A következő címkéjű bejegyzések mutatása: írás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: írás. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. december 30., kedd

Nélkületek...

Amikor tizenhat évvel ezelőtt megírtam az első versemet, még nem sejtettem a folytatást. Valójában nem is az első volt, mert amióta olvasó és írástudó lettem, vonzott a költészet, belevarázsolódtam nagy költők műveibe, élveztem a versek dallamát, a rímeket, ritmusokat, és én is akartam olyanokat írni. Meg is próbáltam. Tízévesen szülinapi köszöntőket fabrikáltam a barátaimnak, majd évekig füzetekbe jegyeztem mindent, ami épp foglalkoztatott, szenvedélyes tollfogyasztó voltam. Ma megmosolygom azokat a „műveimet”, amelyek focimeccsek hiteles krónikái kacska rímekbe szedve, vagy egy-egy fiúhoz szóló túlcsorduló sorok, és a Winnetou folytatásaként egyre terebélyesedő, majd félbemaradt indián regényem. Valahogy így kezdődött az irodalmi életem, miközben évtizedekig inkább az éneklés kötött le, a zene hűséges jegyese lettem, csak később kerültem komolyabb kapcsolatba a költészettel, majd a prózák világával is.
Az első „igazi” versem nyolcadikos koromban született, szomorú eseményhez fűződik: egyik reggel kedvenc tanárnőm nem jött be az iskolába. Meghalt, közölték. Meg-halt. Meg-halt?! Egy világ omlott össze bennem, mert nagy támaszom volt, és csak harminchét éves. Ez annyira megviselt, hogy a Mint az angyalok című versbe menekültem, kirobbantak belőlem azok a sorok. Nem sok írásom maradt meg a régi időkből, de ez annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy pontosan emlékszem minden szavára, és amikor 2009-ben egy költő – kommunikációs stílusomra felfigyelve – megkérdezte tőlem, nincsenek-e verseim, megemlítettem neki. Azt mondta, ha tizennégy évesen ilyenre voltam képes, akkor sürgősen fogjak hozzá az íráshoz. Felvillanyozott, amit hallottam, addig eszembe sem jutott, hogy komolyabban is írjak. Másnap megszületett az a honvágyversem, mellyel már félve megmutatkoztam a nyilvánosság előtt is. Egy íróklub tagja lettem, az alkotótársak kedvesek voltak velem, szeretettel fogadtak, rendszeresen publikálhattam, és építő véleményeket is kaptam. Ez járható útnak bizonyult, bár akkoriban nem gondolkodtam azon, hogy én éppen egy úton vagyok és tartok valahonnan valahova, egyszerűen csak az írás öröme, gyógyító ereje és az irodalomkedvelő közösség foglalkoztatott. Jóval később jutottam el addig, hogy amit művelek, ne csak öncélú írásterápia legyen, hanem közvetítsek üzeneteket, tanulságokat, hogy szerepet vállaljak a romlásnak induló világ szebbé, igazságosabbá formálásában, gondolkodásra késztessem az embereket.
Azóta is írok. Imádok kísérletezni, új stílusokat felfedezni, hozzátenni saját lényemet a már létező formákhoz, és mindent kipróbálni, ami utamba kerül. Igen, az utamba, mert már tudom, hogy úton vagyok. Egy gyönyörű úton, amelyre nem egyedül kerültem, voltak segítőim, akik világítottak és világítanak ma is, hogy ne tévesszem el az irányt. Hol szárazföldön járok, hol az óceán hívogat, sík vidékek és hegycsúcsok váltják egymást, széles a látóhatár, én megyek tovább, határozott lépésekkel haladok, az irodalom tisztaságát és értékeit követve.

Kedves Olvasók, nélkületek nem lelne visszhangra egyetlen üzenetem sem, csak magamnak írogatnék vagy a sublótfióknak. Amit közvetítek, pusztába kiáltott szó lenne, ami szélcsendben terméketlenül ülne meg a porban, semmivé válna a térben.
Kivételes öröm számomra, hogy egyre többen jöttetek közel hozzám és ahhoz, amit képviselek, minden érdeklődés, biztatás szél volt a vitorlámba, és én szívesen hajóztam még vadvizeken, viharos tengeren is, mert nem engedtétek, hogy elsüllyedjen a hajóm.
NÉLKÜLETEK nem élne az irodalom, mert ahhoz, hogy életben maradjon, nemcsak írni, hanem olvasni is kell a látható szavakká, mondatokká formált gondolatokat.
Hálás vagyok mindenkinek, aki szárazföldön és vízen velem tartott, szívből köszönöm a támogatást!

KEDVES OLVASÓIM,
már csak két napunk maradt 2025-ből. A hamarosan bekopogtató Újév hozzon szerencsés, élhető új évet, egészséget és szellemi megújulást, a további találkozás reményében! 💝

A képek forrása: Pinterest és saját album 
(saját szerkesztés).


2024. december 22., vasárnap

SZALMASZÁL – Nélkületek…

Amikor tizenöt évvel ezelőtt megírtam az első versemet, még nem sejtettem a folytatást. Valójában nem is az első volt, mert amióta olvasó és írástudó lettem, vonzott a költészet, belevarázsolódtam nagy költők műveibe, élveztem a versek dallamát, a rímeket, ritmusokat, és én is akartam olyanokat írni. Meg is próbáltam. Tízévesen szülinapi köszöntőket fabrikáltam a barátaimnak, majd évekig füzetekbe jegyeztem mindent, ami épp foglalkoztatott, szenvedélyes tollfogyasztó voltam. Ma megmosolygom azokat a „műveimet”, amelyek focimeccsek hiteles krónikái kacska rímekbe szedve, vagy egy-egy fiúhoz szóló túlcsorduló sorok, és a Winnetou folytatásaként egyre terebélyesedő, majd félbemaradt indián regényem. Valahogy így kezdődött az irodalmi életem, miközben évtizedekig inkább az éneklés kötött le, a zene hűséges jegyese lettem, csak később kerültem komolyabb kapcsolatba a költészettel, majd a prózák világával is.
Az első „igazi” versem nyolcadikos koromban született, szomorú eseményhez fűződik: egyik reggel kedvenc tanárnőm nem jött be az iskolába. Meghalt, közölték. Meg-halt. Meg-halt?! Egy világ omlott össze bennem, mert nagy támaszom volt, és csak harminchét éves. Ez annyira megviselt, hogy a Mint az angyalok című versbe menekültem, kirobbantak belőlem azok a sorok. Nem sok írásom maradt meg a régi időkből, de ez annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy pontosan emlékszem minden szavára, és amikor 2009-ben egy költő – kommunikációs stílusomra felfigyelve – megkérdezte tőlem, nincsenek-e verseim, megemlítettem neki. Azt mondta, ha tizennégy évesen ilyenre voltam képes, akkor sürgősen fogjak hozzá az íráshoz. Felvillanyozott, amit hallottam, addig eszembe sem jutott, hogy írjak. Másnap megszületett az a versem, mellyel már félve megmutatkoztam a nyilvánosság előtt is. Egy íróklub tagja lettem, az alkotótársak kedvesek voltak velem, szeretettel fogadtak, rendszeresen publikálhattam, és építő véleményeket is kaptam. Ez járható útnak bizonyult, bár akkoriban nem gondolkodtam azon, hogy én éppen egy úton vagyok és tartok valahonnan valahova, egyszerűen csak az írás öröme, gyógyító ereje és az irodalomkedvelő közösség foglalkoztatott. Jóval később jutottam el addig, hogy amit művelek, ne csak öncélú írásterápia legyen, hanem közvetítsek üzeneteket, tanulságokat, hogy szerepet vállaljak a romlásnak induló világ szebbé, igazságosabbá formálásában, gondolkodásra késztessem az embereket.
Azóta is írok. Imádok kísérletezni, új stílusokat felfedezni, hozzátenni saját lényemet a már létező formákhoz, és mindent kipróbálni, ami utamba kerül. Igen, az utamba, mert már tudom, hogy úton vagyok. Egy gyönyörű úton, amelyre nem egyedül kerültem, voltak segítőim, akik világítottak és világítanak ma is, hogy ne tévesszem el az irányt. Hol szárazföldön járok, hol az óceán hívogat, sík vidékek és hegycsúcsok váltják egymást, széles a látóhatár, én megyek tovább, határozott lépésekkel haladok, az irodalom tisztaságát és értékeit követve.

