Még az igazak álmát alussza, de nemsokára itt tipeg körülöttem egy pár huszonhármas mamusz, gazdája kíváncsian figyeli, mit csinálok, felszegi fejét, rám emeli okos gombszemét, és szinte áhítattal mondja nekem, mmmama. Olyan melegség járja át a szívem, hogy táncolni volna kedvem, a tizenhét hónapos csöpp szöszke fiúcska eltüntet belőlem minden rossz érzést, megszűnnek a gondok, semmi más nem létezik, csak a béke, amit úgy varázsol körém gyermeki tisztaságával, hogy nem is tud róla, csupán lényével sugározza a nagy dózisú energiát, amivel egészen közelre hozza a csillagászati távolt is, ma egyszerre lesz velem mindenki, akit szeretek.
A Lelkek összeérnek. Ez az igazi ünnep, és ajándék minden perc, amit még megélhetek.
Fülelek… „Huncutzsivány” ébredezik, a lakás mindjárt megtelik élettel, és én boldog vagyok. 😊
Amikor tizenöt évvel ezelőtt megírtam az első versemet, még nem sejtettem a folytatást. Valójában nem is az első volt, mert amióta olvasó és írástudó lettem, vonzott a költészet, belevarázsolódtam nagy költők műveibe, élveztem a versek dallamát, a rímeket, ritmusokat, és én is akartam olyanokat írni. Meg is próbáltam. Tízévesen szülinapi köszöntőket fabrikáltam a barátaimnak, majd évekig füzetekbe jegyeztem mindent, ami épp foglalkoztatott, szenvedélyes tollfogyasztó voltam. Ma megmosolygom azokat a „műveimet”, amelyek focimeccsek hiteles krónikái kacska rímekbe szedve, vagy egy-egy fiúhoz szóló túlcsorduló sorok, és a Winnetou folytatásaként egyre terebélyesedő, majd félbemaradt indián regényem. Valahogy így kezdődött az irodalmi életem, miközben évtizedekig inkább az éneklés kötött le, a zene hűséges jegyese lettem, csak később kerültem komolyabb kapcsolatba a költészettel, majd a prózák világával is.
Az első „igazi” versem nyolcadikos koromban született, szomorú eseményhez fűződik: egyik reggel kedvenc tanárnőm nem jött be az iskolába. Meghalt, közölték. Meg-halt. Meg-halt?! Egy világ omlott össze bennem, mert nagy támaszom volt, és csak harminchét éves. Ez annyira megviselt, hogy a Mint az angyalok című versbe menekültem, kirobbantak belőlem azok a sorok. Nem sok írásom maradt meg a régi időkből, de ez annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy pontosan emlékszem minden szavára, és amikor 2009-ben egy költő – kommunikációs stílusomra felfigyelve – megkérdezte tőlem, nincsenek-e verseim, megemlítettem neki. Azt mondta, ha tizennégy évesen ilyenre voltam képes, akkor sürgősen fogjak hozzá az íráshoz. Felvillanyozott, amit hallottam, addig eszembe sem jutott, hogy írjak. Másnap megszületett az a versem, mellyel már félve megmutatkoztam a nyilvánosság előtt is. Egy íróklub tagja lettem, az alkotótársak kedvesek voltak velem, szeretettel fogadtak, rendszeresen publikálhattam, és építő véleményeket is kaptam. Ez járható útnak bizonyult, bár akkoriban nem gondolkodtam azon, hogy én éppen egy úton vagyok és tartok valahonnan valahova, egyszerűen csak az írás öröme, gyógyító ereje és az irodalomkedvelő közösség foglalkoztatott. Jóval később jutottam el addig, hogy amit művelek, ne csak öncélú írásterápia legyen, hanem közvetítsek üzeneteket, tanulságokat, hogy szerepet vállaljak a romlásnak induló világ szebbé, igazságosabbá formálásában, gondolkodásra késztessem az embereket.
Azóta is írok. Imádok kísérletezni, új stílusokat felfedezni, hozzátenni saját lényemet a már létező formákhoz, és mindent kipróbálni, ami utamba kerül. Igen, az utamba, mert már tudom, hogy úton vagyok. Egy gyönyörű úton, amelyre nem egyedül kerültem, voltak segítőim, akik világítottak és világítanak ma is, hogy ne tévesszem el az irányt. Hol szárazföldön járok, hol az óceán hívogat, sík vidékek és hegycsúcsok váltják egymást, széles a látóhatár, én megyek tovább, határozott lépésekkel haladok, az irodalom tisztaságát és értékeit követve.
Kedves Olvasók, nélkületek nem lelne visszhangra egyetlen üzenetem sem, csak magamnak írogatnék vagy a sublótfióknak. Amit közvetítek, pusztába kiáltott szó lenne, ami szélcsendben terméketlenül ülne meg a porban, semmivé válna a térben.
Kivételes öröm számomra, hogy egyre többen jöttetek közel hozzám és ahhoz, amit képviselek, minden érdeklődés, biztatás szél volt a vitorlámba, és én szívesen hajóztam még vadvizeken, viharos tengeren is, mert TI, kedves Olvasók, nem engedtétek, hogy elsüllyedjen a hajóm.
NÉLKÜLETEK nem élne az irodalom, mert ahhoz, hogy életben maradjon, nemcsak írni, hanem olvasni is kell a látható szavakká, mondatokká formált gondolatokat.
Hálás vagyok mindenkinek, aki szárazföldön és vízen velem tartott, idei utolsó rovatomban szívből köszönöm a támogatást!
Minden Kedves Olvasómnak békés, szeretetteljes karácsonyt kívánok, a néhány nap múlva bekopogtató Újév pedig hozzon mindannyiunknak szerencsés, élhető új évet és megújulást, a további találkozás reményében! 💝
💬 „A »quo vadis« latin kifejezés, melynek jelentése »hova mégy? « vagy »merre tartasz? «. Fogalma szerint a kérdést általában olyan helyzetekben használják, amikor valakinek el kell döntenie, hogy merre folytassa az életét, vagy hogy milyen irányba haladjon egy adott helyzetben. Gyakran használják filozófiai vagy társadalmi kontextusban is, például amikor az emberiség jövőjéről vagy a társadalmi fejlődésről beszélünk. A »quo vadis« tehát egyfajta kihívó kérdés, amely felveti a döntéshozatal és az irányváltás szükségességét.” [forrás: nonprofitmedia(pont)hu].
A „quo vadis” bibliai eredetű, ezen kívül Henryk Sienkiewicz irodalmi Nobel-díjas lengyel író híres regényének címe is.
(A haiku 5-7-5-ös szótagszámú sorokból áll. A haikura és a versformákra is érvényes, hogy a szótagokat kiejtés szerint számoljuk.)
