőre.
Gyakran vendégeskedtem náluk, kényeztettek, mindent megkaptam, amit megálmodtam, de azt is megtanították, hogyan kezeljem az ajándékokat. Igazából nem ezt őrzöm leginkább emlékeimben, hanem a feledhetetlen kirándulásokat, Papa végtelen türelmét (melyre szüksége volt Babi harcias természete mellett), kacagtató vicceit, vidám kedélyét.
Babinak köszönhetem az olvasás szeretetét. Szenvedélyesen gyűjtötte az értékes könyveket, sorozatokat, rendelkezésemre bocsátotta ezeket a kincseket, és én örömmel merültem bele olyan regényekbe, amelyekhez máshol nem nagyon juthattam, talán azért sem, mert nem voltam elég idős hozzájuk. Könyvtárból biztos nem kölcsönözhettem volna korom miatt, mert szigorúan vették. Ott kezdődött el az irodalom iránti vonzódásom, faltam a könyveket, imádtam illatukat, éjt nappallá téve olvastam a világirodalom remekeit, még írásra is serkentettek ezek a „titkos” olvasmányok.
Már ők sem lehetnek fizikailag velem, mégis részemmé váltak.
Az Etalon. Legnagyobb csapás olyan embert elveszíteni, aki a másik felünk. Ezt alig lehet kiheverni, mert minden ünnep padlóra küld, hiába vannak segítő kezek, egyedül kell felállni, feldolgozni, átalakulni, elengedni, ugyanakkor magam mellett tartani. Pótolhatatlan.
Tizennégy éve létezem nélküle, mégis vele. Mindent megőriztem, ami az övé, glédában állnak a ruhái, és nem váltam meg hangszereitől sem, csak a Marshall erősítőtől, azt is megbántam, azóta is belesajdul a lelkem, ahányszor eszembe jut.
A modern technika lehetőséget nyújt, hogy felidézzem képét, mozdulatait, hangját, közös zenei felvételeket hallgathatok, így mindig velem marad.
Sokszor azon kapom magam, hogy vásárláskor neki is hagyok beleszólást, átgondolom, mit mondana, hogyan döntene, és általában „hallgatok szavára”. A lakásban nem engedek változtatásokat, ragaszkodom ahhoz a környezethez, melyet ketten alakítottunk ki, pedig jól tudom, szükség lenne átalakításra. Eddig sikerült elodáznom, kapok is érte bőven fejmosást.
Már nem azon sírok, hogy a valóságban nem lehet velem, annak örülök, ami volt: az együtt eltöltött időnek, a tartalmas, szép életnek, és a legfontosabbnak, ami a tárgyakon kívül megmaradt belőle: két csodás gyermekünk hordozza vonásait, tulajdonságait, szokásait, így Ő is velem maradt.
A Kortalan Konok. Így jellemeztem apukámat róla írt szonettemben. Kemény akaratú ember volt, határozott egyéniség, örök fiatal. A makacsságot tőle örököltem, ez a „csakazértis” tartott meg olyan helyzetekben, amikor mások felbuktak volna az akadályoknál. Szigorral nevelt, én ezt a szigort a magam javára fordítottam, kivettem belőle, ami építhet. Előfordul, hogy bizonyos történések jelentőségét nem azonnal, hanem csak később ismerjük fel, jelen esetben is így van ez.
A makacsság marad, mert kell a kitartás, hogy talpon maradhassak.
Sorolhatnék még fontos személyeket, akikkel sajnos már nem találkozhatok, de nem térhetek ki mindenkire, aki fizikailag ugyan nincs jelen, mégis részemmé vált belőlük valami maradandó. Ezeket elraktároztam, és mosollyal nyugtázom, amikor felidézek egy-egy kedves arcot.
Előbb-utóbb én is emlék leszek, valószínűleg mécseseket is kapok, ez az élet rendje.
Nem az számít, hogy hány gyertyát gyújtunk szeretteinkért, hanem az, hogy örökmécsesként világítanak bennünk, és mi sugározzuk fényüket.
Tízéves voltam, egy kis falusi iskola négyes összevonású alsó tagozatának negyedikes tanulója. Már gyermekként is vonzott az irodalom, nem telt el úgy nap, hogy ne feledkeztem volna bele valamelyik versbe.
Akkoriban ment egy népszerű rádióműsor, a „Nyitnikék”, melynek adásait rendszeresen követtük tanórákon, a játékos feladatokat többen megoldottuk, postára adtuk, és lázas izgalommal vártuk a jutalomként járó selyem ötösöket. Versenyeztünk, ki szerez többet – én egy díszes levélborítékban gyűjtöttem ezeket a kincseket.
Különleges élmény volt, hogy kapcsolatban állhattunk a rádióval, abban az időben ez nagy dolognak számított egy fővárostól távoli, eldugott hegyvidéki falucskában.
