SZALMASZÁL – Esőünnep

Szeptember vége volt, nem olyan szép, mint most. Szürkeség csúfította el a környéket, s mintha haldokolt volna a természet, lassan rátelepedett az elmúlás ködös fátyla, még utolsó jajait is hallani véltem, s ez a temetői hangulat eluralta érzékeimet, begubóztam, legtöbbször az ablakon se volt kedvem kinézni, sőt, semmihez nem volt kedvem. Évek óta gyakran tért vissza ez a felemás állapot, belül maradtam, és ebben a nagy semmiben keresgéltem önmagam. Olykor azt hittem, megtaláltam, de rá kellett jönnöm, hogy egyikhez sem hasonlítok. Persze nem azonnal. Hónapok teltek el ebben a hullámzó kedélyállapotban, mire feleszméltem, hogy valószínűleg nem jó helyen vagyok, ám inkább továbbra is megbújtam a rengetegben, hagytam, hogy hangomat elnyomja a kinti ricsaj, beleolvadtam a tömegbe. Akkoriban nem érdekelt különösen, beletörődtem, hogy nekem így jó, számomra ez a tökéletes, nem volt hasonlítási alapom. Aztán csak-csak előbukkantam néha, s amikor szétnéztem, elkezdett vonzani, amit magam körül láttam. Szerettem volna még kicsit élni, megismerni a környező világot, közelebb kerülni az emberekhez. Szerettem volna, de nem igazán akartam. „Szeretném” és „akarom”. Hatalmas különbség, szakadék tátong a kettő között, melyet át kellene ugorni, de ahhoz bátorságra lenne szükség. Nem voltam elég bátor, kényelmesebbnek tűnt a búvóhelyemen maradni, onnan szemlélődni, egyszerű megoldásokkal beérni. Nem mértem fel, hogy ez nem élet, hanem inkább valamiféle tetszhalott állapot, „nyomokban” minimális hozzáadott extrával, hogy mégse legyen annyira unalmas.

Álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy egy kiadós eső mutat majd nekem utat, és úgy visz magával a sárdagasztó időben pocsolyákon át, hogy egyáltalán nem állt szándékában. Egyszerűen csak megtörtént, belesodródtunk. Pontosan ma öt éve, szeptember 28-án, még az óra és a perc is emlékezetes.

Mindig tartottam az esőtől, barátságtalannak gondoltam, mogorvának, öntörvényűnek, hogy akkor esik, amikor neki tetszik, és bősz viharok kísérik, amerre jár. Inkább elkerültem, vagy csak messziről figyeltem, és az igazat megvallva, eszem ágában sem volt közelebbről megismerkedni vele. Kielégítette kíváncsiságomat, amit addig sejtettem róla, tisztes távolságban maradtam, de azon az estén jött egy angyali sugallat, vagy megszállt a kisördög, hogy szólítsam meg. Semmi különös, csupán egyszerű megjegyzés volt, és nem vártam választ, hiszen az esők úgysem állnak szóba magamfajta halandóval, csak megjelennek, aztán ahogy jöttek, el is tűnnek, ám láss csudát!, beszédbe elegyedett velem. Utólag furcsának találtam, hogy ez egyáltalán nem lepett meg, olyan természetesnek hatott, mintha ezer éve ismernénk egymást, és csak folytatnánk egy valamikor abbamaradt élvezetes kommunikációt. Az első pillanattól éreztem, hogy valami megváltozik bennem, másképp kezdek működni, és ennek az őszi esőnek nem a hűvössége árad szét sejtjeimben, hanem kellemes bizsergést generál szívem táján, amit eleinte nem próbáltam szavakba önteni, egyszerűen csak jó volt vele lenni, érezni simogatását, figyelmét, hogy minden érdekli, ami velem kapcsolatos, fontos vagyok számára. Én is felfedezéseket tettem, rácsodálkoztam humorára, megtapasztaltam egészséges szigorát, igazságérzetét, megismertem érzékenységét. Egymásra hangolódtunk. Részemmé vált, és jó volt újra létezni. Már néhány nap alatt kicserélődtem, tisztára mosta testem-lelkem, és minél több időt töltöttünk együtt, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy fogva tartott gondolataim kiszabadítója, és kulcsszerepe lesz további életemben. Ugyanakkor meg is rémültem ettől a hirtelen jött erős kötődéstől, a bennem zajló gyökeres változásoktól, és megszólalt a belső vészcsengőm, elkezdtem a hibáit kutatni, nem hittem benne eléggé. Emberi gyarlóság, hogy a „minden” kevés, annál is több kell. Inkább elmenekültem, hátat fordítottam. Csaknem belepusztultam, hónapokig nem találtam a helyem, kóvályogtam, majd más utakat kerestem, ám akármerre tévedtem, az én Esőm egyfolytában esett, egy pillanatra sem szűnt meg jelenléte, benne éreztem a hajnali mézes zöld teám ízében, nappalaim zsúfolt rendjében, illatos esti fürdővizemben, álmatlan éjszakáimban, hol szemerkélt, hol zuhogott, de jelen volt, nem hagyott magamra egy pillanatra sem. 