Kedves Olvasók, nélkületek nem lelne visszhangra egyetlen üzenetem sem, csak magamnak írogatnék vagy a sublótfióknak. Amit közvetítek, pusztába kiáltott szó lenne, ami szélcsendben terméketlenül ülne meg a porban, semmivé válna a térben.
Kivételes öröm számomra, hogy egyre többen jöttetek közel hozzám és ahhoz, amit képviselek, minden érdeklődés, biztatás szél volt a vitorlámba, és én szívesen hajóztam még vadvizeken, viharos tengeren is, mert TI, kedves Olvasók, nem engedtétek, hogy elsüllyedjen a hajóm.
NÉLKÜLETEK nem élne az irodalom, mert ahhoz, hogy életben maradjon, nemcsak írni, hanem olvasni is kell a látható szavakká, mondatokká formált gondolatokat.
Hálás vagyok mindenkinek, aki szárazföldön és vízen velem tartott, idei utolsó rovatomban szívből köszönöm a támogatást!
Minden Kedves Olvasómnak békés, szeretetteljes karácsonyt kívánok, a néhány nap múlva bekopogtató Újév pedig hozzon mindannyiunknak szerencsés, élhető új évet és megújulást, a további találkozás reményében! 💝

A kép forrása: Pinterest.


Első megjelenés  2024. december 21. 
DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin 
("SZALMASZÁL" rovatom):


A képek forrása:
DunapArt Magazin, Pinterest és saját album
(saját szerkesztés).

2024. január 9., kedd

Szoftverkozmetika

Ma végre-valahára összefutottam a Múzsával. Nem számítottam rá, meglepett a találkozás, bár már éppen ideje volt néhány szót váltani vele, igaz, utolsó beszélgetésünk óta még csak két-három nap telt el, nekem mégis heteknek tűnt. Időzavarban szenvedek, na.
A Nyugatiban (a Keletiben, a Déliben, vagy… mindegy is, csak el innen!), elcsigázottan léptem fel a vonatra, kevés csomagommal kedvetlenül araszoltam az ülések között, bíztam benne, hogy találok egy ülőhelyet, ahova leroskadhatok, és nyugalomban tölthetem el a szűk órácskát, amíg a célállomásig jutok. Jegyzetelni akartam, mert eszembe ötlött néhány magvas mondat, késztetést éreztem, hogy azonnal bepötyögjem a mobilomba, hátha lesz belőle egy normális írás, már annak is eljött az ideje. Lehuppantam a legközelebbi szabad ülésre, csak egy férfi olvasott mellettem újságjába merülve, gondoltam, nem néz fel belőle mostanában, annyira lekötötte figyelmét, biztos nem fog zavarni jelenlétével. Illetlenség belelesni mások olvasnivalójába, mégis megszállt a kisördög, kíváncsi lettem. Infláció, áremelkedés. Na, helyben vagyunk. Épp erről szándékoztam írni, annyira feldühített, amit az üzletekben tapasztaltam, az aluljáróban koldulókról nem is beszélve. Sírhatnékom támadt, amikor elhaladtam előttük, rongyos férfiak, asszonyok kisgyerekkel, s bár némelyiküknek adtam pénzt, ez csak ideiglenes segítség, vagy még annyi sem, tűzoltásra sem elég, szégyen, hogy erre kényszerülnek emberek, míg egyesek a húsos fazék mellett pöffeszkednek, és csorog a szájukból a zsír. Képtelen voltam szabadulni a gondolattól, fülsiketítő hangon szólalt meg bennem szociális érzékenységem vészcsengője.

Ezen morfondíroztam, amikor az újságot olvasó egyszer csak előbújt a lapok közül. Pislogni kezdtem, azt hittem, káprázik a szemem, mert ő volt az, teljes valójában, meg is csíptem magam, nem álmodom-e, vagy esetleg a képzeletem tréfálkozik velem, de nem, magával a Múzsával akadt össze tekintetem. Hirtelen ki is szaladoztak fejemből a majdani novellámba kívánkozó szavak, felvillanyozódtam, mint akit áramütés ért.
Valószerűtlen volt, hogy éppen akkor, éppen ott, a robogó vonaton futunk össze, de a Múzsa elárulta, hogy készült a találkozásra, sőt, pontosan tudta, hol keressen, és hogy ő ugyan egy pillanatig sem téveszt engem szem elől. Kissé hitetlenül fogadtam állítását, mivel mondandója közben pimaszul nevetett, és az eredményeim sem ezt igazolják, terméketlen vagyok, akár egy nagy semmiben meredező magányos sziklaszirt.
El sem tudtam képzelni, ha annyira figyel rám, hol a csudában volt napokig, de mindenre létezik magyarázat, erre is. Kiderült, hogy fontos fejtágító konferencián vett részt. Leesett az állam, a szám is tátva maradt, nofene, már a múzsáknak is tartanak értekezleteket? Persze, világosodtam meg hirtelen, hiszen nekik is fejlődni kell, haladni a modern korral, hogy a megszámlálhatatlan tollforgatónak és írástudónak megfelelő ihletet biztosítsanak. Az ihletet nem lehet „csak úgy” előteremteni, mindenféle tudomány és hókuszpókusz szükséges, hogy az élettelen hamu alatt szunnyadozó parázsból perzselő láng csapjon fel egészen az égig, mert valljuk be, anélkül nem ér semmit egyetlen iromány sem, csak amolyan „tedd ki, hadd hűljön” maszatolás, unalmas szórengeteg, csak több zsáknyi betű sokasodna egymás hegyin-hátán, ráadásul, az se mindegy, kinek osztogatják bőkezűen az ihletet. Ezt jól meg kell fontolni, nehogy avatatlan kezekbe kerüljön.
Én ugyan nem lennék Múzsa a világ minden kincséért sem, bár úgy hallottam magasabb körökben, hogy a múzsaság nem szakma, nem is választható, csak ráragad az emberre, aztán viselheti a titulust, ha tetszik, ha nem.
Az én Múzsám szívós, bírja a kiképzést, kiváló a tűrőképessége, legalábbis, ha csak azt veszem alapul, hogy mennyi gond szakad miattam a nyakába, már komoly kitüntetést érdemel. Pszt!, ez maradjon hétpecsétes titok, nem árulom el neki, nehogy elbízza magát. Mire mennék egy felfuvalkodott Múzsával? Olyan magasan hordaná az orrát, hogy beleesne orrlyukába az eső, elnézne a fejem fölött, engem nem is látna, arról nem beszélve, hogy a rossz tulajdonságaimat hozná ki belőlem leginkább, és ez hamar véget vetne gyümölcstermő kapcsolatunknak, mert a fene sem akar rossz lenni, van abból a világban éppen elég.
Szerencsére az én Múzsámat nem ilyen fából faragták, inkább az a baj vele, hogy túl szerény, megerősítésre van szüksége. Ki látott ilyen Múzsát? Hát, én. Tökéletes Múzsa, tökéletesen kiegészítjük egymást. Ő hinti elém az ihletet, cserébe gondoskodó figyelmet kap tőlem, hogy legyen miből feltölteni energiakészletét, mielőtt teljesen lemerülne, hiszen még temérdek feladat vár rá.

