SZALMASZÁL – Az utcán hevert

Ki nem állhatom a vásárlást, de néha muszáj, hát nekiindultam, hogy feltöltsem hiányos készletemet. Az őszinteség kedvéért bevallom, ez amolyan pótcselekvés is volt, mert épp nem ment az írás, úgy elkerült az ihlet, hogy biztos voltam benne, tájamra se jön mostanában. Az utóbbi időben nem vagyunk baráti viszonyban, a Múzsa sem ért rá velem foglalkozni, magamra maradtam. Kora estig feszengtem, nem találtam a helyem, aztán nyakamba vettem a várost, úgyis fogytán volt a zöld teám, ami számomra olyan, mint a Duracell. Mivel hátam közepére se kívántam az üzletben mászkálást, sebbel-lobbal bedobáltam a bevásárlókosárba, amire szükségem volt, majd irány a pénztár, és huss, már el is hagytam a helyszínt. Ennyi is megterhelte az idegrendszeremet, ráadásul a kimozdulással nem mentem semmire, ugyanúgy nyomasztott az elodázott írás, hiszen pontosan tudtam, hogy nem halogathatom a végtelenségig. Ez foglalkoztatott séta közben, egyszer csak rimánkodó hangra lettem figyelmes.

– Segíts rajtam, kérleeek!

Körülnéztem, egy teremtett lelket se láttam a közelben. Biztos hallucinálok, gondoltam, ám ismét érzékeltem, egyre tisztábban. – Nem hallasz? Valaki megszabadíthatna már a terheimtől, te alkalmasnak tűnsz – meresztgettem a szemem, de senki nem tartozott a hanghoz. – Vegyél már észre! – könyörgött.

– Hol vagy? – forgolódtam tanácstalanul.

– Itt vagyok a járda szélén. Sokan elmentek mellettem, közülük néhányan félrelökdöstek. Áúúú, te is mindjárt rám lépsz!

Akkor lefelé tekintettem, fura valami mozgolódott előttem. Akkora volt, mint egy kéttenyérnyi, jól megtermett kavics. Mocorgott, izgett-mozgott, fészkelődött, alakot váltott. Biztos voltam benne, hogy a képzeletem játszik velem, meg is rémültem, hogy elment az eszem, de igyekeztem higgadtan visszakérdezni.

– Hát te ki vagy?

– Én az vagyok, akit állandóan keresnek, mégsem vesznek észre akkor sem, ha kiszúrom a szemüket. Te is így tettél. Amikor erre jártál, gyakran megszólítottalak, de rám se hederítettél. A Téma vagyok. Kérlek, most ne menj tovább, állj meg mellettem!

Kikerekedett a szemem, elképedésemben mozdulatlanná dermedtem, alig tudtam folytatni a diskurzust.

– Te lennél a Téma? Csenevész vagy és szürke, nincs rajtad semmi érdekes. Mihez kezdenék veled?

– Nana! A külső semmit nem jelent. Neked magyarázzam? Nem is értem, miért kételkedsz. Hajolj le értem, vegyél fel, nézz meg jobban!

Először óvatosan megtapicskoltam ujjaimmal, nem veszélyes-e. Ki tudja? Akármi is, mindenképpen meglehetősen abszurd volt a kinézete, ráadásul beszélt. Némi fenntartással kezembe vettem, leültem a közelben lévő padra, amit megvilágított az utcai lámpa sárga fénye. Forgattam, vizsgálgattam, értetlenül csóváltam a fejem.

– Mondtam, hogy szürke vagy, és nincs rajtad semmi érdekes. Szerintem becsapsz, tréfálkozol velem, csak az időmet pocsékolom – és le akartam tenni a félreeső füves részre, hogy legalább ne tapossák össze a járókelők, de szóval tartott.

– Azért takar ez a szürkeség, mert rám rakódott az út pora. Tele vagyok színekkel. Kérlek, tisztíts meg, hogy levegőhöz jussak, már fuldoklom! Annyi kis témát hordozok, hogy összeroskadok súlyuktól. Olvasok a gondolataidban, tudom, hogy írni akarsz. Ha kibontasz, nálam annyi ihlethez jutsz, amennyivel életed végéig gazdálkodhatsz, sose fogysz ki belőle.