Biztosan állíthatom, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Ez nem azt jelenti, hogy nem történtek az életemben tragédiák, de mindig tovább tudtam lépni, a legmélyebb szakadékokból is kievickéltem. Ehhez nem kellett mást tenni, mint felemelni a fejem, előre nézni, észrevenni a jeleket, melyek megmutatták, milyen irányba induljak.
Az ember tökéletes életre vágyik, persze mindenkinek mást jelent a tökéletes. Én azt szeretem, amikor harmónia vesz körül; mint bármi más a világban, ez is viszonylagos, ám saját harmóniánkat alakíthatjuk, mindig az adott helyzethez igazodva.
Ha visszatekintek eddigi életemre, arra a megállapításra jutok, hogy semmit nem tennék másképp, mert minden láncszemnek megvolt az értelme – akkor is, ha olykor szívet tépő fájdalommal és busás fizetséggel járt. Gyötrelmes időszakokat is átéltem, de a fájó sebekre mindig kaptam gyógyírt. Cseppenként. Szavakkal vagy szavak nélkül. Ezt érezni lehetett, de ahhoz előbb be kellett engednem az érzéseket egy nagy igazsággal: nem szabad félni attól, hogy megmutassam magam.
Az elixírek általában váratlanul érkeznek, s amikor befogadjuk, még nem tudatosul bennünk, nem vesszük észre hatásukat, csak később mutatkozik meg erejük, amikor már felemelt fejjel járunk. Mindenki előtt ott állnak a lehetőségek megújulásra. Ha valaki nem akar megújulni, elveszíti lába alól a talajt. A megújulás felé egyénekre szabott lépcső vezet. Sokan leroskadnak mellé, nem mernek fellépni a lépcsőfokokra, nem hisznek önmagukban, pedig mindenki képes feljebb jutni, ám ahhoz fel kell ismerni saját lépcsőnket, erősségeinket és korlátainkat. Hiába próbálnánk elérni másét, nem sikerülne, mert nem ránk szabták.
Engem is kísértek sorscsapások, melyekbe talán sokan belerokkantak vagy perifériára kerültek volna, de összeszorított fogakkal a „csakazértis” volt bennem; munka mellett énekeltem, közben belemerültem az irodalomba, írtam, és ezen az úton haladva megmentő kezek nyúltak felém, felemeltek, támogattak, amikor legnagyobb szükségem volt rá. Ezek az én grádicsaim. Aki nyitott, ahhoz hamarabb elér a segítő szándék, de körülöttünk egyéb kapaszkodók is vannak, melyek ugyan nincsenek a figyelem középpontjában, mégis megtalálnak bennünket.
Ismerem a megsemmisülés érzését, másik felem elvesztését, értek igazságtalanságok, megaláztatások, sarat is dobáltak rám, fuldoklásig.
Amíg élünk, van lehetőségünk felemelkedni. Egy elvesztett személy nem hozható vissza, keserű tény, hogy nélküle kell folytatni utunkat, egyenként megmászni az előttünk álló lépcsőfokokat. Az igazságra mindig fény derül, semmi nem marad titokban. A megaláztatást nehéz elviselni, magyarázkodni fölösleges, de a kitartás edzetté, elszánttá tesz, és akinek tiszta a lelkiismerete, lepereg róla a sár, visszahull a sárdobálóra.
Nem élek nagy lábon, de nagy lélekkel szeretnék közvetíteni valami fontosat: ha nem próbálkozunk, sosem tudjuk meg, milyen lett volna, és életünk végén már hiába siratjuk az elvesztegetett lehetőségeket.
Vannak olyan élethelyzetek, amikor engedni kell a gravitációnak – szakadékba zuhanni, összekuporodni, sírni, megnémulni, kizárni a külvilágot –, hogy megtisztuljunk. Ahogy kinyílik a szemünk, kiutat kell keresni, és lassanként terveket szövögetni önmagunkban arról, hogy amikor lesz elég erőnk felemelni fejünket, a tetszhalott állapotból új életre kelve fedezzük fel a még ránk váró grádicsokat.
széttört a lelkem magam alá hantolom – feltámadásra
olyan hírrel jelentkezem, ami nem szokványos, eddig csak egyszer történt meg velem az életben, és még alig fogtam fel.
Ünnepnap a mai. 😊
Nyomdába került a VALAMI TÖRTÉNT című második kötetem, az érzés leírhatatlan.
Hamarosan kezemben tarthatom, és a könyvespolcomra kerül egy 250 oldalas kemény borítós könyv, melyben az elmúlt hat évben született verseim és prózai műveim vannak, teljes egyetértésben.
Köszönet illeti HEPP BÉLA (aLéb) költőt a tartalmas, mindenre kiterjedő Előszóért, VESZTERGOM ANDREA költőt a szívhez szóló Ajánlóért, EGERVÁRI JÓZSEF írót a kötetem szellemiségéhez, mondanivalójához igazodó exkluzív könyvborítóért.
Hálás vagyok mindenkinek, aki olvassa műveimet, támogat, figyelemmel kísér irodalmi utamon. 💖
Köszönöm szépen Bakos Józsefnek, a Holnap Magazin főszerkesztőjének kötetem gondozását, igényes szerkesztését és a kiadással kapcsolatos munkáját! 😊
🔔 A „Valami történt” – megjelenés után – nálam lesz elérhető.
232.685 leütés, hat év és életfogytiglan. Ez lett az eredmény és következmény, miután lázrózsás állapotban sikerült sorba rendeznem a leütötteket. Ekkor még nem érzékeltem, hogy ennek mekkora súlya van, csak akkor kezdett derengeni, amikor újra végigjártam az egymás után rakosgatott pontokat. Eltörött a mécses, mert minden lépés megtétele közben szembesültem önmagammal. Az összes „áldozat” árulkodott személyemről, belsőmről, tükröt tartottak nekem, s amikor belenéztem, találkoztam Kankalinnal. Megdöbbentő volt ez a szembesülés, mert nem szürke, csenevész alak tükörképe köszönt vissza, hanem egy sokszínű nő bontakozott ki a körvonalak alapján. Először csak magamban sírtam. Hol párás lett a szemem, hol pityeregtem, vagy annyira elkapott a zokogás, hogy nem láttam a záporesőtől, meg kellett állnom. Senkinek nem mertem bevallani, hogy ennyire érzékenyen érint, mert ne bőgőzzön, aki ilyen tettre adja fejét immár másodszor, bár valószínűleg nem okozott volna különösebb meglepetést, hiszen akik figyeltek rám, tisztában vannak velem, soha nem árultam zsákbamacskát. Lehet azon csodálkozni, hogy egy életfogytiglanra szóló ítélet ekkora érzelmi viharokat vált ki?