Történt egyszer, hogy a Magyar Rádió két szerkesztője jelent meg iskolánkban egy felvevő masinával és azzal a kéréssel, hogy szeretnének felvételt készíteni három tanulóval – három verset kellene elmondani. Az egyik kiválasztott én lettem. Kezembe nyomtak egy papirost, rajta nyolcsornyi vers állt. Meghagyták, hogy egy óra alatt tanuljam meg, utána felvételt készítenek szavalásomról. Büszkeséget éreztem – majd kiugrott szívem a helyéről –, hogy a kevés kiválasztott között lehetek.
A nyüzsgő tanterem nem tűnt alkalmasnak magoláshoz, ezért a tanító néni átterelt bennünket a lakásába, mely kicsinyke iskolánk épületének része volt. Egyik gyerek a konyhában kapott helyet, másik a nappaliban, nekem a télikert jutott. Kellőképpen örültem is ennek, mert gyönyörűséges virágok pompáztak – pletykák, páfrányok, hatalmas filodendronok, fikuszok, kaktuszok –, még pálma is, pedig akkoriban nem lehetett sűrűn találkozni ilyesmivel. Kész arborétum volt ez a helyiség, tele ablakokkal, bekukucskált a nap, tökéletesen éreztem magam.
Lehuppantam az egyik hatalmas növény mellé a piros műbőr fotelbe, majd nézegetni kezdtem a lapot – és mivel segítséget nem kaptam –, megkíséreltem önállóan értelmezni a sorokat. Bármennyire szerettem a verseket, sajnos elakadtam, sehogy nem ment fejembe a szöveg több részlete, elkezdtem bogozgatni, egészen belefeledkeztem.
„Alszik a szív” – ezt még értettem, de hogyan képes aludni a szívben az aggodalom? A pókháló, a légy is alszik, rendben. Ha csönd van, nyilván semmi nesz nem hallatszik, persze, hogy nem kapargál az egér, mert akkor nem lenne csönd. De hogy a csudába tud aludni a kert, a faág? Mert a fatörzsben a harkály valószínűleg igen, hiszen az állatok is szoktak pihenni. A kasban a méh képes szunyókálni, a rózsában pedig a rózsabogár, de ugyan, miféle szerzet a rózsabogár? Még soha nem hallottam róla. Nem létezett internet, hogy utánanézzek ezeknek a fogós kérdéseknek, de még lexikon sem a közelben, engem pedig nagyon érdekeltek a titokzatos képek, látni akartam mindet, megfejteni őket, magaménak érezni, ám, amikor a búzaszemekben alvó nyár következett, holdban a láng, majd az ősz lopakodni indult, teljesen tanácstalan lettem, kisebb káosz kezdett úrrá lenni rajtam.
Nem volt a közelemben óra, nem érzékeltem az idő múlását, eltűntem a versben, melyről megállapítottam, hogy csoda szép, ám maradtak benne bőven megválaszolatlan kérdések.
Kisvártatva léptek kopogtak a kövön, a tanító néni jött érdeklődni, megtanultam-e már. Lehajtott fejjel, szégyenkezve közöltem vele, hogy még nem, azt el se mertem mondani neki, hogy semennyit nem tudok belőle, mert belevarázsolódtam a részletekbe.
Tizenöt percem maradt, hogy versmondásra készen a mikrofonhoz álljak; lehetetlen vállalkozásnak tűnt, aztán valami csoda folytán mégis sikerült memorizálnom. Valószínűleg a hosszas bogozgatás miatt rögzült bennem, és ez a képességem megmaradt – imádok versekbe bújni, mire előbukkanok, már el is raktároztam, amit belülről láttam. Persze ez csak azokra a versekre érvényes, amelyek bent tudnak tartani, hiszen anélkül nem működne.
A felvétel óta eltelt néhány évtized. Amikor adásba került, megilletődve hallgattuk, alig ismertem fel saját hangomat, hihetetlennek tűnt. Később szöget ütött a fejembe, hogy miért kellett megtanulni, hiszen csak hangfelvétel készült, ám megtaláltam a választ. Valószínűleg azért, hogy jobban át tudjuk élni a mondanivalót. Nekem sikerült a beleérzés, azóta is nagy kedvencem ez a költemény. Olyan maradandó, mély nyomot hagyott bennem, hogy amikor Radnóti Miklós neve szóba kerül, azonnal ez a vers jut eszembe, és megrohannak az emlékek.
Radnóti Miklós: Éjszaka
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Azóta felnőttem, az érés folyamata alatt megismerhettem Radnóti Miklós költészetét, mely nemcsak szépsége miatt kimagasló és értékes, hanem komoly üzeneteket közvetít.