Ilyen gondolatok kergetőztek a fejemben, miközben arcát fürkésztem. Nem tetszett, amit kirajzolódni véltem rajta. Hiába nevetett akkorákat, hogy néha még a teste is rázkódott, észrevettem szemében az eltitkolt fáradtságot, csak gyűrte magába, itt-ott kitüremkedett, s mivel a szem soha nem hazudik, nem rejt el semmit, pontosan az tükröződik belőle, ami belül zajlik – se több, se kevesebb –, elárulta magát. Jól olvasok az ilyen jelekből (nem dicsekvésként mondom, de „summa cum laude” vizsgáztam belőle).
Nem is tudom, mi futott át rajtam abban a pillanatban. Először sajnálni kezdtem, bár azzal nem sokra megy, sajnálatból még nem épült semmi, aztán furcsa szorítás feszítette mellkasomat, a torkomban gombóc növekedett, és valamiféle rémület is úrrá lett rajtam azzal a felismeréssel, hogy nélküle egyetlen tollvonásra sem lennék képes. Vissza kellett tuszkolni a könnyeimet, nehogy elkezdjek látványosan bőgőzni, nehogy észrevegye gyengeségemet, nehogy még ezzel is szomorítsam, hiszen azt szereti, ha vidám vagyok. Hogy magamhoz térjek ebből a siralmas állapotból, rögtönzött önvizsgálatot tartottam, és nagyon elszégyelltem magam a kapott eredményen, mely azt mutatta, hogy önző nőszemély vagyok, szinte csak a saját érdekeim foglalkoztatnak. Hamar fel is eszméltem, máris megoldások után kutakodtam (imádok problémákat semlegesíteni, ebből szereztem a kilenc és feledik diplomámat). Persze a megoldáshoz az is kellett, hogy előbb a Múzsát őszinte vallomásra bírjam szeme bús-borús homályának okáról. Nem egyszerű ám ilyeneket kiszedni belőle, mindig megizzaszt, mindenféle fortélyhoz kell folyamodni, hogy megnyíljon, mert nem szívesen panaszkodik, harapófogóval is alig lehet kihúzni belőle jajszavakat. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, igazi mosolyt akartam csalni arcára és a tőle megszokott csintalan vigyort, mert jól áll neki, amikor nevet, attól felszabadult lesz, zabolátlan, tűz lobban benne, olyankor szikrák formájában szórja szerteszét ötleteit.
Annyira áthatóan néztem, hogy nem bírt ellenállni, lassan ellazult, engedni kezdett, észrevétlenül is megeredt a nyelve, végre megosztotta velem fásultságának titkát: biológiai szoftverének kiadós kozmetikára lenne szüksége valamilyen formában, hogy frissüljön. Vettem az adást, ebbe a fontos információba bele tudtam kapaszkodni. Na, Múzsám, akkor irány felfelé, lélekmasszázs indul, gondoltam, és máris elővettem kozmetikusi képességemet, megkezdtem az előzetes kezelést, melyet már többször alkalmaztam, éledező íráskedvem említése minden esetben hatásos módszernek bizonyult:
– Jó, majd írok neked egy vödör vizet, novellában. Egypercesben – vigyorogtam. Sejtésem bevált, erre rögvest felélénkült, elárulta szeme huncut csillogása, fülig szaladt a szája, nevetőráncai a halántéka felé igyekeztek, kezdett visszatérni belé az élet, ettől bennem is enyhült a szorítás.
– Jó, írj – lelkendezett. – Mikor lesz kész? – faggatózott izgatottan.
– Most azonnal kellene a vödör víz? – érdeklődtem vicces szemtelenséggel.
– A nyakamba nem – felelt félig komolyra váltva, mintha csapdát sejtene.
– Milyen hőmérsékletűt szeretnél? – pajkoskodtam, hogy még jobb kedvre derítsem.
– Ne legyen hideg, utálom – válaszolta már nevetve, mint aki belegondolt ebbe a különleges fürdőzésbe. Gyanította, hogy forralok valamit.
– Jó, majd hőmérő is lesz. Hm… mit szólsz egy kis vörösboros ízesítéshez? Szárazzal, nehogy túlságosan átnedvesedj, és azért is, hogy legyen kedved a locsolkodáshoz. Húsvétkor ki nem állhatod, de ezt szeretni fogod – évődtem, szentül meggyőződve igazamról.
– Na, kíváncsi vagyok – toldotta meg egy széles vigyorral, szinte körbeért a szája.
Legyél is kíváncsi, örvendeztem magamban, megkapod a vödör vizet, kettőt is, ezt nem felejted el, olyan vidám és friss leszel tőle, hogy rólad mintázzák majd a féktelen nevetés szobrát.
Észrevétlenül repült el az egy óra, a szerelvény befutott az állomásra, ettől pillanatnyi szomorúság telepedett rám, folytattam volna még a diskurzust, de gyorsan átkapcsoltam, máris szövögetni kezdtem kozmetikusi tervemet, melyet estére időzítettem. Igyekeznem kellett hazafelé, hogy addig meg tudjam írni a regeneráláshoz alkalmasnak ítélt történetet.
Miközben elköszönt, hosszasan magához ölelt, és ezzel az öleléssel annyi ihletet adott nekem, hogy novellacsírák, verskezdemények veszekedtek bennem, egyszerre akartak utat törni maguknak lírai és világmegváltó gondolatok, szavak feleseltek – lázadni, eltörölni, igazságot tenni, szabadon élni, szeretni, boldognak lenni –, követelőztek, és én nem csitítottam őket, elraktároztam mindegyiket a fejemben kiválóan működő vinyóban, hogy később, kibontva versbe vagy novellába kerüljenek.