Előre megfontolt szándékkal követtem el a cselekményt. Már legalább két éve tervezgettem, de kivártam a megfelelő pillanatot, hogy magabiztosságra tegyek szert, jókor legyek jó helyen, és az időhúzással annyi erőt gyűjtsek, amennyi elegendő a terv megvalósításához, nehogy hibázzak, mert a félmegoldásokat nem kedvelem, mindenben maximalista vagyok. Így lettem ennek a „híres” maximalizmusnak alanya. Nem szenvedő alany, mivel nagy lelkesedéssel merültem bele a megfeszített figyelmet igénylő munkába. Ezerszer is átgondoltam, megfelelően cselekszem-e, közben különböző korokba tévedtem, tanok, szellemiségek villantak fel, végül olyan alaposra sikerült a belemerülés, hogy visszajutottam a bölcsőmig, amikor ringattak (vagy nem). Izgalmas utazások és különleges találkozások elevenedtek meg előttem, minden újabb lépés megtételénél tolakodtak az emlékek, megálljt parancsoltak, és csak akkor engedtek a szorításon, amikor a puzzle minden darabja helyére került. Menet közben csaknem meggondoltam magam, de összeszedtem minden bátorságomat, és nem futamodtam meg.
Azóta már hárman is megríkattak, pedig még hátravan néhány simítás. Halvány sejtelmem sem volt, hogy ennyi könny fér belém, mint amennyit kiontottam az utóbbi néhány hónapban.
Hogy kik ríkattak meg, azt most nem árulom el, kis ideig hétpecsétes, de nemsokára fény derül a nagy titokra és arra is, hogy érdemes-e folytatnom. Erről majd a kedves olvasók döntenek. Amíg erre sor kerül, megosztom itt a 232.685 leütés kiváltóját, a hamarosan nyomtatásban megjelenő kötetem címadó versét.
Átsejlő szürke köd mögött élet talált rám sok kacat között; Tiéd e szivárvány-világ, virágot hintenek az őszi fák – a lombjukat felismerem, buja ágakon bizalom terem. Nincsen korlát, csak szabad út, és fénypompás a biztos alagút, nekem mutatják a teret aranyba játszó kandeláberek. Mohos barlang a menedék, hol színesbe fordulnak feketék, s tajtékzó Vihar-tengeren a szél csendjében nyugalmam lelem – nincs lárma, árnyak, nincs zsivaj, egy hang fülembe súgja, „semmi baj”, s törvénybe írt a nevetés, majd egy passzust még gyorsan belevés: „az élet gyönyörű” – s mint a sors pecsétje, úgy virít a tinta. Szavakkal vétek mondani. Valami történt… VALAMI.
Szeretek hosszasan elmélkedni a körülöttünk lévő jelenségekről, mindegyikben titokzatosság rejlik, és izgalmas fejtegetni ezeket a titkokat. Nekem nem elég a fizika törvényeit ismerni, a biológiai folyamatok törvényszerűségei se tántorítanak el attól, hogy továbbgondoljak akár nyilvánvaló tényeket is, mert az egy dolog, hogy a tudósok megállapították, az meg a másik, hogyan hatnak rám. Nem vagyok egyszerű eset, bizonyára a természeti jelenségeknek is meggyűlik velem a bajuk, de talán nem kellene a közelembe jönniük. Ezt máris visszavonom, mert ha nem jönnének, nem lenne mit fejtegetnem, és egyébként is, sivár lenne az élet nélkülük. Milyen szép, amikor az évszakok váltják egymást, és az utóbbi időben akár naponta is helyet cseréltek; hiába van rá pontos magyarázat, mégis bőven marad utánuk fejtegetnivaló.
Különösen foglalkoztatnak a fények, közülük is azok, amelyek szemmel nem láthatók, mégis utat keresnek, rejtett csatornákon bemerészkednek a vérkeringésünkbe, élvezettel lubickolnak, majd eljutnak egészen a lelkünkig, letelepednek, és ez a beköltözés különböző hatásokat vált ki. Megnyugtat vagy felbolygat, sokszorozza energiánkat vagy elvesz belőle, kiteljesít vagy megsemmisít. Mindenki képes fényt kibocsájtani, még azok is, akik azt gondolják magukról, hogy fénytelenek. Fogalmuk sincs arról, hogy ők világítanak legszebben, mert az a kevés fény, amit szabadjára engednek, jótékonyan hat, simogat, senkiben nem okoz kárt. Valószínűleg azért, mert nem hiszik létezését, így nem is irányítják, csak szórják, anélkül, hogy tudnának róla.
Nehéz különbséget tenni a jóságos és kártékony fények között, mivel az ember sóvárog a fény után, s amikor megérzi közelségét, nem ellenkezik, hagyja, hogy terjedjen, egyre többet akar belőle, egészen a szívéig engedi, és ha addig eljutott, szinte képtelenség szabályozni. Minél határozottabb iramban közelít a fény, annál óvatosabban kell befogadni, persze ez is csaknem lehetetlen, mert amíg belső világosságra és melengetésre vágyunk, óvatlanok vagyunk, pedig a fények gyakran játszmát játszanak, és nem mindegy, hogy végül ki nyeri a játékot. Súlyos veszteségeket, sérüléseket okozhat, ha túl erős színeket engedünk be, mert elvakítanak, lebénítanak, átadjuk az irányítást, és mire észbe kapunk, elveszítjük önmagunkat. A határ nem szabható meg, nincs rá recept vagy definíció, érzések alapján dől el, és csak akkor vesszük észre a romboló hatást, amikor már fájdalmas égési sebeket szereztünk.
Minden csalódás közelebb vitt ahhoz, hogy megtanuljam beengedni a fényeket, és csak annyit tartsak meg belőlük, amennyi belülről is melenget. Persze a tanulópénzt meg kellett fizetni, mert a fénynek van egy olyan tulajdonsága, hogy beszivárog a legapróbb réseken is, és aki sokáig sötétségben élt, gyanútlanul tárja ki előtte az ablakot. A művészlélek különösen fogékony erre, szomjúhozik a fény után. Az igazi fények nem ártalmasak. Szelíden közelítenek, kristálytiszták, elűzik belőlünk a rossz érzéseket, és kiteljesítik bennünk a belső ragyogást.