Költői képeit már nem kell hosszú ideig fejtegetnem, hiszen első találkozáskor megjelennek előttem olyan festői pompájukban, ahogy a költő elénk tárta érzéseit.
Mit adott még?
Rövid élete alatt megtanította a valódi haza fogalmát – felülről és kívülről tekintve csak egy idegen terület.
A haza nem más, mint otthon érezni magunkat ebben az országban, békességben élni egymás mellett, és ne kelljen nehéz szívvel gondolni a bizonytalan jövőre.
A haza azt jelenti, hogy gyermekeink is itthon érzik magukat, boldogulnak, és nem repülőgépről néznek körül, amikor majd külhonból látogatóba jönnek hozzánk.
Radnóti Miklós száztizenkét évvel ezelőtt született. Nem halt meg, örökké él, hiszen az igazi költők halhatatlanok.
Ma ünnep van, a magyar költészet napja – és mint tudjuk –, e jeles évforduló József Attila nevéhez kötődik, aki 1905. április 11-én született. Ehhez kapcsolódva merülök el emlékeimben, gondolataimban.
A magyar költészet egyik legkiemelkedőbb képviselője már kisiskolás koromban szívembe lopózott, megérintett a végtelen szomorúság, mely verseiből áradt. Némi sorsközösséget véltem felfedezni, és mivel empatikus vagyok (talán túlzottan is), nem volt nehéz elképzelnem azt az életet, mely neki jutott.
Meghatottan olvastam újra meg újra édesanyja utáni sóvárgását, amikor „Mama” már nem lehetett vele, mégis úgy idézte meg, hogy törékeny alakja megelevenedett. Ez az első maradandó élményem, mint valószínűleg megannyi korombeli iskolás gyereknek. Ki ne hallott volna az ég vizében oldott kékítőről? Talán akkor figyeltem fel először költői eszközökre, bár még nem tudtam megfogalmazni szerepüket. Egyszerűen szépségesek voltak a szavak, kellették magukat, és én sokáig tűnődtem rajtuk, nem sajnáltam az időt, ízlelgettem zamatukat.
Tizenévesen mélyebben is megismertem, vonzottak a versei. Kiváló irodalomtanáraim olyan képeket festettek róla, melyek rendkívüli megvilágításba helyezték, szinte benne találtam magam a korban, vele éltem át lázadását, szókimondását, viszontagságait, hiányérzetét, szerelmeit, csalódásait, kudarcait. Szerencsém volt, mert olyan közvetítőket kaptam tanulmányaim során, akik nemcsak elmondták, hanem igazi művészlélekkel át is éreztették velem költészetét. Csillogott a szemük, amikor meséltek, és engem magukkal vittek a felemás, ellentmondásokkal teli világba. Ez kivételes ajándék, hiszen a művészi megközelítés érzelmi síkra tereli a gondolatokat, onnantól pedig nincs megállás, beszippantja az embert valami megfoghatatlan varázslat. Így csöppentem bele Attila életébe, szinte jelen voltam minden vele történt eseménynél, fogtam a kezét, amikor gyerekként kétségbeesett, fülembe kúszott a pályaudvar szerelvényeinek jellegzetes hangja, letöröltem arcáról a szénport, és amikor vajas kenyeret kentem, neki is jutott egy falat. Először anyja helyett anyja voltam, majd beleszerettem, és szívesen megöleltem volna, hogy ne érezze a mardosó kínt, enyhüljön a szorítás, ne legyen annyira egyedül. Biztosan állíthatom, hogy ő tanított meg érezni, majd kitartani, elviselni lelki fájdalmakat, melyekből nekem is bőven jutott, bár meg sem közelítette az övét, csak a sérülékeny személyiség hajlamos felnagyítani a traumákat.
Ahogy telt az idő, egyre gyakrabban merültem el költeményeiben, egyre többet árultak el nekem a sorokba és sorok közé írt gondolatai, és egyre nyilvánvalóbban összegződött verseinek tanító jellege. Kitárult előttem Attila sérülékeny lelke, szeretetéhsége, igazságkeresése.
Vannak kedvenceim, ezekből szemezgetek – azt a sorrendet tartva, ahogy eddig megszólaltak bennem, az irodalomban pedig legtöbbjük szinte már szállóigeként él.
Az „Ars poetica” mondanivalója már első találkozáskor elért hozzám, záró szakasza sokáig mottóm volt, füzeteim kezdőlapját ékesítette a négy sor – ahogy illik, ünnepi díszbe öltöztetettem a betűket –, azóta is visszhangzik bennem üzenete:
„Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!”