Este van, tüzet raktam a kertben, pattogó rőzsedalt duruzsol, már előkészítettem két bádogvödröt, feltettem egy üstöt tele vízzel, mérem a hőmérsékletét, kezd langyosodni, lassan eléri a 37 fokot, csípős őszi szél viháncol, arcomat csiklandozzák az öreg diófáról röpködő falevelek. Átfutom még egyszer ezt a terápiás írást, mert kapkodva vetettem papírra, és közben felszabadult nevetéssel várom a Múzsát, a hidegben is 38 fokosan, pedig nem ittam a vörösborból, azt a szoftverkozmetikai kezelés végére tartogatom. 
2023. november 20.

2024. január 7., vasárnap

Szoftverkozmetika – „A Hetedikben”

Megjelent az „A hetedik” folyóirat 2024. januári lapszáma, melyben helyet kapott Szoftverkozmetika című prózám. Első közlés, máshol nem elérhető, csak a következő hivatkozásra kattintva olvasható. 
Izgatott vagyok, mert ilyen még nem történt velem.
Kedves Olvasóim, bízom benne, hogy nem okozok csalódást. 😊


Köszönöm szépen a szerkesztőknek a megtisztelő közzétételt! 😊

A képek forrása: az „A hetedik” folyóirat és saját album
(saját szerkesztés).

2023. december 29., péntek

A címzett ismeretlen?

Egyre csak az a boríték jár a fejében, kísérti, hiába próbálta legalább látszólag eltüntetni, hogy ne legyen a szeme előtt. Először meg akart szabadulni tőle, de meg kell maradnia. Annyi mindent törölt már, utólag mindig megbánta, akkor miért pont ezt semmisítené meg, ami túl fontos számára ahhoz, hogy nyoma vesszen az időben.

Kopogtak, a postás zörgetett. Átvette tőle a küldeményt, melynek ő maga volt a feladója. A címzett neve határozott vonalakkal áthúzva, a borítékon egy nyomtatott cédula, egyik négyzetben hanyagul odafirkantott iksz, mellette ez állt: a címzett ismeretlen. Hirtelen megszédült. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a címzett már nem lenne az élők sorában, és a túlvilágra nem kézbesítenek levelet. Abban a pillanatban ő is úgy érezte, menten vége lesz, jobb lenne elsüllyedni, eltűnni valahol a semmiben, kapkodta a levegőt. Nehezen tudta eltitkolni a postás előtt, hogy rosszullét környékezi, csak hebegett-habogott, alig várta, hogy magára maradjon. Egy ideig szorongatta a kissé megviselt küldeményt, nem bontotta ki, tudta, mi van benne. Beszédelgett a lakásba, nem érzékelte, meddig ácsorog mozdulatlanul, csak bámult maga elé, erőtlenül szorongatta a megviselt papírt, majd szinte bénultan tette le az asztalra. Látványa annyira marcangolta lelkét, hogy képtelen volt ránézni, s mint egy holdkóros, félig lehunyt szemmel araszolt a szobába, találomra becsúsztatta a könyvespolcon sorakozó folyóiratok közé. Ha nincs szem előtt, előbb-utóbb elfelejti, elmúlik ez a szívszaggató érzés, de abban a pillanatban, nem tudott szabadulni tőle, csak zakatolt a fejében, kívül-belül reszketett, és keservesen sírni kezdett. Még hogy ismeretlen? Az az egyszerre komoly és érzéki név, melynek fülbemászó dallama hajnali csilingelés, délutáni harsona, esti bongó harangszó, ritmusa pedig felér egy izgalmas zenedarab lüktetésével? Maga az élet, nem a túlvilág!

November dereka volt, tanácstalanul üldögélt íróasztalánál, valahogy el kell juttatni a magazint, melyben együtt vannak, együtt bújnak meg egy hasábon, a melengető cím alatt harmincnyolc sorban, a többi szöveg között. Megígérte neki, hogy elküldi, és az ígéret szent.
Akkor már két hete nem beszéltek, kínszenvedés árán mondta ki, hogy vége, nem bírja tovább. A teljes igazságot megtartotta magának, hogy napról napra halkuló hangjával mintha jelezte volna, már nincs szüksége rá, egyre kevesebbet foglalkozott vele, és nem lehetett nem észrevenni, hogy másik nő felé fordult a figyelme. Hetekig hordozta ezt a felismerést, amíg megszületett az elhatározás: pontot tesz a végére, aztán valóban pont került a végére. Nem egy, hanem három.
Nem értette, mi ez az üresség benne, nem értette, miért hiányzik neki ennyire valaki, akiben nincs annyi bátorság, hogy elé álljon, egyenesen a szemébe mondja, hiszen előtte mindent megbeszéltek. Talán kiszámítható jelenléte, az együtt eltöltött idő miatt nem volt képes elengedni. És ennél jóval több miatt.
Végigsimított a magazinon, félretette, nem írt bele semmit, a férfi nem szerette, ha összefirkálják a könyveket, folyóiratokat. Kezébe vett egy szép papírlapot, félbehajtotta, arra kanyarította a nehezen megtalált szavakat. Először egymás mellé, de nem tetszett neki, gombóccá gyűrte, másikat vett elő, összevissza tologatott girbegörbe sorok csúfoskodtak rajta, remegő kézzel nem lehet gyöngybetűket formálni. Sokasodtak a gombócok, mígnem gúlába került minden szó, úgy álltak a lapon, mint az örök életű piramisok. Egyet szándékosan kihagyott, ne inflálódjon tovább, ne veszítse el teljesen értékét, de arról gondoskodott, hogy simogatásként ott legyen a sorok között. Ellenőrizte a szöveget, majd a félbehajtott lap ölelésébe helyezte a féltve őrzött magazint, belecsúsztatta a borítékba. Nyomtatott nagybetűkkel címezte meg, hogy jól olvasható legyen, nehogy tévesen kézbesítsék.
Miközben a postán várakozott, fázott belül, némán zokogott, befelé folytak a könnyei. Hosszú sor állt, legalább fél óráig tartott, mire ráragasztották az „elsőbbségi” matricát.

December vége van, a decemberi tavasz kikeleti hangulatot áraszt, még néhány nap, és beköszön az új év, nemsokára átlépheti küszöbét.
A magazin november közepe óta a többi között lapul, nem tudja kezébe venni, de talán majd egyszer kibontja a borítékot, és képes lesz újra elolvasni azt a harmincnyolc sort, a nála maradt levelet és a sorok közé rejtett üzenetet.


A kép forrása: web.


