Bűnös nappalok éjszakákat írnak,
hajnalok hasítják sajgó sejtjeim –
valódi végtelen. Álmokat sír ma
általa végzetem, ne hagyj odakinn.
Csak énekelj nekem, dalodba dúdold,
ha mindened veszett, s én megtalálom,
ámde látom, elszakad gyenge húrod.
Eltiport az élet, ne hívd halálom.
Ezer sebemtől sajog itt a tűzben,
égető e kín a fagy zsarátnokán...
fotók mosódnak, exponálom ébren,
látható a kép, mi fantomom talán.
Hogy néha könnyezem, azt sejtheted,
minden árva cseppre zár a végtelen.