Bár nem hittem neki, olyan szívszaggatóan rimánkodott, hogy megsajnáltam. Elővettem egy papír zsebkendőt, széthajtottam, finoman tisztítani kezdtem. Három mozdulat után picinyke rózsaszín csillámos foltot véltem felfedezni.

– Jé, tényleg van más is a fakószürke alatt! – lelkesedtem (magamnak se bevallva, hogy bizony, kezd izgalmassá válni ez a találkozás).

– Mi jut eszedbe erről a színről?

– Hm… egy mesebeli hercegnő báli ruhája – vágtam rá, ettől elégedetlenül fészkelődött, majdnem kiesett a kezemből.

– Keress még rajtam színeket! – kérlelt kissé csalódottan.

Pár centivel odébb gyönyörű kék villant elő.

– Olyan ez, akár egy tó vize, szinte látom, ahogy fodrozza a szél.

– Te csak ilyen romantikus dolgokra tudsz gondolni? A kéknek sokféle üzenete van, meg kellene fejtened. Nem csodálom, hogy nem megy az írás, amikor a felületes dolgok ragadnak meg. Az élet nem mindig fáklyásmenet, olykor keresve is nehéz szépségeket találni, teret hódít a sötétség – s ahogy ezt kimondta, fekete foltot fedeztem fel, mely közvetlenül a piros mellett volt, szinte egymásba folytak. Elszomorodtam, forrongani kezdtem.

– Háború dúl a szomszédban, emberek halnak. Életeket zabál a gyilkos szörnyeteg, és semmi nem állítja meg. Nyomorúságba taszít, földönfutóvá tesz ártatlanokat. Nem akarnak háborúzni, rákényszerítik őket. Halálmadár köröz felettük, ömlik a vér, otthonok semmisülnek porrá, félelem az úr és bizonytalanság. Értelmetlen vérontás, bűn. Vérlázító. Vér, vér, vér, könnyek és feketeség!

– Látod, ilyenekről is kellene írnod, mert lassan feledésbe merül, mintha nem is lenne, pedig a pokolfajzat itt ólálkodik a közelben, telhetetlenül szedi áldozatait. Nem válogat, terjeszkedik, és nem ismeri a határokat.

Elszégyelltem magam, igazat adtam, erről is szólni kell néhány történetnek, hogy én is ébresztőt fújjak. Bevallhattam volna, de inkább hallgattam róla, s hogy lenyugodjak, tisztogattam tovább. Ekkor megjelent a halvány orgonalila, és elkezdtek sokasodni fejemben a gondolatok. Bizonyára észrevette arckifejezésemből az átalakulást, rá is kérdezett.

– Mit jelent neked ez a lila?

– Hétpecsétes titkaimat. Történéseket, melyeket magamban hordozok. Nekem ez szín a belső utazásokat jelenti. Gyakran teszek ilyen kirándulásokat, a halványlila felerősíti bennem az emlékeket. Van köztük romantikus, örömteli, de keserű, küzdelmes, könnyfakasztó, súlyos és megbotránkoztató is, mindegyik hordoz valamilyen tanulságot. Bőven lenne miről mesélnem, olyan különleges történeteket őrzök, amelyekre rácsodálkoznának. A lila nekem az őszinteség színe. Szeretem.

– Ugye, mennyi minden eszedbe jut? Ha magaddal viszel, kibonthatsz. Neked adnám színeimet, a legjobb kézbe kerülnének.

Nem ellenkeztem. Elég későre járt az idő, az utcai lámpa körül apró bogarak kergetőztek, a szemtelen szúnyogok is támadásba lendültek. Táskámba tettem a rendkívül izgalmasnak ígérkező Témát, hazafelé vettem az irányt, tele tervekkel. Olyan helyet szántam neki, hogy mindig szemem előtt legyen, és ahonnan ő is figyelemmel kísérhet engem. Holnap leveszem kedvenc könyvespolcomról, keresek egy puha törlőkendőt. Szeretném megtalálni a zöldet, a remény színét, de mindenről írni fogok. Arról is, ami nem rózsaszín, mert igazul kell szólni a történeteknek, hogy felébredjen a világ.