Pál Utcai Fiúk – Spleen

2023. november 25., szombat

Írunk – most csak én

Te az egyik sarokban szunyókálsz, legyűrt a fáradtság, én a másikban az íróasztalra könyökölve azon tanakodom, mivel tudnálak jobb kedvre deríteni. Most hagylak pihenni, szükséged van rá, írok neked valamit. Ujjaimmal olyan finoman érintem a billentyűket, mintha bőrödet simogatnám, nem akarlak felébreszteni az ütemes kopogással, persze így jóval tovább tart lejegyezni ezt a néhány gondolatot.
B@szki, azt nem mondtad, hogy nem elég neked annyi frissítő víz a nyakadba, amennyivel nemrég vidámra locsoltalak, ha ezt tudom, emeltem volna az adagon, és tettem volna hozzá még ezt-azt (...).
Ami késik, nem múlik, rajtam főleg nem, majd készítek egy hatásos balzsamot, ám ez még csak (félig) visszafogott bevezetés lesz.
Most nem vagy fényesen, de lesz ez jobb, csak támogasd meg lélekből is. Én hozzáteszem a magam részét, nem engedem, hogy elmenjen a kedved, bár én sem állok a helyzet(em) magaslatán – és mielőtt bármire gondolnál, elmondom, hogy ezt főleg az idő múlása idézi elő, mert bármennyire felírtam receptre azt a harminc évet, jól tudom, nem az én hatáskörömbe tartozik, valaki más dönti el, mennyi jut belőle az élet patikájában, de amíg élünk, addig nevessünk, mert a pocsék kedv nem segít semennyit, csak még pocsékabbul leszünk.
Majd írunk mindenféle tücsköt-bogarat, komolyakat és vicceseket, csak adj magadnak egy kis időt a rendelkezésedre állóból.
És megint b@szki: a te erődbe kapaszkodok, (mondja az önző nőszemély), te erős vagy és merész és igazságos (és szép is).
Szóval… emelkedjünk… fel-fe-lé.
Cseppet nehéz vagy, de elbírlak, cipellek, és megéri. Nekem legalábbis.
Nem kell nekünk megmászni a Parnasszust, nincs hozzá elég masszív túrabakancsunk, és nincs olyan túlélőkészlettel felszerelt hátizsák, melybe beleférne minden, amire szükségünk lenne a feljutáshoz, de letelepedhetünk a lábához, egymás hátának dőlve szétnézhetünk, belélegezhetjük a friss hegyi levegőt, elbambulhatunk a hajladozó fűszálak játékain, hallgathatjuk a madarak csicsergő csevegését, és mi is jókat beszélgethetünk; persze talán a beszélgetés nem elég, de telhetetlenek sem lehetünk, és a beszélgetésből, madárhallgatásból, fűszálnézegetésből még bármi lehet. A lényeg, hogy jól osszuk be azt a hátralévőt, a sok fölösleges és elfuserált közé (vagy után) kerüljön valamilyen felemelő érzés, amitől felfrissülünk, nekiered a tollunk, és nem áll meg az utolsó lélegzetünkig.
Hogy miről írunk? Mindenről, amiből mások okulhatnak, segítünk a gondolkodásban és abban is, hogy észrevegyék maguk körül a szépet, amiért még érdemes élni. 
Csak írunk, írunk, írunk… egyik sarokban te, másikban én, olykor megállunk, középen találkozunk, hogy lent is a Parnasszus csúcsán érezzük magunkat. Múzsám vagy, és a múzsák halhatatlanok.


A kép forrása: Pinterest
(Beautiful Places in the Word).

2023. június 8., csütörtök

Múzsacsók

Magamra hagyott
a Múzsa,
mire észbe kaptam,
elszökött.
Hiába kerestem,
nem találtam rá
bástyáim között.

Járkáltam faltól falig,
nem adtam fel a megszokást,
aztán
gondoltam egy merészet,
mégis kiléptem
önkéntes fogdám ajtaján.

Meglepett, 
hogy ott ül a másik szobában –
könyököl,
kézfején az álla,
jöttömre felkapja fejét,
szúrósan szemembe néz,
kutatja lelkem titkait.

Így tanít.
Érez engem,
érti, mi zajlik bennem.
Nincsenek tabuk,
rejtjelek,
csak őszinte szó lehet,
semmi köntörfalazás.

Először megdorgált –
ez nem te vagy,
ne légy nyűgös,
térj gyorsan észhez,
majd
huncutul rám nevetett,
ennyi elég is volt,
hogy visszalopja belém
az ihletet.

Hirtelen
világos lett a tér,
fény töltötte be a kis szobát,
előbújtak,
táncra perdültek a szavak,
telt az üres papír,
gondolat gondolatra szállt,
és akkor megcsókolt.

Csintalan lidércek
viháncoltak bennem,
ujjamig szaladtak,
csak írtam, írtam tovább,
hogy megszülessen a versem,
és végre szabadnak lásson,
s ő is szabad lehessen.


