A következő cikkemben a FullExtra irodalmi portálon tavasszal lezajlott verspályázattal kapcsolatos véleményemnek és érzéseimnek adok hangot.
Igen, szalad az idő, már ebből a századból is majd húsz év eltelt, szaladunk mi is.
Lássuk csak, mit eredményez ez a rohanás.
Határtalan méreteket ölt az urbanizáció, a környezet fejlesztése és rombolása, a saját kis rezidenciánk gazdagítása, a pénzgyűjtés, az önös célok megvalósítása, miközben az emberi kapcsolatok, a közösségi szellem, az empátia, az odafigyelés embertársainkra lassan feledésbe merül.
Mindent egyszerűsítünk, a valódi értékek csökkenni látszanak, vagy elbújnak egy láthatatlan helyen, ahol szinte lehetetlen hozzájuk férni.
Megnyirbáljuk szép szavainkat, helyettük betűkkel, rövidítésekkel, kódokkal küldünk üzeneteket, megelégszünk egy-egy odavetett szófoszlánnyal, vagy jellel. Még ezzel is spórolunk. A kommunikációs csatorna több sebből vérzik.
Adott egy irodalmi oldal, ahol sokan publikálunk. Lehetőséget kapunk arra, hogy írásaink mindenféle ellenszolgáltatás nélkül jelenhessenek meg egymás és a nagyközönség előtt.
Lőrinczi L. Anna, a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál vezetője, háziasszonya időt, fáradságot és anyagiakat nem kímélve, évek óta biztosítja számunkra, hogy ezen az oldalon nyugodt körülmények között alkothassunk, műveink eljuthassanak az olvasókhoz.
Nem kötelező feladata ez, csak szereti az irodalmat, ezért teret biztosít mindazoknak, akik hasonlóképpen gondolkodnak.
A verspályázatot nagyszerű kezdeményezésnek tartottam. Komoly játéknak, amiben úgy éreztem, hogy állandó rohanásom ellenére részt kell vennem. Nemcsak magam miatt, hanem a portál szellemiségét támogatva, a neves zsűrit megtisztelve, akik nem kis többletmunkát vállaltak azzal, hogy elbírálják a beérkező pályaműveket.
Ők is harcot vívnak az idővel, mint bárki más.
Az első döbbenet akkor ért, amikor szembesültem a pályázati művek számával.
Mivel a megadott téma és formátum széleskörű lehetőségeket kínált fel, azt gondoltam, hogy sokkal többen éreznek majd kedvet arra, hogy nem a győzelem, hanem a játékszellem miatt jelentkeznek erre a nemes kezdeményezésre.
A második döbbenetet a szavazáskor éreztem. Akkor elkezdett izzani a tollam, de mivel pályázóként érintett voltam, nem engedhettem szabadjára a véleményemet, ezért jegyzem a margóra most, kissé lecsendesülve, az eddig visszatartott gondolataimat.
Szaladunk az idővel, de hány másodpercbe telt volna bevésni egy háromjegyű számot a szavazófelületre, miután fél órát szántunk a versekre? Nyilván minél több időt töltünk velük a szűkösen szabottból, annál jobban átlátjuk a megvalósított tartalmi és formai követelményeket, de már ennyi is elég lett volna a kiválasztáshoz.
Anna hiába próbálkozott, többszöri kérése se vezetett eredményre. Ez nagyon fájt, elszomorított. Csillapíthatatlan dühöt éreztem, amikor szinte könyörögnie kellett az üzenőfalon, hogy az alkotóközösség tagjai éljenek szavazati jogukkal, és vegyenek részt a döntésben. Végképp elkeserített, hogy szinte sikertelenül próbálkozott.
Az egy dolog, hogy nem mindenki tud „csak úgy” verseket írni és emiatt nem vesz részt egy belső pályázaton, de olvasni mindannyian megtanultunk. Egy alkotóközösség tagjai vagyunk, ahol nemcsak kapni, hanem adni is jó, és az utóbbi nagyobb öröm.
Csak remélni merem, hogy a szervezőknek nem ment el a kedve a további hasonló építő jellegű kezdeményezésektől. Köszönettel tartozunk nekik azért, hogy lelkes ötletükkel és támogatásukkal próbáltak bennünket megmozgatni, írásra serkenteni.
Ez volna a XXI. század? Ezt akarjuk? Lehet szidni, de elsősorban rajtunk múlik, hogy milyen lesz.
Olyan, amilyenné mi formáljuk.
A századot és ezt a békés irodalmi otthont adó portált…
.jpg)
.jpg)