Érésem folyamata magával hozta a rácsodálkozást a „szellem és szerelem” jelentőségére, az értelem és érzelem együtthatóira. Aki e kettő birtokosa, hatalmas erővel rendelkezik, könnyebben veszi az akadályokat, képes magával vinni másokat is. Ha ezt továbbgondolom, máris eljutok az egyetemes összefogásig. Szavak indítják el, melyek mondatokká sokasodnak, szöveggé alakulnak, majd a hömpölygő betűk tettekké válnak, ám ehhez mindenkor útmutatás szükséges. A költőknek nagy felelőssége van ebben, mert a költészet nemcsak gyógyír a léleknek, hanem társadalmi szerepe is nyilvánvaló, melyet a „Favágó” lázítása is alátámaszt.
„Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz,
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz körül a sorshoz,
az úri pusztaság rikoltoz –
a széles fejsze mosolyog.”
Ilyen egyszerű lenne? Mindig azt gondoltam, hogy igen, ám az évek során elért a felismerés, hogy a papírra kanyarított szavak ritkán érnek cselekedetté, mert nincs az emberekben elég bátorság. Bármennyire tudják az igazat, hangoztatják a helyes utat, mégis félnek elhagyni a megszokottat. Inkább jellemző a belenyugvás és bizony, a történelem során mosolygó fejszével alig találkoztam, pedig hogy megírta! Csak úgy csattognak a szavak!
Érdekes, hogy szonettjeire akkor figyeltem fel, amikor magam is írni kezdtem. A szerelmes szonettje című költeményéből idézek ("A kozmosz éneke" szonettkoszorú második szonettje), mely mélyen megérintett, mert magában hordozza a költő sajátos érzelemvilágát és egyedi stílusjegyeit.
„Kerengő bolygó friss humusza lelkem
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.”
Belegondoltam, milyen szívesen beszélgetnék vele kedvenc kötött formám rejtelmeiről…
Ha visszatekintek József Attila életére, a tragikus végkifejlet már kisgyermek korában eldőlt. Későbbi körülményei sem segítették, hogy erős lelkületű lehessen. Hiányzott a harmónia, az ölelés. Hiába volt szellem, igazi társ nélkül ez kevés. Valószínűleg élhetett volna még, ha… sorolhatnám, de nem érdemes. Valamiért így volt bejegyezve a sorskönyvbe az ő története. Rövid földi útja alatt született értékes hagyatékát kötelességünk ápolni.
Sok versét tudom emlékezetből felidézni, és folyamatosan bővítem a fejemben és lelkemben lévő gyűjteményt, mert gazdagabb leszek általa.
Utóirat: szeptemberben, a tanév kezdetén fellapoztam pedagógus zsebkönyvemet, nem hittem a szememnek. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy költészetünk ünnepét nem látom a megszámlálhatatlan jeles napok között, arra a dátumra nincs bejegyzés. Valósággal dühöt éreztem, és azonnal beírtam kedvenc lila tollammal, csupa nagybetűvel:
"Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!"
Petőfi Sándor: A XIX. század költői - Pest, 1847. január
Mint minden november elsején, ma is elzarándokolt a temetőbe. Ez a nap mindig gyötrelmesebb, mint a hétköznapok általában, a gyertyafényben imbolygó átláthatatlan fekete embertömeg észhez téríti, szembesíti a valósággal. Ilyenkor a szokásosnál jobban tudatosul, hogy valami végérvényesen megváltozott, erősebb a hiány, marcangolóbb a fájdalom, sajnálja magát, lelkében siratja az elvesztett időt, az elvetélt éveket, hónapokat, napokat, perceket, a nyirkos föld alá kényszerült öleléseket. A gyertyalángoktól sejtelmes sötét márványt bámulja, számtalan kusza gondolat kergetőzik fejében, megidézi a tegnapot, ami biztonságot nyújtott, féltést, szeretést, odaadást, különlegeset, pótolhatatlant. Folyvást érkeznek a kedves rokonok, barátok, ismerősök, tiszteletüket teszik, vég nélkül szaporodnak az örök világosság mécsesei, a csodálkozó kérdések, közhelyes megállapítások. „Már tizenkét éve? Szalad az idő.” Ő gépiesen válaszolja, amit elvárnak tőle, amit elvár magától. Mindig meg akar felelni. Leginkább neki.
A könnyek már rég elapadtak, abban a küzdelmekkel teli évben, félreeső helyeken kiontotta magából az utolsó cseppet is, utána nem volt ideje gyászolni, felelősségteljes feladat szakadt rá, apa nélkül maradt gyermekei boldogulása volt a tét; ezt a küldetését teljesítette, maga is meglepődik, honnan volt ehhez elegendő ereje. Itt magasodnak mellette, fiatalok, szépek, egészségesek, megrendült tekintetükből feledhetetlen emlékek tükröződnek, együtt töltött boldog pillanatok, kirándulások, felhőtlen nevetések, arcukon édesapjuk jól felismerhető vonásai; óvón fogják körül a jéghideg gránittömb fehérbetűs fejfája előtt, karjukba kapaszkodik. Szerencsés, mert csodálatos gyermekei vannak. A nagylány és a fiatalember az őket ért tragédia ellenére kiválóan megállják helyüket minden helyzetben, nem okoznak neki problémát, nagyszerű, érett emberek. Elégedett, büszke pillantásokat simogat rájuk.