Kép – Pinterest



2023. április 6., csütörtök

Van egy Angyal

Fondorlatos. Nem hagy békén, hogy nekem írnom kell, fogjak hozzá sürgősen – mintha olyan egyszerű lenne, mint a levegővétel. Tegnap is, mire észbe kaptam, kiadta a feladatot, de én – jó szokásomhoz híven – próbáltam kibúvókat keresni.
– Valami fék működik bennem, visszahúz, nem enged utat törni a szavaknak, bent rekednek, és beszáradt az összes tollam is, így nehéz lesz – közöltem vele látszólag lehangoltan, pedig belül vigyorogtam, élveztem a helyzetet. Persze ő mindenre talál megoldást, hamar kiderült, hogy erre is. Ma hajnalban arra eszméltem, hogy valaki áll az ágyam mellett, tűnődve szemlélget. Először megrémültem, de amint kidörzsöltem szememből az álmot, felismertem Angyalomat, egyáltalán nem lepett meg, hogy megjelent, hiszen nem hagy magamra, éjjel-nappal érezteti jelenlétét, csak úgy teszek, mint aki nem vesz róla tudomást, homokba dugott fejjel kényelmesebb az élet.
– Szedelőzködj – adta ki a parancsot –, elmegyünk egy papír-írószer üzletbe, szükséged lesz néhány kiló tollbetétre.
– Nincs is nyitva még egyik sem – feleseltem félig álmosan.
– Nem baj, főzz egy vödörnyi kávét, mire azt megisszuk, már indulhatunk is.
Ez kiváló ötletnek tűnt, kellemesnek ígérkező időhúzásnak, gondoltam, hátha közben elfelejti, miért is jött valójában. Kikísért a konyhába, letelepedett az asztalhoz, árgus szemekkel leste minden mozdulatomat, hátamon éreztem pillantását. Nem volt szúrós, inkább ellenállhatatlanul simogató, magamnak sem akartam bevallani, hogy bizony, ha így folytatódik, még a végén feladom az ellenállást.
Miközben az illatos cseppek a porcelán kannácskába igyekeztek, könnyű reggelit készítettem, ne éhgyomorral vágjunk neki a kalandosnak ígérkező vásárlásnak, ha már annyira muszáj. Utálok vásárolni, de most valamiért mégis kezdtem kedvet érezni hozzá. A pirítós hamar kisült, bedörzsöltem fokhagymával, szótlanul az asztal mellé ültem, a csend beszélt helyettünk, sőt, csacsogott a kis csintalan, hiába próbáltam lepisszenteni, hogy ne árulkodjon, hajthatatlannak bizonyult. Biztos voltam benne, hogy Angyalom átlát rajtam, mint egy kristálytiszta üvegen, pontosan tudja, miben mesterkedem, de tovább hallgatott. Miután elfogyott az utolsó morzsa is, térültem-fordultam, elé penderítettem egy jókora bögre feketét (édesítőszerrel, nehogy felmenjen a cukra, ügyelek az egészségére, még legalább huszonhét évig szükségem lesz rá). Megállapítottam, hogy valószínűleg finom lett, mert élvezettel ízlelgette, közben még az orrcimpája is kitágult. Amikor lenyelte az utolsó kortyot is, huncut vigyor jelent meg arcán.
– Mennyeire sikerült, ügyes kávéskisasszony vagy, de most már indulás, térjünk vissza eredeti tervünkhöz.
Mit tehettem volna ilyen erőszakosság ellen, nem tudtam (ha őszinte akarok lenni, már eszem ágában se volt) nemet mondani. Izgalmas kirándulás lesz, futott át rajtam a pajkos gondolat, és engedelmesen léptem ki vele az udvarra.
– Jesszusom, mi a fene ez? – hüledeztem és tátottam a szám értetlenül, amikor felfedeztem a kertkapunál egy békebeli talicskát.
– Majd én tolom, te csak gyere, ez lesz a bevásárlókosarunk.
Na, ilyenben se volt még részem, kezdett egyre szórakoztatóbbá válni a rögtönzött kirándulás.
Az út zötyögős volt, már azok sem a régiek, majd’ kiesett az ócska talicska kereke, a rengeteg kátyút képtelen vállalkozásnak bizonyult kikerülni, hiába toldozták-foldozták, csak gyors tűzoltás, látszatintézkedés, talán inkább egy jókora focipálya közepére kellett volna építeni a papírboltot, valószínűleg úgy simábban közelíthettük volna meg. A szégyenletesen megviselt aszfalton egy szerencsétlenül járt autós káromkodott, kocsija tengelytörést szenvedett, előttünk, a járdán egy idős bácsi csetlett-botlott, sétapálcája nem segített megtartani egyensúlyát, ám mi a viszontagságok ellenére végre eljutottunk a célpontig, nagy egyetértésben léptünk az üzletbe.
Azonnal megcsapta orrom a tömény papírillat, isteni volt, máris történetek kezdtek csírázni bennem, még az ereimben is éreztem, ahogy hömpölyögnek a szavak, aztán szemem elé tárult a tollkínálat meg a bőség zavarának hatványai, az enyém is kezdett tetőfokára hágni, de természetesen nem volt kérdés, hogy először kedvenc lilámból pakolok a talicskába, mire Angyalom csapkodni kezdte homlokát.
– Vegyünk másmilyen színeket is, ne csak mindig lilákat írj!
– Jó – válaszoltam eltűnődve –, akkor legyen egy kis rózsaszín is.
– Javíthatatlan vagy – dörmögte bajusza alatt, de annyi szeretet és öröm sugárzott belőle, hogy kezdtem kimozdulni komfortzónámból. Nehezen vallottam be magamnak, hogy bizony, mégsem olyan pocsék elfoglaltság a vásárlás, csak megfelelő társaság és körítés kell hozzá. A rózsaszínek után álmélkodva néztem a mélykékeket, a barna mindenféle árnyalatát, közben elterelő hadmozdulatként zöldeket és sárgákat is választottam, aztán sosem látott színeket fedeztem fel, végül óvatosan a feketékre sandítottam, ezt Angyalom elégedetten nyugtázta.
– A világra egyre inkább telepednek csúnya fekete felhők, erről is írnod kell. Sajnos – mondta kellő komolysággal, és én egyetértő bólintással igazat adtam neki.
A talicska megtelt, már egy gombostű se fért volna el, fizettünk, majd távoztunk a pénztártól, reklamáció nincs, tudomásul vettem, hogy ezt a sokféle tollat használatra gyűjtöttük be.
– Most már engedd ki a féket – szólalt meg vigyorogva Angyalom, miután a lakásba értünk.
– Ha kiengedem, elindulok a lejtőn és kő kövön nem marad, aztán amikor leértem, kiírok magamból mindent.
– Az kellene, a kormány és a fék jó legyen.
– A saját kormányom jó, a fékem még túl erősen fog – töprengtem félhangosan.
– Helytelen, akkor állíts rajta. Írjál, de ne várd meg, amíg leérsz! – barackot nyomott a fejemre, rám mosolygott, és magamra hagyott a gondolataimmal. 
Szót fogadtam. Nem vártam meg, amíg leérek. Most félúton vagyok a bátorság felé – még leginkább lila tollal, de motiváltan és szabadon.


Kép – Web

2020. december 27., vasárnap

Írunk – vallomás az irodalomról

Írunk. Elvonulok a másik sarokba, belemerülök a gondolataimba, mert akadnak, bármennyire azt mondtam neked pár perccel ezelőtt, hogy ma nem vagyok irodalmár kedvemben. Nem találom a helyem, amióta azt kaptam, hogy haszontalan dolgokról fecsegek, mert ugyan szépek a verseim, de a jelenlegi világhelyzetben nem erre kellene pocsékolnom az értékes szavakat, hanem csupa hasznos, közéleti eszmefuttatásra, véleménynyilvánításra, buzdításra vagy odamondogatásra. Elment a kedvem emiatt, hiszen egyetlen ilyen versem van és egy prózám, mely felháborodásom, hirtelen felindulásom eredményeként született. 
Belőlem inkább líra árad, ettől érzem jól magam. Nem titkolom, szeretek színes életet festeni mindazoknak, akiknek nem jutott, érzéseket, érzelmeket közvetíteni.
A papír mindent elbír, szabadon rendelkezem vele, nem beszél vissza, nem követeli jussát, megengedi, hogy úgy vezessem a tollat, ahogy nekem tetszik. Nekem leginkább az tetszik, ha örömet szerezhetek másoknak, kiszáradt szemekből könnyeket csalhatok elő. Szeretem, amikor az olvasók úgy érzik, néhány pillanatig újra élnek. A visszajelzések ösztönöznek arra, hogy folytassam a megkezdett irányt, ne térjek le a kitaposott útról, közben szórjak színeket, illatokat, szólaltassak meg dallamokat, zenéljenek a verseim.
Emiatt is folyamodtam a kötött formákhoz, bár először nem volt tudatos, zenei elköteleződésem ösztönösen segített megtalálni a ritmusokat, melyek eleinte botladoztak itt-ott, azonban később harmonikus hangsorokká kezdtek alakulni. 
Nálam minden forma személyhez kötött. Amikor írok, arcokat látok magam előtt, gesztusokat, segítő intelmeket, útmutatást, soha nem egyedül, magányosan írok, gondolatban mindig fogja valaki a kezem, simogat, ösztönöz, vagy éppen megállít, amikor elvétem az ütemet, a rímeket, túl kacifántos kifejezéseket használok, vagy bonyolultan fejezem ki magam.
A szonett áll hozzám legközelebb – életem végéig kötődni fogok hozzá –, mert a költészet területén eddig a legmaradandóbb nyomot hagyta bennem. Ez egy csodálatos világ, ahova nem juthat el akárki. Kivételezett vagyok, hiszen tíz éve lépkedhetek egy gondosan elém terített bársonyszőnyegen, napról napra tudatosabban. Hatalmas szabadság uralkodik el rajtam – hiába kötnek szigorú szabályok –, amikor késztetést érzek, akadály nélkül áramlanak az érzések, valami megfoghatatlan varázslatba kerülök, ez irányítja a tollam, nem én. Az utóbbi időben szinte öntudatlanul születtek szonettjeim.
Két kedvencem – Shakespeare és Petrarca – képes volt olyan hatást gyakorolni rám, hogy beleszerettem a szonettbe és abba, amit képvisel. Számomra ennek a versformának szimbolikus jelentése is van, személyként gondolok rá, egészen közelről hallom a hangját, látom alakját, arcát, mimikáját, mozdulatait, még a gondolatait is. Olykor úgy éreztem, hogy a szonett viszontszeret, de mindig ott volt a „talán”, ami elbizonytalanított, majd új erőre kaptam, és akkor születtek a legmélyebb szonettjeim, amikor már csaknem lemondtam róla. Az irodalomban eddig ez a legszebb bejárt utam, vétek lenne letérni róla.
Mosolygok. Te a másik sarokban rendületlenül kopogsz a billentyűzeten. Nem kellene megzavarnom, de képtelen vagyok türtőztetni magam, kezembe veszem a mobilom, küldök neked egy jelentőségteljes szépmosolyt. A másik sarokból hallom a pittyenést, ám nem várom meg válaszod, inkább a hátad mögé settenkedek, átölellek, beleszuszogok a nyakadba, orrom hegyével cirógatlak. Egyáltalán nem ellenkezel, félbeszakítod a megkezdett mondatot, megfordulsz, és határozott mozdulattal az öledbe ültetsz. Semmi szóbeli kommunikáció, csak finom testbeszéd, szemvillanás, ajkaink önfeledt játéka, gyorsuló szívritmus, összefonódás. 
– Így nem lehet gondolkodni, boszorkány – súgod, ujjaiddal hajam babrálod, tovább élvezem csókod ízét, nem akarom abbahagyni.
– Nem hát, sipirceljünk írni! – s egy pimasz nyelvnyújtás után – nem kis erőfeszítés árán – kiszabadulok ölelésedből.