Megérkeztem, akár egy újszülött, kilenc hónap várakozás után. Arra számítottam, hogy legalább olyan örömmel fogadtok, ám alighogy betettem a lábam, máris elküldtetek, hogy maradhattam volna még ott, ahol voltam. Nem gondoljátok, hogy ez fáj nekem? Nem lehet rajtatok eligazodni. Egész nyáron enyhülésért, esőért könyörögtetek, most hoztam nektek eleget, ez sem felel meg igényeiteknek. Na, jó, kicsit túllőttem a célon, többet adtam a kelleténél, de már annyira áhítottátok, hogy mielőbb pótolni akartam. Látjátok, mindent megteszek, hogy a kedvetekben járjak. Ilyenek vagytok ti, emberek. Mindig az kell, ami nincs. Ami van, nem tudjátok megbecsülni. Nézzetek csak szét, milyen csodálatos környezetet varázsolok, még arra is felkészültem, hogy színpompás faleveleket kapjatok, ne legyen minden unalmas zöld. Amíg ti sütkéreztetek a nyári napsütésben, én terveket szövögettem, hogyan festem át a természetet. Nemsokára hozzá is kezdenék, de ha ennyire nincs szükségetek rám, megálljt parancsolok a fantáziámnak, inkább barnán hullatom le az összes levelet, ám akkor nem fogjátok látni izgalmas színváltásukat, ahogy a zöldek felveszik a sárga árnyalatait, némelyikük bordóvá válik, és így lebegnek a szélben, mert szelet is hozok. Megkergetem a leveleket, mielőtt avartakaró lesz belőlük, hadd lejtsenek örömtáncot, hadd örvendezzenek, amikor érintkeznek. Szeretek játszani, mégis szinte csak az elmúlással köttök össze, pedig minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megmutassam, bennem is van élet. Hogy kaptok ködöt is? Igen, hozzám tartozik. Én is lehetek néha borús, nem csak ti. Nem értem, miért gondoljátok, hogy undorító. Persze, ha autóban ültök, nem könnyű tájékozódni a ködben, de ilyenkor gyakorolhatjátok a türelmet, a józanságot, a későbbiekben hasznát vehetitek, és egyébként is, mire jó a féktelen száguldozás? Néha lassítani kell, majd én segítek. A ködnek van szépsége is. Sejtelmes, kiszámíthatatlan, még meglepetéseket is szerezhet, amikor lassan eloszlik, és előtűnik mögüle a színpompás természet, kirajzolódnak a házak kontúrjai, a járókelők alakja. Hogy irtóztok a nyirkos ködömtől? Ha figyelnétek rám, észrevennétek, mit próbálok elmondani. Húzódjatok be otthonotokba, helyezkedjetek el kényelmesen, pihenjetek meg egy kicsit, és beszélgessetek! Hiába nem voltam itt kilenc hónapig, pontosan tudom, hogy egyfolytában rohantok, nincs időtök egymásra. Amikor meglátjátok leereszkedő ködfátylamat, vegyétek tőlem jelnek, jusson eszetekbe, hogy időt kell szánni családotokra és önmagatokra is, amíg nem késő. Ha már annyira az elmúlást látjátok bennem, ezt is fontoljátok meg! Látom azokat az embereket, akiknek sajnos nincs hova betérni. Ezen nem tudok segíteni, fájlalom is nagyon. Nekik minden évszak nehéz, és amikor én érkezem, erősödik bennük a szorongás, mert tudják, nem maradok sokáig, hamar eltelik a három hónap, s a körforgás rendje szerint, átadom helyem a télnek. De amíg itt vagyok, örüljetek nekem, örüljetek a mának, fogadjátok el ajándékaimat! Kaptok tőlem bőségesen diót, gyümölcsöket, erdei bogyókat, és amikor majd a parkban sétáltok, s egy gesztenyefa alatt haladtok el, ne bosszankodjatok, ha egy-egy tüskés gubacs koppan a fejeteken, inkább nevessetek. Lehet, hogy kicsit szúrnak, de vidámságot adok velük. Tanuljatok meg nevetni, mert a nevetéstől kivirágoztok, akár az őszirózsák, melyeket nemrég hoztam. Láthatjátok, mennyi mindennel kedveskedek. Az évszakok közül a megfontolt gondolkodtató vagyok, hogy mérlegeljetek. Míg a tavasz ifjonti hévvel szalad felétek, a nyár kényelmes, lusta, én higgadtságot tanítok, azt sugallom, hogy álljatok meg, értékeljétek át eddigi életeteket. Elég öreg és bölcs vagyok ahhoz, hogy jó tanácsokat osztogassak. Mindig keressetek pozitívumokat magatok körül, és én mondom, találtok! Amikor összegyűjtöttétek, őrizzétek meg, majd a tél megtisztít benneteket, így élhettek önmagatokkal harmóniában, így lehettek ti is részei az örök körforgásnak. Félrevonulok még néhány napig, teret engedek a nyárutó melengető napsugarainak, hagyok nektek időt, hogy nyitott lélekkel várjatok. Rövid pihenés után újra jövök, akkor már veletek maradok, amíg nem veszi át helyemet a tél.
Épp csak elsuhant a nyár,
ott rejtőzik a domb mögött. Tegnap még lángruhát öltött a határ, ma ködpalástba öltözött. Nemrég csicseri kórus dalolt a fákon, most az üres fészkeket látom, s a szél fütyül bús melódiát – szeretem hallani, van benne valami titok, mikor megsimogat, fülembe sírja bánatát, szelíden arcomhoz ér, az elsuhant nyárról mesél, s én hallgatom, miközben hárfáját pengeti, és könnyeivel öntöz az ősz.