Eljött az ideje, hogy magával is törődjön, fel kell eszmélnie, ha már a sors úgy határozott, hogy ajándékot küld neki. Valakivel új életet lélegezhet, és ettől titokzatos mosolyba ível ajka.
Krizantémillatú szellő borzol hajába, hűvös őszi eső szitál Odafentről tisztán érzékelhető üzenetet, mely tizenkét éve kíséri fülében visszhangzó, elhaló hang intelmeként; „éld tovább az életed, ha én már nem leszek”… és a szemerkélő eső ma egészen mást, jóval többet jelent számára, mint a magányba temetett esztendők mázsás súlya alatt.
„Köszönöm, hogy ígéretedhez híven vigyáztál rám, így megmaradtam, hogy újra élhessek. Most már szabad utadra engedlek, nyugodj csendes békében...” és patakká duzzadnak tizenkét év elfojtott könnyei…
Az első történelmi témájú epikus költeményem egy "játékos" feladatra született. Szabályok: magyar alexandrin versforma, epikus költemény, 4-10 szakasz terjedelem. Téma: Nándorfehérvár
Álmodom... Te tárt karodba hívsz, ölel
megint a tiszta hang, az édes élet;
őzszemed s a kéz velem van, úgy emel,
hogy Santanát sikong a múlt, a képzet;
búg a bassz – kacérpiros parázs, a húr
így dübörgi nyurga ujjaid alatt, vajfehér gitárod új kacajba fúl,
bár kopott a bund, lebont ezer falat.
S amint orgiába hullna mollra dúr,
már a régi filmszalag továbbszalad,
majd egy lágy futamra térve elcsitul...
az összhatás csak csalóka színdarab.
Zenészem int, szakadt szalag forog...
nyüszít a csönd, a hanghibás korong.
Ébredek. Sikoltanak virágaink,
sír a sziklarózsa, bánatot fakaszt.
Túl, a másik oldalon anyó köhint,
tehát való a béke, és nincs malaszt.
Talán csak álmaim szülötte voltál,
a képzelet fogant, s az átok éjjel...
de lám, tudattalan te mégis szólnál,
komoly vitába szállsz e tévedéssel.
Ég a tortagyertya, számolatlan áll,
már csak egy pilákol itt, a grániton; vajfehér szavakba írt a rút halál,
mert örök nyaradba zárt a sírhalom.
Tudom, találkozunk, ha jó vagyok,
de még vigyáznak éber angyalok.
Gyermekeinkben kereslek, kutatlak.
Egyikben hangod, másikban tekinteted,
amíg bennem csak kétség sugallhat,
hisz én már ott, és akkor meghaltam veled.
Már alig hiszem el, hogy részem voltál,
de tudom jól, hogy egyszer újra az leszel.
Tegnap megint temettelek. Ó, bár
kihantolhatnálak, és senki nem vesz el!
Begyűrtek a zsíros-nyirkos föld alá,
elsirattalak ezerszer önmagamnak,
rögöd öntöztem, jártam föl, s alá,
a könnyeim fájtak, mára elapadtak,
mert te nem vagy ott, örökre bennem élsz.
Mindig enyém voltál, holtomig az maradsz.
A lelked fönn, de lent nekem zenélsz,
hallom, mint komponálsz belém egy új tavaszt,
s bár a nyár is tűnni kész, magamra hagy,
elúszik tőle mind, mi fénnyel árnyat olt,
halkan oson el, s csillagom szabad,
álmokat temetni jön, pedig titka volt,
mert a fénye éjsötét, a lelke mély,
az árnyaim követte, versben átkarolt.
Bár elmondhatnám, hogy miről mesél,
de nem tudom. Elég, ha sebre tiszta folt.
A sírköved csupán jéghideg márvány,
és én nem hiába állok ott meredten.
Most megfagyok, mert dülöngök árván,
pedig utat találtam, rég elveszetten.
Tihany. Visszhang-domb, emlékek, lélegzetelállító panoráma. Semmit nem változott a Balaton, a napsugarak vakítóan tükröződnek a szelíd habokról, sétahajók szelik át a végtelen vizet, kirándulni vágyó utasok a fedélzeten, minden úszó járgányon élet.