Ilyen elterelő hadmozdulat után nehéz visszatérni a betűk birodalmába, ám temérdek mondanivalóm van.
Kattog a fejemben az a fránya mondat, amely e vallomás megírására késztet. Hogy haszontalan lennék? Eddig sem volt önbizalmam, most adott egy pofont annak a kevésnek is jóakaróm.
Az irodalom valóban nem lehet öncélú, elsősorban mégis az. Úgy születik egy mű, hogy önmagunknak írjuk, bár általában van előttünk kitűzött cél, mégis később döntjük el, megmutatjuk-e nagyközönségnek. Számos alkotás lapul – nem csak nálam – fiók mélyére száműzve, némelyik hiába várja szabadulását. Talán unokáink valamikor rátalálnak, kikerekedett szemmel olvasgatják, majd eldöntik, hogy tűzre való, vagy érdemes megőrizni, esetleg nyilvánosságra hozni, ám addig ezek a féltve őrzött titkok meghúzódnak egy csöndes zugban, senki nem háborgatja őket.
Én nem vagyok elég bátor. Ha le mernék írni mindent, amit valójában gondolok, megdöbbentő lenyomatok születnének, ám még nem érzem magam kellőképpen érettnek ehhez, bár formálódom, egyre inkább felszabadít a nyílás öröme.
„Népet taníts, mint József Attila” – mondod, de először érzéseket kell tanítani, mert anélkül nem ember az ember, csupán gép, robot. Amíg nem éreznek, hiába tanítok nekik bármit, ám a következő harminc évbe belefér, hogy felnőjek a feladathoz, vagy elhagyjam az irodalmi színteret, és inkább a boszorkánykonyhában töltsem szabadidőmet. Az utóbbit nem tartom valószínűnek, hiszen nem vagyok megfutamodó típus, nem ijedek meg a kihívásoktól, de szükségem van támogatásra, és tőled mindezt megkapom. Ilyen háttér mellett el is dőlnek a továbbiak, hiszen szeretek írni; leginkább gondolkodtató írásokat, hogy ne legyen egyszerű a megfejtés, hanem dolgozzon meg vele az olvasó, élje át velem azokat az érzéseket, melyeket műveimben közvetítek. Színeket, gondolatokat, kimondott, kimondatlan szavakat, melyeket a sorokba és sorok közé írok, hogy aztán megelevenedjenek, utat találjanak, később felszínre törjenek. Egyfajta belső irodalmi nyelv, mely beszéd, írás nélkül is kommunikálható; gondolatátvitel és olyan közvetítési képesség, hogy át tudja venni a másik ember. Egyetlen és több is. Az egyetlennek más jelentéssel bírnak a szavak, egyedi módon fűzi gondolatai közé.
A szabad verselést is megkedveltem. Számos lehetőséget kínál önkifejezésre, közvetítésre. Már az első lépések megtétele után többletenergiához jutottam, mert élveztem, hogy más formában is képes vagyok kiteljesedni. Hamar észrevettem, hogy a kötött formák ismerete előnyt jelent ezeknél a verseknél; ritmusok kerülhetnek bele, melyek nem erőltetettek, szabadon áramlanak a sorokban, hiszen rutinból jönnek. Ez a felfedezés vitt közelebb a szabadversekhez, néha jólesik elkalandozni, kísérletezni. 
Különleges élmény a prózák világában is barangolni. Izgalmakkal teli ez a világ, bármi lehetséges, és vég nélkül lehet beszélni, senki nem állít meg, nem szól közbe, akadálytalanul telhetnek a sorok, olyan dolgokat is kimondhatok, melyeket egyébként képtelen lennék szavakba önteni. Az írás felszabadít, nyugodttá, elégedetté tesz, és valami végtelen harmónia uralkodik el rajtam, amikor – minden terhet ledobva – átengedem magam a billentyűzetnek, olyankor a hétköznapokat ünnepi hangulat járja át. Számomra menedék, biztonságos sziget. Olyan terület, ahol komfortosan érzem magam, ki tudok kapcsolódni. A levegővételhez hasonlítom, vagy betűk, szavak harmonikus dalához.
Aki komolyan írásba kezd, végigjárja azt a lépcsőt, mely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy élvezhető művek szülessenek. Ehhez először meg kell ízlelni az alkotás örömét, s ha tetszik, fejlődni akarunk, mert az újabb sikerélményekhez vezet. 
Ennek első lépcsőfoka, hogy sok klasszikus irodalmat olvassunk és kortárs szerzőket is. Én gyerekkoromtól kezdve faltam a könyveket, mindig bele tudtam bújni valamelyik szereplő bőrébe, velük éreztem – örültem vagy szenvedtem –, és állandóan szerelmes voltam. Soha nem a királyok, úri fiúk vonzottak, mindig a szegények, az elesettek „élvezték kegyeimet”, szívesen megoldottam volna gondjaikat, hogy könnyebb legyen nekik, mert ettől jól éreztem magam. Olyan világokba csöppentem, ahol boldogan élnék, kamatoztathatnám problémamegoldó képességemet, ám gyakran fordult elő, hogy csalódtam, mert az olvasott történetek nem úgy alakultak, ahogy én szerettem volna látni az események folyását. Később sikerült ezen felülemelkednem, elfogadtam, hogy a regényekben nem én szövöm a cselekményt, valaki már megírta. Egy ilyen elmélkedés közben jutott eszembe, hogy nekem is kellene, akkor azt teszek, amit csak akarok, enyém az irányítás.
Gyermekkori körülményeim nem segítettek a fejlődésben, nem tudtam kihasználni az élet adta lehetőségeket, csak vágy maradt az írás, ám ha nagyon akarunk valamit, előbb-utóbb valósággá válik.
Mesékbe menekültem, olyankor eltűntek a felhők, csak a zárt világ maradt; bezárkóztam, magam mögött hagytam a külső zavaró ingereket, nem törődtem bántásokkal, kirekesztettem azokat, el is hittem, hogy nem léteznek.
Andersen meséin nőttem fel; mindegyik emlékezetes, több szereplőjével tudtam azonosulni. Egyik kedvencem a kis hableány története; én is olyan szerelmet akartam magamnak, és meghalni egyetlen boldog pillanatért.
Az élet másképp írja történeteit, bár még mindig hiszek a mesékben, a valóság azonban távol áll tőlük, néha olyan rút, hogy megrettenek tőle.
Ha mindent lejegyeztem volna, amit gondolok, számtalan prózai művem lenne, de nem tettem, inkább mások írásait elemezgettem, amíg nem kezdtél ösztönözni, hogy legyek merészebb. Nem egyszerű teljesíteni ezt a kérést, hiszen nem álnéven publikálok – nevemet és arcomat adom mindenhez, ami tőlem olvasható. Olykor pirulok, hogy miket gondolhatnak rólam az olvasók, emiatt nem merem megmutatni magam. Hiába „csak egy novella”, mindenki sejti, hogy „nyomokban” tartalmaz valóságos elemeket, azonosítanak egy-egy szereplővel, és ettől már előre megrémülök.