Hova furakodik ez a fény? Még aludni akarok. Résnyire nyitom szemem. Hat óra ötvennégy. Elfordulok. Ránézek a hőmérőre. Kint nyolc fok. A nap nyomulása nem ezt mutatja. Mintha tavasz lenne. Bennem nincs tavasz. Először a nyár rabolt ki. Most az ősz. Nincstelen vagyok. Miféle koldus, aki tavaszért kuncsorog? Egy morzsányi sincs a zsebemben. Nincs is zsebem. Hálóingem zsebtelen. A semmiben hogy lenne bármi? Nincs is tavasz. Csak a képzeletem festett róla képeket. Elfogyott a festékem. Nem tudok másikat festeni. Fel kellene tölteni a palettát. Nincs kedvem. Ecsetem sincs. Van néhány félig teli tintapatronom. Inkább félig üres. Vagy egészen. Tollam sincs. Nem érdekel. Aludnék még. Nem engedi a napfény. Félrehajtom a takarót. Feltápászkodom. Kiülök az ágy szélére. Nyolc fok. Bent húsz. Bennem mínusz tizenkettő. Nem fázom. Nem érzek semmit. Mégis érzek valamit. Nem jó ülni. Semmi sem jó. Mi az a jó? Ücsörgök. A napfény szemtelenül zaklat. Leskelődik a függönyréseknél. Nem hagy békén. Belebújok a papucsomba. Csak egyik lábammal. Ücsörgök. Lehet, hogy ez rossz. Nem érzek semmit. Mi az a rossz? Másik lábam is papucsba csúszott. Nem tudom, ki tette bele. Ücsörgök. Fel kellene állni. Nem visz rá a lélek. Testem kisegíti. Felállok. Elindulok a napfény felé. Beengedem, ha annyira jönni akar. Ő tudja. Nekem mindegy. Minden mindegy. Kihúzom az egyik firhangot. Már csak öt. Legalább a számolás megy. Három ablak. Hat függönyhúzás. Már csak négy. Világosabb van. A napfény uralni akarja a szobát. Nem érdekel. Legyen övé. Két függöny maradt. Valaki kettőt elhúzott. Magam vagyok. Egy. Belefáradtam. Jöhet az utolsó. Kint nyolc fok. Kitárom az ablakot. Bennem mínusz tizenkettő. Nem érzem a hideget. A nap pimaszul simogat. Nem elég a szoba. Én is kellek neki. Nem kap meg. Senki sem kap meg. Huzat van. Kikezd velem a szél. Nem érdekel. Kívül tágasabb. Nézem a fűzfát. Nagy. Zöld. Biztos kivételez vele a tavasz. Velem nem kivételez. Elhagyott. Így jártam. Vitatkoznak a madarak. Nem érdekel. Az ő dolguk. Nyitva hagyom az ablakot. Ácsorgok. Mozdulni kéne. Ácsorgok. Nem akar vinni a lábam. Nem érdekel. Meggondolja magát. Mégis visz. Mozdulok. Hátat fordítok a napnak. Simogasson mást. Hidegen hagy. Sok dolgom lenne. Kedv kellene hozzá. Kedvem sincs. Elfogyott. Minden elfogyott. Én is. Nem érdekel. Kint kilenc fok. Bent tizennyolc. Bennem mínusz tizenkettő. Sírni kellene. Nincs könnyem. Elfogyott. Leülök az íróasztalhoz. Ücsörgök. Bámulom a laptopot. Hidegen hagy. Lassított felvétel vagyok. Ücsörgök. Felnyitom a fedelét. Ücsörgök. Bekapcsolom. Bámulom a monitort. Hidegen hagy. A Secret Garden biztos ad könnyeket. Nem ad. A semmiből nem tud. Nem érdekel. Nem hiányoznak a könnyek. Semmi sem hiányzik. Én sem. Nyolc óra ötvenegy. Indul a program. Majd AI fest nekem tavaszt.
Szeptember vége volt, nem olyan szép, mint most. Szürkeség csúfította el a környéket, s mintha haldokolt volna a természet, lassan rátelepedett az elmúlás ködös fátyla, még utolsó jajait is hallani véltem, s ez a temetői hangulat eluralta érzékeimet, begubóztam, legtöbbször az ablakon se volt kedvem kinézni, sőt, semmihez nem volt kedvem. Évek óta gyakran tért vissza ez a felemás állapot, belül maradtam, és ebben a nagy semmiben keresgéltem önmagam. Olykor azt hittem, megtaláltam, de rá kellett jönnöm, hogy egyikhez sem hasonlítok. Persze nem azonnal. Hónapok teltek el ebben a hullámzó kedélyállapotban, mire feleszméltem, hogy valószínűleg nem jó helyen vagyok, ám inkább továbbra is megbújtam a rengetegben, hagytam, hogy hangomat elnyomja a kinti ricsaj, beleolvadtam a tömegbe. Akkoriban nem érdekelt különösen, beletörődtem, hogy nekem így jó, számomra ez a tökéletes, nem volt hasonlítási alapom. Aztán csak-csak előbukkantam néha, s amikor szétnéztem, elkezdett vonzani, amit magam körül láttam. Szerettem volna még kicsit élni, megismerni a környező világot, közelebb kerülni az emberekhez. Szerettem volna, de nem igazán akartam. „Szeretném” és „akarom”. Hatalmas különbség, szakadék tátong a kettő között, melyet át kellene ugorni, de ahhoz bátorságra lenne szükség. Nem voltam elég bátor, kényelmesebbnek tűnt a búvóhelyemen maradni, onnan szemlélődni, egyszerű megoldásokkal beérni. Nem mértem fel, hogy ez nem élet, hanem inkább valamiféle tetszhalott állapot, „nyomokban” minimális hozzáadott extrával, hogy mégse legyen annyira unalmas.
Álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy egy kiadós eső mutat majd nekem utat, és úgy visz magával a sárdagasztó időben pocsolyákon át, hogy egyáltalán nem állt szándékában. Egyszerűen csak megtörtént, belesodródtunk. Pontosan ma öt éve, szeptember 28-án, még az óra és a perc is emlékezetes.
Mindig tartottam az esőtől, barátságtalannak gondoltam, mogorvának, öntörvényűnek, hogy akkor esik, amikor neki tetszik, és bősz viharok kísérik, amerre jár. Inkább elkerültem, vagy csak messziről figyeltem, és az igazat megvallva, eszem ágában sem volt közelebbről megismerkedni vele. Kielégítette kíváncsiságomat, amit addig sejtettem róla, tisztes távolságban maradtam, de azon az estén jött egy angyali sugallat, vagy megszállt a kisördög, hogy szólítsam meg. Semmi különös, csupán egyszerű megjegyzés volt, és nem vártam választ, hiszen az esők úgysem állnak szóba magamfajta halandóval, csak megjelennek, aztán ahogy jöttek, el is tűnnek, ám láss csudát!, beszédbe elegyedett velem. Utólag furcsának találtam, hogy ez egyáltalán nem lepett meg, olyan természetesnek hatott, mintha ezer éve ismernénk egymást, és csak folytatnánk egy valamikor abbamaradt élvezetes kommunikációt. Az első pillanattól éreztem, hogy valami megváltozik bennem, másképp kezdek működni, és ennek az őszi esőnek nem a hűvössége árad szét sejtjeimben, hanem kellemes bizsergést generál szívem táján, amit eleinte nem próbáltam szavakba önteni, egyszerűen csak jó volt vele lenni, érezni simogatását, figyelmét, hogy minden érdekli, ami velem kapcsolatos, fontos vagyok számára. Én is felfedezéseket tettem, rácsodálkoztam humorára, megtapasztaltam egészséges szigorát, igazságérzetét, megismertem érzékenységét. Egymásra hangolódtunk. Részemmé vált, és jó volt újra létezni. Már néhány nap alatt kicserélődtem, tisztára mosta testem-lelkem, és minél több időt töltöttünk együtt, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy fogva tartott gondolataim kiszabadítója, és kulcsszerepe lesz további életemben. Ugyanakkor meg is rémültem ettől a hirtelen jött erős kötődéstől, a bennem zajló gyökeres változásoktól, és megszólalt a belső vészcsengőm, elkezdtem a hibáit kutatni, nem hittem benne eléggé. Emberi gyarlóság, hogy a „minden” kevés, annál is több kell. Inkább elmenekültem, hátat fordítottam. Csaknem belepusztultam, hónapokig nem találtam a helyem, kóvályogtam, majd más utakat kerestem, ám akármerre tévedtem, az én Esőm egyfolytában esett, egy pillanatra sem szűnt meg jelenléte, benne éreztem a hajnali mézes zöld teám ízében, nappalaim zsúfolt rendjében, illatos esti fürdővizemben, álmatlan éjszakáimban, hol szemerkélt, hol zuhogott, de jelen volt, nem hagyott magamra egy pillanatra sem.