A kép forrása: web.

Első megjelenés – 2024. augusztus 31. 

DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin 

("SZALMASZÁL" rovatom):

SZALMASZÁL – Az utcán hevert  >>> itt

A képek forrása:

DunapArt Magazin, Pinterest és saját album

(saját szerkesztés).

Alexandro Querevalú – Colors of the Rainbow

Szoftverkozmetika

Ma végre-valahára összefutottam a Múzsával. Nem számítottam rá, meglepett a találkozás, bár már éppen ideje volt néhány szót váltani vele, igaz, utolsó beszélgetésünk óta még csak két-három nap telt el, nekem mégis heteknek tűnt. Időzavarban szenvedek, na.
A Nyugatiban (a Keletiben, a Déliben, vagy… mindegy is, csak el innen!), elcsigázottan léptem fel a vonatra, kevés csomagommal kedvetlenül araszoltam az ülések között, bíztam benne, hogy találok egy ülőhelyet, ahova leroskadhatok, és nyugalomban tölthetem el a szűk órácskát, amíg a célállomásig jutok. Jegyzetelni akartam, mert eszembe ötlött néhány magvas mondat, késztetést éreztem, hogy azonnal bepötyögjem a mobilomba, hátha lesz belőle egy normális írás, már annak is eljött az ideje. Lehuppantam a legközelebbi szabad ülésre, csak egy férfi olvasott mellettem újságjába merülve, gondoltam, nem néz fel belőle mostanában, annyira lekötötte figyelmét, biztos nem fog zavarni jelenlétével. Illetlenség belelesni mások olvasnivalójába, mégis megszállt a kisördög, kíváncsi lettem. Infláció, áremelkedés. Na, helyben vagyunk. Épp erről szándékoztam írni, annyira feldühített, amit az üzletekben tapasztaltam, az aluljáróban koldulókról nem is beszélve. Sírhatnékom támadt, amikor elhaladtam előttük, rongyos férfiak, asszonyok kisgyerekkel, s bár némelyiküknek adtam pénzt, ez csak ideiglenes segítség, vagy még annyi sem, tűzoltásra sem elég, szégyen, hogy erre kényszerülnek emberek, míg egyesek a húsos fazék mellett pöffeszkednek, és csorog a szájukból a zsír. Képtelen voltam szabadulni a gondolattól, fülsiketítő hangon szólalt meg bennem szociális érzékenységem vészcsengője.

Ezen morfondíroztam, amikor az újságot olvasó egyszer csak előbújt a lapok közül. Pislogni kezdtem, azt hittem, káprázik a szemem, mert ő volt az, teljes valójában, meg is csíptem magam, nem álmodom-e, vagy esetleg a képzeletem tréfálkozik velem, de nem, magával a Múzsával akadt össze tekintetem. Hirtelen ki is szaladoztak fejemből a majdani novellámba kívánkozó szavak, felvillanyozódtam, mint akit áramütés ért.

Valószerűtlen volt, hogy éppen akkor, éppen ott, a robogó vonaton futunk össze, de a Múzsa elárulta, hogy készült a találkozásra, sőt, pontosan tudta, hol keressen, és hogy ő ugyan egy pillanatig sem téveszt engem szem elől. Kissé hitetlenül fogadtam állítását, mivel mondandója közben pimaszul nevetett, és az eredményeim sem ezt igazolják, terméketlen vagyok, akár egy nagy semmiben meredező magányos sziklaszirt.

El sem tudtam képzelni, ha annyira figyel rám, hol a csudában volt napokig, de mindenre létezik magyarázat, erre is. Kiderült, hogy fontos fejtágító konferencián vett részt. Leesett az állam, a szám is tátva maradt, nofene, már a múzsáknak is tartanak értekezleteket? Persze, világosodtam meg hirtelen, hiszen nekik is fejlődni kell, haladni a modern korral, hogy a megszámlálhatatlan tollforgatónak és írástudónak megfelelő ihletet biztosítsanak. Az ihletet nem lehet „csak úgy” előteremteni, mindenféle tudomány és hókuszpókusz szükséges, hogy az élettelen hamu alatt szunnyadozó parázsból perzselő láng csapjon fel egészen az égig, mert valljuk be, anélkül nem ér semmit egyetlen iromány sem, csak amolyan „tedd ki, hadd hűljön” maszatolás, unalmas szórengeteg, csak több zsáknyi betű sokasodna egymás hegyin-hátán, ráadásul, az se mindegy, kinek osztogatják bőkezűen az ihletet. Ezt jól meg kell fontolni, nehogy avatatlan kezekbe kerüljön.