Összerezzenek, mert nagyon belemerültem az írásba, váratlanul a hátamon érzem érintésed. Rám teríted a kabátom, kézen fogsz, vezetsz az udvar felé. 
– Szellőztessük ki a fejünket, boszorkány, majd utána folytatjuk – mondod mosolyogva, és én engedelmesen követlek, mert elgémberedtek az ujjaim, szükségem van mozgásra, friss levegőre.
A táj csodálatos, az esti sötétben huncut hópelyhek járják libbenő táncukat, az utcai lámpa fényétől fehérből aranyszínbe öltöznek. Egyikük orrod hegyére telepedik, s még mielőtt lesimogatnám, el is tűnik bőröd melegén. Ez a kép felébreszti szonettes énemet, máris verssorok kelnek életre, majd lejegyzetelem, amikor újra a laptop előtt ülök. Most inkább engedem hatni a vérpezsdítő hideget, hozzád bújok melegedni, töltődöm rövid sétánk alatt. Valóban gyönyörű az élet, csak élni kell minden pillanatát, az apró varázslatokat, melyek most épp a széparcú télben kelletik magukat.
A séta veled és az idilli táj felerősíti bennem a lírát, érzem, nehéz lesz visszazökkennem, éppen emiatt írok ritkábban prózákat. Talán nincs bennem elég kitartás, vagy nem hiszem el, hogy lesz belőle valami.
Ezt is tanulnom kell. Picivel jobban hinni önmagamban. A bizonytalanság nem szül újabb műveket, jól tudom, hiszen többször előfordul, hogy analizálom magam. Gyakran akadok el egy témánál, s amíg ki nem bogozom a szálakat, nem tudok továbblépni. Most például a „haszontalan dolgokra pocsékolom a szavakat” foglalkoztat. Még az is meglehet, hogy van ebben a vádban igazság. 
Az írás mindenkor felelősséggel jár, egyáltalán nem mindegy, hogyan és mit fogalmaz meg, akit sokan olvasnak, hiszen egy-egy mű képes befolyásolni az emberek gondolkodásmódját, cselekedeteit. Lehet gyilkos tőr és orvosság, hatásos fegyver vagy hűsítő balzsam. Élénkít vagy nyugtat, cselekvésre késztet vagy megállít. Aki komolyan foglalkozik vele, hatalomhoz jut, ám ezzel a hatalommal megbocsáthatatlan bűn visszaélni.
Az írott szónak ereje van, mely maradandó, hiszen az olvasás bármikor ismételhető, akkor még nagyobb hatást gyakorol.
Mindig céltudatos voltam, olyan területen, ahol biztonsággal mozogtam, ám szeretem a kihívásokat, ez az élet minden színterére, így az irodalomra is vonatkozik. Mindig emeltem a lécen, soha nem álltam meg elégedettséggel, hátratett kézzel, hogy lám, már mindent elértem; nem, soha nem érünk fel legmagasabbra, mindig van feljebb. Nem elég, hogy van egy jól fogó tollunk, az írás minősége nem ezen múlik, sokkal inkább meghatározója, hogy mennyire vagyunk képesek kívülről látni magunkat, más szemével nézni műveinket, az olvasók szemszögéből is megközelíteni; érdemes figyelni a nálunk magasabb szinten álló költőkre, írókra, átgondolni megjegyzéseiket, tanácsaikat, hiszen ők elkötelezettjei az irodalomnak, nem ártani akarnak, hanem alázattal szolgálni. Nekünk is akarni kell a fejlődést, így egyre több élményhez juthatunk. Ezek a meghatározó élmények segítenek bennünket az egyre mélyebb, tudatosabb íráshoz. Engem ez vitt előre. Maximalista vagyok önmagammal és másokkal szemben is.
Azt hiszem, én arra születtem, hogy széppé tegyem az emberek életét, más szemnyitogatásra hivatott. Ez nem jelenti a líra elkerülését, hiányát, csak markánsabban vannak jelen a tudatot jó irányba befolyásoló gondolatok. 
Én nem tudok hitelesen nyitogatni, de hitelesen tudok szépre szeretni, ha akad olyan, aki befogadja ezt a képességemet.
Későn érő típus vagyok, a szemnyitogatást még gyakorolnom kell, hiszen van véleményem a világ folyásáról.
A szavak arra születtek, hogy jó dolgokra használjuk őket, ne éljünk vissza azzal a hatalommal, mely általuk birtokunkba kerül. Hiszem, hogy nem haszontalan, amit művelek, hiszen műveim üzenete, hogy minden szakadékból van kiút. Így szolgál építésre az, amit a sorokba és sorok közé írok. 
Amíg komolyan veszi valaki a minőséget, az értékeket és embertársainak örömet szerez, addig nem haszontalanok a szavak.
Egyszer minden írásból emlék lesz. Vagy a fiók mélyén porosodnak, vagy nyilvánosság elé, könyvtárakba, könyvespolcokra kerülnek. Az idő dönti el sorsukat.
Azt mondtad, az ember az emlékeket őrzi, az életet éli, és való igaz, mennyire fontos, hogy ez a két ige megfelelő helyre kerüljön a szóösszetételben.
Az életet élni kell, hogy az irodalom is éljen.

Kép - Web