Most is esik. Velem van szavakkal és szavak nélkül, vigyáz rám, pedig nagyon fáradt. Ma ünneplőbe öltözöm, én is esővé válok. Meg kell tisztítanom, mert nekem az életet jelenti.
Elfáradtam. Ismeretlen utakon barangoltam, tüskés bozótokban vágtam csapásokat, hogy előbbre jussak, kíváncsiság hajtott. Felfedezéseket tettem, csak a „most” érdekelt, a friss élményektől elégedettnek és felszabadultnak éreztem magam, amíg el nem ért a felismerés, hogy ebből a nagy szabadságból hiányzik valami: egy sajátos, csak rám jellemző belső szabadság. Mekkora paradoxon! Alig hihető, mégis igaz. Akkor értettem meg ezt a hiányt, amikor újra találkoztam VELE. Először könnyed érintés volt, amit jóleső bizsergés követett, majd egyre lázasabb állapot, egymásba fonódó titkos gondolatok – beleborzongtam, és megfordult velem a világ.
Bejártam erdőket, bérceket, sziklákra kapaszkodtam, feljutottam egy délceg hegyoromra is, de közben cipőm talpa vékonyra kopott, ruhám rongyokká foszlott, már alig bírja lábam, és csak pár korty vizem, néhány madárlátta hamuban sült pogácsám maradt, szinte minden tartalékom elfogyott. Ideje visszafordulnom, amíg van elég erőm eljutni oda, ahol lent is magaslatokban éreztem magam. Most megpihenek, kiadós alvásra van szükségem, s talán újra megálmodom. Vajon megmaradt a helyem azon a gyönyörű tisztáson?
Nem egyedül éltem ott, hűséges társ szegődött mellém, akivel megértettük egymást, minden együttlétünk örömteli volt, szabályaink között is szabadságban teltek napjaink. Nem beszéltünk, virágokat ültettünk. Csodálatos színekben pompázó szóvirágokat, melyek különleges tulajdonsággal bírtak: nem hervadtak el. A virágtenger nőttön-nőtt, és nem termett meg benne gaz. A tisztást festői liget ölelte, karcsú fái nekünk hajladoztak, ágaikon rügyek pattantak, illatos virágszirmokká változtak. Gyakran üldögéltünk egy kis tó partján, figyeltük a vízgyűrűket, számláltuk a kerek levelű tavirózsákat. A végtelenség érzését tudhattuk magunkénak. Nem volt szükségünk zenére, a dallamok belőlünk keltek életre, s amikor leszállt az éj, szentjánosbogarak világítottak, nehogy szem elől tévesszük egymást.
Megvan még a tisztás. Most magányos, elhagyatott. Csak eltévedt vadvirágok árválkodnak, rövid idő alatt elhervadnak. A táj kietlen, a fákon alig látszik élet, s nekem úgy belesajdul a lelkem, hogy nincs tovább maradásom. Nem ülhetek tétlenül, nem vándorolhatok örökké kalandos utakon. Étlen-szomjan, mezítláb és meztelenül is visszatérek, mert elért hozzám a mély sóhajjal küldött üzenet, hogy ott vár rám… a Szonett.
Titokszonett
A tintató nyugodt, a toll kiszárad, üres lapot kapar, hiába írok, pedig szavadra hívok új imákat, te nem tudod, s a hófehér papírok halomban állnak, ám felold az éjjel – magányom árnya már betűkre bomlik, elém gurulnak egyre, szerteszéjjel csapong a gondolat, nem ér a pontig… de hogy lehetne hangod illatára a kotta hangjegyét szavakba csenni, mikor leírva, mágiád halála – lexéma –, nem marad belőle semmi? Ha jő a hajnal, ablakot nyitok, s a szélbe szórom, így marad titok.
A kép forrása:
David Gilmour – William Shakespeare – Sonnet 18 (HD)
Olyan történt velem, ami eddig még nem. Beadtam egyik novellámat a Holnap Magazin júliusi novella- és prózapályázatára, ahol a zsűri első helyre sorolta. Még soha nem lettem első prózával; ez új élmény irodalmi életemben, egyben erős motiváció, hogy ne csak verseket írjak, időzzek el a prózák világában is. A "Varázsoljunk!" nyerte el a zsűri tetszését.
Nyereményem: tíz oldal publikálási lehetőséget kaptam a februárban megjelenő novella és tollforgató zsűrinyertesek műveiből összeállított kötetben.
Nagyon örülök, és izgatottan várom, kik lesznek a szerzőtársaim. 😊
Ki nem állhatom a vásárlást, de néha muszáj, hát nekiindultam, hogy feltöltsem hiányos készletemet. Az őszinteség kedvéért bevallom, ez amolyan pótcselekvés is volt, mert épp nem ment az írás, úgy elkerült az ihlet, hogy biztos voltam benne, tájamra se jön mostanában. Az utóbbi időben nem vagyunk baráti viszonyban, a Múzsa sem ért rá velem foglalkozni, magamra maradtam. Kora estig feszengtem, nem találtam a helyem, aztán nyakamba vettem a várost, úgyis fogytán volt a zöld teám, ami számomra olyan, mint a Duracell. Mivel hátam közepére se kívántam az üzletben mászkálást, sebbel-lobbal bedobáltam a bevásárlókosárba, amire szükségem volt, majd irány a pénztár, és huss, már el is hagytam a helyszínt. Ennyi is megterhelte az idegrendszeremet, ráadásul a kimozdulással nem mentem semmire, ugyanúgy nyomasztott az elodázott írás, hiszen pontosan tudtam, hogy nem halogathatom a végtelenségig. Ez foglalkoztatott séta közben, egyszer csak rimánkodó hangra lettem figyelmes.
– Segíts rajtam, kérleeek!
Körülnéztem, egy teremtett lelket se láttam a közelben. Biztos hallucinálok, gondoltam, ám ismét érzékeltem, egyre tisztábban. – Nem hallasz? Valaki megszabadíthatna már a terheimtől, te alkalmasnak tűnsz – meresztgettem a szemem, de senki nem tartozott a hanghoz. – Vegyél már észre! – könyörgött.
– Hol vagy? – forgolódtam tanácstalanul.
– Itt vagyok a járda szélén. Sokan elmentek mellettem, közülük néhányan félrelökdöstek. Áúúú, te is mindjárt rám lépsz!