Apró gyermekként gyakran jártam itt, hiszen a nyarakat nagyszüleimnél töltöttem. Balatonudvaritól csak karnyújtásnyira van ez a hely, könnyű volt megközelíteni, akár naponta többször kiruccanhattunk ide.
Mindig vonzott a történelem, szerettem megélni a régmúltat, a magam sajátos, gyermeki módján, nem tudom számát sem annak, hogy hányszor néztem meg az apátság épületét kívül és belül, mennyiszer csodáltam meg a Balcsit, no, meg hány fagyit nyaltam el ott ez idő alatt torokfájásig, az már mellékes.
Egyszer, amikor arra jártunk, érdekes dologra lettem figyelmes. Egy fiatal, még alig férfikorba serdült ifjú ült a templom előtti téren, kopottas gitárján – átszellemülten – fülbemászó dallamot pengetett. Arca szomorúnak tűnt, nagyon megsajnáltam.
Fekete öltözéke egyszerűségről árulkodott, szegénynek látszott.
Sötét, göndörkés haja háta közepéig ért, néha félszegen füle mögé gyűrte rakoncátlan tincseit, amikor azok zavarták játékában. Ujjai virtuózan járkáltak hangszerén, nem tudtam követni, ráadásul bársonyos hangon énekelni kezdett. Megbabonázva álltam előtte. Szeme mélybarna színben tündökölt, égető, csodás fényben. Belém ivódott ez a feledhetetlen kép.
Ahol állt, előtte nyitva volt hangszerének tokja, pénzérmék csillogtak benne, az arra haladók beleejtettek néhány forintot.
Nagyapámat kérdeztem:
– Papa, miért dobálnak pénzt neki?
– Azért, mert ebből él. Zenél a járókelőknek. Utcazenész.
Tízévesen még nem értettem, de elfogadtam a magyarázatot.
Nem tudtam elszakadni a helytől, a zenésztől, bár nagyapám fejét csóválta emiatt, pajkosan megdorgált. Az utcazenész ifjú elvarázsolt, mert úgy pengette kopott hangszerét, hogy lelkemig hatolt. Szerettem volna szomorúságáról kérdezni, de papám nem engedte.
Jólesik ezeket az élményeket feleleveníteni, ha már újra eljutottam ide. Miközben stílusosan fagyit nyalok, a történelmet is nyilván átgondolom, de egyre mélyebbről hallom azt a feledhetetlen zenét, melyet tízévesen szívtam magamba ezen a helyen. Maradandó élmény, ha még most is megszólal bennem!
Egyedül vagyok, bármit megtehetek. Nagyapám már nem terelget, magam ura lehetek. Kiülök a kőkorlátra, eszementen lógatom a lábam, tárt lélekkel csodálom a víztükröt. Távcső sem kell, anélkül is tudok tájékozódni. Látom a túlpartot, tudom, hogy odaát sekélyebb a víz, de nekem az északi vonzóbb. Mindenki fürdőzik itt is, ott is, élvezik a hűsítő habokat.
Jó itt. Nyugalom, éltető erő, napsugarak, vízközel, emlékek.
Elindulok az apátság irányába, hogy újra találkozhassak a történelemmel. Nem valószínű, hogy változott volna bármi is, de meg kell bizonyosodnom erről, mint mindig. Csak néhány lépést teszek, aztán valami felbolygatót hallok.
Araszolok a hang irányába, mágnesként vonz egy dallam, melyet talán hallottam már valamikor. Földbe gyökerezve torpanok meg a téren.
Fekete öltözékben, őszülő halántékkal, varkocsba font hajjal, zenétől átszellemülten egy férfi gitározik csodaszép hangszerén. Hosszú, kecses ujjai virtuózan uralják a húrokat, de szemmel képtelen vagyok követni, mert megszólal bársonyos, delejes hangja. Megbabonáz. Mélybarna szeméből fényként tükröződik a zene, mindezt apró szarkalábak övezik. Előtte nincs tok, se pénzérmék. Láthatóan, saját kedvtelésből zenél, mindenki örömére.
Találkozik tekintetünk. Megvárom, amíg befejezi ezt a dalt, majd csak utána kérdezem.
Múltba néz a táj, jövőben élhet,
Mert kopott falak szavát
Ókor írta meg nekünk, s meséket.
Légiók haladtak át,
Útra térve harcban álltak,
Róma így üzent nekünk, a mának.
Ó, ti bátor, ős utak!
Ó, ti bátor, ős utak...
Itt legelt, telelt a mén, s e művel
Festetics tanyája élt,
Szép lovak tenyésztek, és a tűzzel
Olthatatlan is remélt.
És Petőfi Júliája?
Apja gazdatiszt, e birtok árja.
Halhatatlan így üzen.
Halhatatlan így üzen...