Én ugyan nem lennék Múzsa a világ minden kincséért sem, bár úgy hallottam magasabb körökben, hogy a múzsaság nem szakma, nem is választható, csak ráragad az emberre, aztán viselheti a titulust, ha tetszik, ha nem.

Az én Múzsám szívós, bírja a kiképzést, kiváló a tűrőképessége, legalábbis, ha csak azt veszem alapul, hogy mennyi gond szakad miattam a nyakába, már komoly kitüntetést érdemel. Pszt!, ez maradjon hétpecsétes titok, nem árulom el neki, nehogy elbízza magát. Mire mennék egy felfuvalkodott Múzsával? Olyan magasan hordaná az orrát, hogy beleesne orrlyukába az eső, elnézne a fejem fölött, engem nem is látna, arról nem beszélve, hogy a rossz tulajdonságaimat hozná ki belőlem leginkább, és ez hamar véget vetne gyümölcstermő kapcsolatunknak, mert a fene sem akar rossz lenni, van abból a világban éppen elég.

Szerencsére az én Múzsámat nem ilyen fából faragták, inkább az a baj vele, hogy túl szerény, megerősítésre van szüksége. Ki látott ilyen Múzsát? Hát, én. Tökéletes Múzsa, tökéletesen kiegészítjük egymást. Ő hinti elém az ihletet, cserébe gondoskodó figyelmet kap tőlem, hogy legyen miből feltölteni energiakészletét, mielőtt teljesen lemerülne, hiszen még temérdek feladat vár rá.

Ilyen gondolatok kergetőztek a fejemben, miközben arcát fürkésztem. Nem tetszett, amit kirajzolódni véltem rajta. Hiába nevetett akkorákat, hogy néha még a teste is rázkódott, észrevettem szemében az eltitkolt fáradtságot, csak gyűrte magába, itt-ott kitüremkedett, s mivel a szem soha nem hazudik, nem rejt el semmit, pontosan az tükröződik belőle, ami belül zajlik – se több, se kevesebb –, elárulta magát. Jól olvasok az ilyen jelekből (nem dicsekvésként mondom, de „summa cum laude” vizsgáztam belőle).

Nem is tudom, mi futott át rajtam abban a pillanatban. Először sajnálni kezdtem, bár azzal nem sokra megy, sajnálatból még nem épült semmi, aztán furcsa szorítás feszítette mellkasomat, a torkomban gombóc növekedett, és valamiféle rémület is úrrá lett rajtam azzal a felismeréssel, hogy nélküle egyetlen tollvonásra sem lennék képes. Vissza kellett tuszkolni a könnyeimet, nehogy elkezdjek látványosan bőgőzni, nehogy észrevegye gyengeségemet, nehogy még ezzel is szomorítsam, hiszen azt szereti, ha vidám vagyok. Hogy magamhoz térjek ebből a siralmas állapotból, rögtönzött önvizsgálatot tartottam, és nagyon elszégyelltem magam a kapott eredményen, mely azt mutatta, hogy önző nőszemély vagyok, szinte csak a saját érdekeim foglalkoztatnak. Hamar fel is eszméltem, máris megoldások után kutakodtam (imádok problémákat semlegesíteni, ebből szereztem a kilenc és feledik diplomámat). Persze a megoldáshoz az is kellett, hogy előbb a Múzsát őszinte vallomásra bírjam szeme bús-borús homályának okáról. Nem egyszerű ám ilyeneket kiszedni belőle, mindig megizzaszt, mindenféle fortélyhoz kell folyamodni, hogy megnyíljon, mert nem szívesen panaszkodik, harapófogóval is alig lehet kihúzni belőle jajszavakat. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, igazi mosolyt akartam csalni arcára és a tőle megszokott csintalan vigyort, mert jól áll neki, amikor nevet, attól felszabadult lesz, zabolátlan, tűz lobban benne, olyankor szikrák formájában szórja szerteszét ötleteit.