Akkor lefelé tekintettem, fura valami mozgolódott előttem. Akkora volt, mint egy kéttenyérnyi, jól megtermett kavics. Mocorgott, izgett-mozgott, fészkelődött, alakot váltott. Biztos voltam benne, hogy a képzeletem játszik velem, meg is rémültem, hogy elment az eszem, de igyekeztem higgadtan visszakérdezni.
– Hát te ki vagy?
– Én az vagyok, akit állandóan keresnek, mégsem vesznek észre akkor sem, ha kiszúrom a szemüket. Te is így tettél. Amikor erre jártál, gyakran megszólítottalak, de rám se hederítettél. A Téma vagyok. Kérlek, most ne menj tovább, állj meg mellettem!
Kikerekedett a szemem, elképedésemben mozdulatlanná dermedtem, alig tudtam folytatni a diskurzust.
– Te lennél a Téma? Csenevész vagy és szürke, nincs rajtad semmi érdekes. Mihez kezdenék veled?
– Nana! A külső semmit nem jelent. Neked magyarázzam? Nem is értem, miért kételkedsz. Hajolj le értem, vegyél fel, nézz meg jobban!
Először óvatosan megtapicskoltam ujjaimmal, nem veszélyes-e. Ki tudja? Akármi is, mindenképpen meglehetősen abszurd volt a kinézete, ráadásul beszélt. Némi fenntartással kezembe vettem, leültem a közelben lévő padra, amit megvilágított az utcai lámpa sárga fénye. Forgattam, vizsgálgattam, értetlenül csóváltam a fejem.
– Mondtam, hogy szürke vagy, és nincs rajtad semmi érdekes. Szerintem becsapsz, tréfálkozol velem, csak az időmet pocsékolom – és le akartam tenni a félreeső füves részre, hogy legalább ne tapossák össze a járókelők, de szóval tartott.
– Azért takar ez a szürkeség, mert rám rakódott az út pora. Tele vagyok színekkel. Kérlek, tisztíts meg, hogy levegőhöz jussak, már fuldoklom! Annyi kis témát hordozok, hogy összeroskadok súlyuktól. Olvasok a gondolataidban, tudom, hogy írni akarsz. Ha kibontasz, nálam annyi ihlethez jutsz, amennyivel életed végéig gazdálkodhatsz, sose fogysz ki belőle.
Bár nem hittem neki, olyan szívszaggatóan rimánkodott, hogy megsajnáltam. Elővettem egy papír zsebkendőt, széthajtottam, finoman tisztítani kezdtem. Három mozdulat után picinyke rózsaszín csillámos foltot véltem felfedezni.
– Jé, tényleg van más is a fakószürke alatt! – lelkesedtem (magamnak se bevallva, hogy bizony, kezd izgalmassá válni ez a találkozás).
– Mi jut eszedbe erről a színről?
– Hm… egy mesebeli hercegnő báli ruhája – vágtam rá, ettől elégedetlenül fészkelődött, majdnem kiesett a kezemből.
– Keress még rajtam színeket! – kérlelt kissé csalódottan.
Pár centivel odébb gyönyörű kék villant elő.
– Olyan ez, akár egy tó vize, szinte látom, ahogy fodrozza a szél.
– Te csak ilyen romantikus dolgokra tudsz gondolni? A kéknek sokféle üzenete van, meg kellene fejtened. Nem csodálom, hogy nem megy az írás, amikor a felületes dolgok ragadnak meg. Az élet nem mindig fáklyásmenet, olykor keresve is nehéz szépségeket találni, teret hódít a sötétség – s ahogy ezt kimondta, fekete foltot fedeztem fel, mely közvetlenül a piros mellett volt, szinte egymásba folytak. Elszomorodtam, forrongani kezdtem.
– Háború dúl a szomszédban, emberek halnak. Életeket zabál a gyilkos szörnyeteg, és semmi nem állítja meg. Nyomorúságba taszít, földönfutóvá tesz ártatlanokat. Nem akarnak háborúzni, rákényszerítik őket. Halálmadár köröz felettük, ömlik a vér, otthonok semmisülnek porrá, félelem az úr és bizonytalanság. Értelmetlen vérontás, bűn. Vérlázító. Vér, vér, vér, könnyek és feketeség!
– Látod, ilyenekről is kellene írnod, mert lassan feledésbe merül, mintha nem is lenne, pedig a pokolfajzat itt ólálkodik a közelben, telhetetlenül szedi áldozatait. Nem válogat, terjeszkedik, és nem ismeri a határokat.
Elszégyelltem magam, igazat adtam, erről is szólni kell néhány történetnek, hogy én is ébresztőt fújjak. Bevallhattam volna, de inkább hallgattam róla, s hogy lenyugodjak, tisztogattam tovább. Ekkor megjelent a halvány orgonalila, és elkezdtek sokasodni fejemben a gondolatok. Bizonyára észrevette arckifejezésemből az átalakulást, rá is kérdezett.
– Mit jelent neked ez a lila?
– Hétpecsétes titkaimat. Történéseket, melyeket magamban hordozok. Nekem ez szín a belső utazásokat jelenti. Gyakran teszek ilyen kirándulásokat, a halványlila felerősíti bennem az emlékeket. Van köztük romantikus, örömteli, de keserű, küzdelmes, könnyfakasztó, súlyos és megbotránkoztató is, mindegyik hordoz valamilyen tanulságot. Bőven lenne miről mesélnem, olyan különleges történeteket őrzök, amelyekre rácsodálkoznának. A lila nekem az őszinteség színe. Szeretem.
– Ugye, mennyi minden eszedbe jut? Ha magaddal viszel, kibonthatsz. Neked adnám színeimet, a legjobb kézbe kerülnének.
Nem ellenkeztem. Elég későre járt az idő, az utcai lámpa körül apró bogarak kergetőztek, a szemtelen szúnyogok is támadásba lendültek. Táskámba tettem a rendkívül izgalmasnak ígérkező Témát, hazafelé vettem az irányt, tele tervekkel. Olyan helyet szántam neki, hogy mindig szemem előtt legyen, és ahonnan ő is figyelemmel kísérhet engem. Holnap leveszem kedvenc könyvespolcomról, keresek egy puha törlőkendőt. Szeretném megtalálni a zöldet, a remény színét, de mindenről írni fogok. Arról is, ami nem rózsaszín, mert igazul kell szólni a történeteknek, hogy felébredjen a világ.