Úrlak édenének ősz tanára
Romba dőlt falak között
Csak nevelt tudattal, és nagy ára
Volt, ha néha vért köpött.
Szellemét a rom beitta,
Míg beszélt, dalolt, s a kotta tiszta.
Mondd, dalát ki érti meg?
Mondd, dalát ki érti meg...
Holt falakba róva élet éled,
S ott erős a tégla is,
Persze már avítt romokba téved,
Kőre hull, az is hamis.
Vannak elfogult pribékek,
Jönnek és kutatnak, ám mivé lesz?
Ó, ha lenne épület!
Ó, ha lenne épület...
Hinni volna jó az ó falakban,
Jaj, ti büszke, ős romok!
Ókor érjen el, jelen szavakban!
Tán csak én vagyok konok?
Sír ma Valcum, újra élem.
Légy a régi, várom és remélem!
Add, Uram, hogy így legyen!
Add, Uram, hogy így legyen...
Kántortanító nagyapám és régész nagybátyám emlékére, valamint Valcumért, melynek fennmaradásáért mindketten sokat tettek.
Hat ősz. Az első haldokló hithullás alélt magányba, eszelősen, eszméletvesztve, tagadó-tudattalanul a puszta porába, semmit nem értve, életbe haltan, halálosan... aztán követte másik öt csitítva, csendesülve a hűséges zene oltalmazó simogatásával. Így a színek szép szavukkal tündéri táncot lejtettek az élet-palettán, sorsukban sokasodtak, oszthatatlanul osztódtak, fátumot festettek. Mélybarna tónusukból tán lágysárga fény is születhetett néha, vagy akár álmosan bordó betű, vagy a bíbor halál életre írt édes édene.
Hat tél. A hó úgyis lehull, és kit érdekel a csúszka, szánka, csak csorduljon az idő, csak múljon ez a rongyba rótt rogyott élet, csak ne kelljen gondolkodni, hanem gépként lapátolni... lapátolni... lapátolni... érezni a jég jeges jaját, jogát, a fagy fanyar fullánkját, ahogy kíméletlenül megint mar, megint fáj, de még ébren tart.
Hat tavasz. Hatszor virágzott el a kankalin a vén tölgyek tövén, hatszor hívott hírnöke a kikeletnek, hatszor hajtott ki újra a természet titkain és hatszor hitette el, hogy nem halt meg Ő, csak pihent picit...
Hat nyár. A nyúzott puszta piszok sivár, silány, sikolt a vízért, de aszály az úr. A kút köhög, már nem sír könnyeket a nyavalyás, csak én.
Nem így gondoltam a kezdetekkor, de ma hárommal több vagyok, mint amikor végérvényesen lehunytad a szemed, ez a negyedik nélküled, s én dühöngök.
Tudod-e, milyen kiváltságos helyzetben vagy, hogy Odafent lehetsz, s látod-e, mi zajlik itt lent? Fölösleges a kérdés, mert van rá válasz: igen.
Amikor velem voltál, gond nem gyötört, mindent megoldottunk. Semmi nem számított, egyszerűnek tűnt a "Nagybetűs".
Hatalmas terhet tettél a vállamra: a magokat csírába szökkenteni napfény és tápanyag nélkül nem könnyű, homokba dugott fejjel főleg nem az. A csírák mégis szárba szökkentek, virágot bontottak, de nem tudom, élvezhetem-e majd a termést. Miért is adatna meg ez az ajándék nekem? Semmi nem vagyok nélküled, senki nem vagyok hozzád képest, csak testi-lelki nincstelen. Tajtékzik bennem a kétségbeesett düh, az élni akarás, mert még gyomlálgatnom és ápolgatnom kell virágaimat. Kettőnk erejével küzdök, néha lehetetlen. Azt hiszem, Herkuleséra is szükségem lenne. Talpon maradni úgy, hogy nincs talaj, félig elhasznált levegővel élni, egy korty vizet facsarni a sivatag homokjából lehetséges, de emberfeletti.
Ma újra meghallgattam a "taps-lemezt", melyen percekig tisztán hallani a beszéded. Persze enélkül is bennem vagy, álmatlan éjjeleken pedig titokban nézlek és hallgatlak. Azok az akkordok ma mást jelentenek: a harmónia diszharmóniába hajló, a tiszta hang homályos, emészthetetlenül értelmetlennek tűnik.
Csak remélni tudom, hogy jól érzed magad a Lelkek között, mosolyogva nézel le ránk, s azzal a féltő gondoskodással simogatod virágaid és a kertészt, amellyel itt, a földi létedben tetted. Képtelen vagyok a mai "ünnepet" nélküled tölteni, mint ahogy a hétköznapokon is gyakran felnézek rád. Kivételes alkalmakkor nyilvánvalóbbá válik: talán nekem is ez lesz az utolsó. Ha így van, nemsokára találkozunk, persze csak akkor, ha megérdemlem. Tudom, te azt szeretnéd, hogy maradjak még, hiszen ismerlek. Ennek tudatában kérlek, légy ma velem, küldj egy kis támogatást, mert nélküled nem megy!