Annyira áthatóan néztem, hogy nem bírt ellenállni, lassan ellazult, engedni kezdett, észrevétlenül is megeredt a nyelve, végre megosztotta velem fásultságának titkát: biológiai szoftverének kiadós kozmetikára lenne szüksége valamilyen formában, hogy frissüljön. Vettem az adást, ebbe a fontos információba bele tudtam kapaszkodni. Na, Múzsám, akkor irány felfelé, lélekmasszázs indul, gondoltam, és máris elővettem kozmetikusi képességemet, megkezdtem az előzetes kezelést, melyet már többször alkalmaztam, éledező íráskedvem említése minden esetben hatásos módszernek bizonyult:

– Jó, majd írok neked egy vödör vizet, novellában. Egypercesben – vigyorogtam. Sejtésem bevált, erre rögvest felélénkült, elárulta szeme huncut csillogása, fülig szaladt a szája, nevetőráncai a halántéka felé igyekeztek, kezdett visszatérni belé az élet, ettől bennem is enyhült a szorítás.

– Jó, írj – lelkendezett. – Mikor lesz kész? – faggatózott izgatottan.

– Most azonnal kellene a vödör víz? – érdeklődtem vicces szemtelenséggel.

– A nyakamba nem – felelt félig komolyra váltva, mintha csapdát sejtene.

– Milyen hőmérsékletűt szeretnél? – pajkoskodtam, hogy még jobb kedvre derítsem.

– Ne legyen hideg, utálom – válaszolta már nevetve, mint aki belegondolt ebbe a különleges fürdőzésbe. Gyanította, hogy forralok valamit.

– Jó, majd hőmérő is lesz. Hm… mit szólsz egy kis vörösboros ízesítéshez? Szárazzal, nehogy túlságosan átnedvesedj, és azért is, hogy legyen kedved a locsolkodáshoz. Húsvétkor ki nem állhatod, de ezt szeretni fogod – évődtem, szentül meggyőződve igazamról.

– Na, kíváncsi vagyok – toldotta meg egy széles vigyorral, szinte körbeért a szája.

Legyél is kíváncsi, örvendeztem magamban, megkapod a vödör vizet, kettőt is, ezt nem felejted el, olyan vidám és friss leszel tőle, hogy rólad mintázzák majd a féktelen nevetés szobrát.

Észrevétlenül repült el az egy óra, a szerelvény befutott az állomásra, ettől pillanatnyi szomorúság telepedett rám, folytattam volna még a diskurzust, de gyorsan átkapcsoltam, máris szövögetni kezdtem kozmetikusi tervemet, melyet estére időzítettem. Igyekeznem kellett hazafelé, hogy addig meg tudjam írni a regeneráláshoz alkalmasnak ítélt történetet.

Miközben elköszönt, hosszasan magához ölelt, és ezzel az öleléssel annyi ihletet adott nekem, hogy novellacsírák, verskezdemények veszekedtek bennem, egyszerre akartak utat törni maguknak lírai és világmegváltó gondolatok, szavak feleseltek – lázadni, eltörölni, igazságot tenni, szabadon élni, szeretni, boldognak lenni –, követelőztek, és én nem csitítottam őket, elraktároztam mindegyiket a fejemben kiválóan működő vinyóban, hogy később, kibontva versbe vagy novellába kerüljenek.

Este van, tüzet raktam a kertben, pattogó rőzsedalt duruzsol, már előkészítettem két bádogvödröt, feltettem egy üstöt tele vízzel, mérem a hőmérsékletét, kezd langyosodni, lassan eléri a 37 fokot, csípős őszi szél viháncol, arcomat csiklandozzák az öreg diófáról röpködő falevelek. Átfutom még egyszer ezt a terápiás írást, mert kapkodva vetettem papírra, és közben felszabadult nevetéssel várom a Múzsát, a hidegben is 38 fokosan, pedig nem ittam a vörösborból, azt a szoftverkozmetikai kezelés végére tartogatom. 