– Apa, már nem fáj annyira – zokogott Tamara. – Nem azért sírok, hanem Gulyás Michelle befutója miatt. Szenzációs ez a lány, megérdemli az aranyérmet! – mást nem mondott, de már ez is óriási előrelépésnek számított. Az egész olimpiát végignézte, bár legtöbbször félrevonult, magába zárkózott. Apja nem zavarta meg belső csendjét, persze aggódott, mert nem tudta, mi jár a fejében, de tisztában volt azzal, hogy a lelki felépülés folyamata hosszadalmas lesz, nem lehet előre meghatározni és siettetni sem. Marcell mindent megtett, ami egy apától telhet, miközben ő maga is romokban hevert. Munkájába temetkezett, szerencsére otthonról dolgozhatott, hogy Tami közelében lehessen.
Kísértette az a végzetes nap, vádolta magát, hogy aznap nem ment velük, neki kellett volna vezetni, talán időben elkapja a kormányt, és akkor nem lesz frontális ütközés, nem történik meg a tragédia, melyben egy felelőtlen ámokfutó miatt fiatal felesége szörnyethalt. Lányuk is csak azért menekült meg, mert beszorult két ülés közé, „megúszta” koponyasérüléssel és csonttörésekkel, ám bal alkarja annyira roncsolódott, hogy nem lehetett megmenteni, könyékig amputálni kellett.
Épp úszóedzésre tartottak. Tamara imádta a medencét. Ígéretes tehetség, állapították meg edzői, és a tizenhárom éves lány a biztatások hatására szárnyalt, egyre szorgalmasabb volt, szinte a víz úrnőjének képzelte magát. Országos bajnokságra készült, dobogós helyre. Ennek az elérhető álomnak véget vetett a tragikus baleset. Több hónapot töltött kórházban, rehabilitációs intézetben, újra járni tanult, s bár a csonttörés és a műtéti heg begyógyult, a traumát nem heverte ki, lelkén állandóan vérző, nyílt seb tátongott, gyötrődött édesanyja hiánya miatt, és képtelen volt elfogadni csonkolt karját.
Rendszeresen foglalkozott vele pszichológus, a terápiákon oldódott szorongása, látszólag nyugodt volt, ám otthon félrevonult, rengeteget sírt, nem akart senkivel beszélni, a legkisebb társaság is zavarta, s amikor csak tehette, elkerülte még a családi összejöveteleket is. Nem járt iskolába sem, fizikai és pszichikai állapotára való tekintettel hivatalosan engedélyezték, hogy felépüléséig magántanulóként folytassa tanulmányait. Egyedül apját tűrte meg maga mellett, elzárkózott mindenkitől és mindentől, ami régi életére és nagy álmára, az úszásra emlékeztette.
A baleset óta két év telt el. Azon kívül, hogy szorgalmasan tanult, jól vizsgázott, alig osztott meg magáról valamit, sokat olvasott, zenét hallgatott, és ha mégis leült az asztalhoz a rokonok közé, csak semleges témákhoz szólt hozzá, akkor is halk visszafogottsággal. Biztonságot nyújtó rutin szerint éldegélt saját világában, nem igényelte a nyüzsgést, csendesen, megszokott rendben teltek napjai.
Éppen ezért Marcell felkapta fejét, amikor Tamara szobájából nem halk zene szűrődött ki, hanem az olimpiai közvetítések zaja, és ez így is folytatódott. Egyszer-egyszer szóba került köztük, de nem forszírozta, nem kezdeményezett beszélgetést a sportról, nehogy Tami újra begubózzon. Mindig megvárta, hogy ő tegyen említést a versenyekről, ám a vízzel kapcsolatosak kimaradtak. Marcell szerint szándékosan kerülte a témát, túl fájdalmas lett volna beszélni róla. Nagyon megörült, amikor kimerészkedett a nappaliba, és az utolsó néhány nap versenyeit már együtt nézték. Olyankor pisszenni se mert, nehogy Tamara visszahúzódjon csigaházába, inkább bölcsen hallgatott, továbbra is meghagyta neki a kezdeményezést.
A záróünnepséget is együtt kísérték figyelemmel, Marcell jóleső érzéssel tapasztalta, hogy Tamiba kezd visszatérni az élet, mosolyra húzódik a szája, arca kipirul, és fészkelődik, szinte benne volt a levegőben, hogy készül valamire.
– Apa, még kérek egy kis időt, aztán menjünk el az uszodába, keressük meg Pali bácsit – bökte ki váratlanul, némi bizonytalansággal, amikor az utolsó éremátadás is megtörtént. – Az elmúlt időszakban sokat foglalkoztam a paralimpikonok életével, arra gondoltam, hogy folytatnám az úszást. Lehet, hogy nem lesznek kimagasló eredményeim, de imádom a medencét, a víz érintését, és ha Sors Tamásnak sikerült, akkor én miért ne próbálnám meg? Neki is hiányzik egyik alkarja, mégis úszó világbajnok, kétszeres paralimpiai bajnok. Nem adta fel, elszánt volt és kitartó. Ő a példaképem.
Marcell meghatódott ezen a váratlan bejelentésen és lánya érett viselkedésén. Tetszett ez a hirtelen jött elhatározás, nagy kő esett le szívéről, hogy talán végre jó irányt vesznek Tamara dolgai, és helyrebillen lelki egyensúlya. A sport csodákra képes, kívül-belül edz, csak be kell engedni, természetesen mindenben támogatja, csak lásson végre egy kis örömöt a szemében.
– Rendben, kislányom, szólj majd, amikor úgy érzed, készen állsz rá – válaszolt nem titkolt örömmel, közben igyekezett elrejteni gyülekező könnyeit, magához ölelte lányát. Istenem, milyen hosszú út vezetett eddig!
– Még megvárom a paralimpiát. Örülnék, ha néznéd velem a közvetítéseket, amikor időd engedi –, és kezdett belemelegedni, egyre lelkesebben mesélte, amit megtudott. – Augusztus 28-án lesz a megnyitó, szeptember 8-án pedig a zárás, és a magyar sportolók nagy esélyekkel indulnak a 4400 versenyző között. A Magyar Paralimpiai Bizottság honlapjáról tájékozódtam, tele van érdekességekkel. Biztos gyönyörű lesz a megnyitó és különleges is, a stadionon kívül rendezik. Láttam róla egy látványtervet. Híres utcákon vonulnak majd végig, és apa, képzeld, 22 sportágban 549 versenyszám lesz. 39 magyar sportoló utazik Párizsba, 13 sportágban versenyeznek, hét úszónak is szurkolhatunk. Tegnap letették az olimpiai esküt, néztem a közvetítést. Alig várom, hogy elkezdődjön! És apa – jegyezte meg kissé lehalkulva, olyan mellékesen, mintha nem lenne fontos bejelentés –, azon is gondolkodtam, hogy nemsokára visszatérek az iskolába. Anya is így akarná. Most gyere velem a laptophoz, megmutatom a versenyzőket!
.jpg)
.png)
.jpg)
.png)
.png)
.jpg)