Köszönöm, hogy voltál a valómban, velem vagy az álmaimban, és vigyázol ránk Odafent!
A "Gondolatba zárt világ" után nem ezt terveztem. Meglesz az is, csak közben július 11. volt. A nagy Ő szülinapja, aki számomra mindent adott, mindent el is vett akaratán kívül az égiek és a sors közbenjárásával. Magamba néztem: talán ezt érdemeltem, büntetést. Egyszerre elveszíteni mindent. Sorscsapás.
Olyan harmónia volt köztünk, ami irigylésreméltó lehet bárkinek. Maga a tökély.
Nagyon nehéz róla beszélni, de fogok, mert kell az életbenmaradáshoz. Most inkább arról, amit hagyott. Itt nálam, a kis senkinél, aki sehol nem volt hozzá képest emberileg, a zenében sem. Emberként, családszeretőként, szülőként csak példát vehetek róla. Annyit tanultam Tőle évtizedek alatt, amit persze folyamatosan nem értékeltem, nem volt rá különösebb okom, mert ami jó adódik, az általában természetes. Inkább akkor eszméltem, amikor már késő volt, amikor már nem volt velem. Már három éve nincs. Nagyon fáj, kimondhatatlanul hiányzik.
Hiszem, hogy tudja azt, hogy most írok róla. Tudom, hogy ebben nem támogat, mert szerénysége határtalan volt. És kifejezetten utálná most a könnyeim, mert nem szeretett sírni látni.
Ne haragudj Tibi, erről írnom és sírnom kell! Figyelj csak!
Mit is adtál nekem? Az, hogy most gigászi-módon küzdök, a te érdemed, erőd, szerelmed, szereteted, tanításod, eszméd, vallásod, hited. Annyi mindent testáltál rám az utolsó időszakban, és én annyira nem hittem neked, mert életben akartalak tartani. Nem sikerült, hiába őriztem életed utolsó évének minden pillanatát és annak töredékeit. Egy évig homokba dugtam a fejem jó mélyen, próbáltam elnyomni magamban fájdalmas visszavonhatatlan igazságokat, tanokat, teóriákat arról, hogy ebből nincs, nem létezik kiút. Nekem volt, de veszítettem. Farkasszemet néztem a halállal, minden létező fegyverem bevetettem ellene. Ketten mindent megtettünk amit csak lehetett, de a sors azt akarta, hogy te odafent légy, én idelent. Próbáltam elfogadni, de még most sem tudom. Persze neked jó helyed van, jóságos angyal vagy, s azt hiszem, könnyeket hullajtasz miattam, mert úgy érzem, egyre kevésbé tudok megfelelni a kívánalmaknak. Egyre kevésbé van erőm folytatni, amit ketten elkezdtünk, pedig AKAROM, hidd el! Folyamatosan kapom az erőt tőled és sok más helyről. Elég lesz?
Sosem hittem, hogy tovább élek nálad. Tapasztalhattad, hogy a halál folyamatosan velem kacérkodott, csábítgatott, el akart ragadni, visszatértem, nem bírt velem. Veled mégis könnyedén elbánt, hiába minden csel, fortély és igyekezet.
El kell fogadnom, mert vissza nem hozhatlak, csak azt tudom kérni, teljesítsd amit az utolsó héten ígértél nekem: "Odafentről majd vigyázok rátok!"
Nagyon nem érzem ezt egy ideje, talán az én bűnöm, mert csalódtál bennem. Ne haragudj, nem ezt akartam és nem így!
Szerintem igen jól ismersz: nem adom fel. Pedig néha sokkal egyszerűbb lenne, mert veled lehetnék a purgatórium után. Csak hát ugyebár vannak feladataim, amiket teljesítenem kell még azelőtt. Én ezen vagyok. És hogy mit adtál? Szerintem te is tudod, mert látsz: azt, hogy még élek, állom a sarat, a gyerekeink példásan megállják helyüket az életben, énekelek a közös zenekarunkban, hogy ott megszólal a piros-fehér gitárod...
Say it's not true, jaj, Tibi! Ez nem lehet igaz, hogy ezt a csodás dalt már nem ismerhetted meg velem együtt! Pedig... Ez nem lehet igaz, hogy egyedül kell hallgatnom, miközben virágtengert látok a sírodon!
És mégis igaz. Talpra kell állni, élni, bizonyítani!
Kérlek, segíts!
A videó saját készítésű
Aláfestő zene: Paul Rodgers - Queen - Say it's not true