2023. november 20.

A kép forrása: Pinterest.

Mike Oldfield – Muse (1999)

A Hetedikben  >>> itt

Napvilág Íróklub  >>> itt

Szoftverkozmetika – „A Hetedikben”

Megjelent az „A hetedik” folyóirat 2024. januári lapszáma, melyben helyet kapott Szoftverkozmetika című prózám. Első közlés, máshol nem elérhető, csak a következő hivatkozásra kattintva olvasható. 
Izgatott vagyok, mert ilyen még nem történt velem.
Kedves Olvasóim, bízom benne, hogy nem okozok csalódást. 😊

Szoftverkozmetika  >>> itt

Köszönöm szépen a szerkesztőknek a megtisztelő közzétételt! 😊

A képek forrása: az „A hetedik” folyóirat és saját album

(saját szerkesztés).

Van egy Angyal

Fondorlatos. Nem hagy békén, hogy nekem írnom kell, fogjak hozzá sürgősen – mintha olyan egyszerű lenne, mint a levegővétel. Tegnap is, mire észbe kaptam, kiadta a feladatot, de én – jó szokásomhoz híven – próbáltam kibúvókat keresni.

– Valami fék működik bennem, visszahúz, nem enged utat törni a szavaknak, bent rekednek, és beszáradt az összes tollam is, így nehéz lesz – közöltem vele látszólag lehangoltan, pedig belül vigyorogtam, élveztem a helyzetet. Persze ő mindenre talál megoldást, hamar kiderült, hogy erre is. Ma hajnalban arra eszméltem, hogy valaki áll az ágyam mellett, tűnődve szemlélget. Először megrémültem, de amint kidörzsöltem szememből az álmot, felismertem Angyalomat, egyáltalán nem lepett meg, hogy megjelent, hiszen nem hagy magamra, éjjel-nappal érezteti jelenlétét, csak úgy teszek, mint aki nem vesz róla tudomást, homokba dugott fejjel kényelmesebb az élet.

– Szedelőzködj – adta ki a parancsot –, elmegyünk egy papír-írószer üzletbe, szükséged lesz néhány kiló tollbetétre.

– Nincs is nyitva még egyik sem – feleseltem félig álmosan.

– Nem baj, főzz egy vödörnyi kávét, mire azt megisszuk, már indulhatunk is.

Ez kiváló ötletnek tűnt, kellemesnek ígérkező időhúzásnak, gondoltam, hátha közben elfelejti, miért is jött valójában. Kikísért a konyhába, letelepedett az asztalhoz, árgus szemekkel leste minden mozdulatomat, hátamon éreztem pillantását. Nem volt szúrós, inkább ellenállhatatlanul simogató, magamnak sem akartam bevallani, hogy bizony, ha így folytatódik, még a végén feladom az ellenállást.

Miközben az illatos cseppek a porcelán kannácskába igyekeztek, könnyű reggelit készítettem, ne éhgyomorral vágjunk neki a kalandosnak ígérkező vásárlásnak, ha már annyira muszáj. Utálok vásárolni, de most valamiért mégis kezdtem kedvet érezni hozzá. A pirítós hamar kisült, bedörzsöltem fokhagymával, szótlanul az asztal mellé ültem, a csend beszélt helyettünk, sőt, csacsogott a kis csintalan, hiába próbáltam lepisszenteni, hogy ne árulkodjon, hajthatatlannak bizonyult. Biztos voltam benne, hogy Angyalom átlát rajtam, mint egy kristálytiszta üvegen, pontosan tudja, miben mesterkedem, de tovább hallgatott. Miután elfogyott az utolsó morzsa is, térültem-fordultam, elé penderítettem egy jókora bögre feketét (édesítőszerrel, nehogy felmenjen a cukra, ügyelek az egészségére, még legalább huszonhét évig szükségem lesz rá). Megállapítottam, hogy valószínűleg finom lett, mert élvezettel ízlelgette, közben még az orrcimpája is kitágult. Amikor lenyelte az utolsó kortyot is, huncut vigyor jelent meg arcán.

– Mennyeire sikerült, ügyes kávéskisasszony vagy, de most már indulás, térjünk vissza eredeti tervünkhöz.

Mit tehettem volna ilyen erőszakosság ellen, nem tudtam (ha őszinte akarok lenni, már eszem ágában se volt) nemet mondani. Izgalmas kirándulás lesz, futott át rajtam a pajkos gondolat, és engedelmesen léptem ki vele az udvarra.

– Jesszusom, mi a fene ez? – hüledeztem és tátottam a szám értetlenül, amikor felfedeztem a kertkapunál egy békebeli talicskát.

– Majd én tolom, te csak gyere, ez lesz a bevásárlókosarunk.

Na, ilyenben se volt még részem, kezdett egyre szórakoztatóbbá válni a rögtönzött kirándulás.

Az út zötyögős volt, már azok sem a régiek, majd’ kiesett az ócska talicska kereke, a rengeteg kátyút képtelen vállalkozásnak bizonyult kikerülni, hiába toldozták-foldozták, csak gyors tűzoltás, látszatintézkedés, talán inkább egy jókora focipálya közepére kellett volna építeni a papírboltot, valószínűleg úgy simábban közelíthettük volna meg. A szégyenletesen megviselt aszfalton egy szerencsétlenül járt autós káromkodott, kocsija tengelytörést szenvedett, előttünk, a járdán egy idős bácsi csetlett-botlott, sétapálcája nem segített megtartani egyensúlyát, ám mi a viszontagságok ellenére végre eljutottunk a célpontig, nagy egyetértésben léptünk az üzletbe.

Azonnal megcsapta orrom a tömény papírillat, isteni volt, máris történetek kezdtek csírázni bennem, még az ereimben is éreztem, ahogy hömpölyögnek a szavak, aztán szemem elé tárult a tollkínálat meg a bőség zavarának hatványai, az enyém is kezdett tetőfokára hágni, de természetesen nem volt kérdés, hogy először kedvenc lilámból pakolok a talicskába, mire Angyalom csapkodni kezdte homlokát.

– Vegyünk másmilyen színeket is, ne csak mindig lilákat írj!

– Jó – válaszoltam eltűnődve –, akkor legyen egy kis rózsaszín is.

– Javíthatatlan vagy – dörmögte bajusza alatt, de annyi szeretet és öröm sugárzott belőle, hogy kezdtem kimozdulni komfortzónámból. Nehezen vallottam be magamnak, hogy bizony, mégsem olyan pocsék elfoglaltság a vásárlás, csak megfelelő társaság és körítés kell hozzá. A rózsaszínek után álmélkodva néztem a mélykékeket, a barna mindenféle árnyalatát, közben elterelő hadmozdulatként zöldeket és sárgákat is választottam, aztán sosem látott színeket fedeztem fel, végül óvatosan a feketékre sandítottam, ezt Angyalom elégedetten nyugtázta.

– A világra egyre inkább telepednek csúnya fekete felhők, erről is írnod kell. Sajnos – mondta kellő komolysággal, és én egyetértő bólintással igazat adtam neki.

A talicska megtelt, már egy gombostű se fért volna el, fizettünk, majd távoztunk a pénztártól, reklamáció nincs, tudomásul vettem, hogy ezt a sokféle tollat használatra gyűjtöttük be.

– Most már engedd ki a féket – szólalt meg vigyorogva Angyalom, miután a lakásba értünk.

– Ha kiengedem, elindulok a lejtőn és kő kövön nem marad, aztán amikor leértem, kiírok magamból mindent.

– Az kellene, a kormány és a fék jó legyen.

– A saját kormányom jó, a fékem még túl erősen fog – töprengtem félhangosan.

– Helytelen, akkor állíts rajta. Írjál, de ne várd meg, amíg leérsz! – barackot nyomott a fejemre, rám mosolygott, és magamra hagyott a gondolataimmal. 

Szót fogadtam. Nem vártam meg, amíg leérek. Most félúton vagyok a bátorság felé – még leginkább lila tollal, de motiváltan és szabadon.

Kép – Web

Secret Garden: Behind The Scenes – Strength

Napvilág Íróklub  >>> itt