Most is esik. Velem van szavakkal és szavak nélkül, vigyáz rám, pedig nagyon fáradt. Ma ünneplőbe öltözöm, én is esővé válok. Meg kell tisztítanom, mert nekem az életet jelenti.

AQUA VITAE

Uram,

te küldted őt hozzám?

Cseppekben érkezett,

olyankor magasra emeltem arcom,

hogy jobban érezzem.

Volt tavaszi zápor,

mit lenge szellő terelt felém,

és tudtam, mit ér

(aranyat)

minden érintése.

Amikor nyári zivatarrá vált,

pusztító széllökéssel közeledett,

vihart kavart,

feldúlta lelkem csöndes erdejét.

Aztán bús őszi tenger lett,

sárdagasztó,

sötét –

akkor került hozzám legközelebb.

Később téli ónosra váltott,

hogy

ezüstjéggé dermessze szívem,

mégis

melegsége árasztott el,

nem fagyott tőle ajkamra a mosoly.

Táncoltunk

szédületes valcert,

rét virágai hajlongtak lépteink alatt,

máskor tüzes tangót lejtettünk

elképzelt bérceken,

mára ebből semmi nem maradt.

Már jöhet tornádóval is –

megzabolázom;

duzzaszthat vadvizeket,

áradása bennem szelíd óceán lesz,

minden alakjában az élet vize.

Szárazság gyötör.

Ajkam szélén bágyadt mosoly,

aszály sújtja lelkemet.

Uram,

mondd,

eső nélkül

élni

hogy lehet?

Aqua vitae – Kováts Péter Skorpió videója

Első megjelenés – 2024. szeptember 28. 

DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin 

("SZALMASZÁL" rovatom):

SZALMASZÁL – Esőünnep  >>> itt

A képek forrása:

DunapArt Magazin, Pinterest és saját album

(saját szerkesztés).

Szoftverkozmetika

Ma végre-valahára összefutottam a Múzsával. Nem számítottam rá, meglepett a találkozás, bár már éppen ideje volt néhány szót váltani vele, igaz, utolsó beszélgetésünk óta még csak két-három nap telt el, nekem mégis heteknek tűnt. Időzavarban szenvedek, na.
A Nyugatiban (a Keletiben, a Déliben, vagy… mindegy is, csak el innen!), elcsigázottan léptem fel a vonatra, kevés csomagommal kedvetlenül araszoltam az ülések között, bíztam benne, hogy találok egy ülőhelyet, ahova leroskadhatok, és nyugalomban tölthetem el a szűk órácskát, amíg a célállomásig jutok. Jegyzetelni akartam, mert eszembe ötlött néhány magvas mondat, késztetést éreztem, hogy azonnal bepötyögjem a mobilomba, hátha lesz belőle egy normális írás, már annak is eljött az ideje. Lehuppantam a legközelebbi szabad ülésre, csak egy férfi olvasott mellettem újságjába merülve, gondoltam, nem néz fel belőle mostanában, annyira lekötötte figyelmét, biztos nem fog zavarni jelenlétével. Illetlenség belelesni mások olvasnivalójába, mégis megszállt a kisördög, kíváncsi lettem. Infláció, áremelkedés. Na, helyben vagyunk. Épp erről szándékoztam írni, annyira feldühített, amit az üzletekben tapasztaltam, az aluljáróban koldulókról nem is beszélve. Sírhatnékom támadt, amikor elhaladtam előttük, rongyos férfiak, asszonyok kisgyerekkel, s bár némelyiküknek adtam pénzt, ez csak ideiglenes segítség, vagy még annyi sem, tűzoltásra sem elég, szégyen, hogy erre kényszerülnek emberek, míg egyesek a húsos fazék mellett pöffeszkednek, és csorog a szájukból a zsír. Képtelen voltam szabadulni a gondolattól, fülsiketítő hangon szólalt meg bennem szociális érzékenységem vészcsengője.

Ezen morfondíroztam, amikor az újságot olvasó egyszer csak előbújt a lapok közül. Pislogni kezdtem, azt hittem, káprázik a szemem, mert ő volt az, teljes valójában, meg is csíptem magam, nem álmodom-e, vagy esetleg a képzeletem tréfálkozik velem, de nem, magával a Múzsával akadt össze tekintetem. Hirtelen ki is szaladoztak fejemből a majdani novellámba kívánkozó szavak, felvillanyozódtam, mint akit áramütés ért.

Valószerűtlen volt, hogy éppen akkor, éppen ott, a robogó vonaton futunk össze, de a Múzsa elárulta, hogy készült a találkozásra, sőt, pontosan tudta, hol keressen, és hogy ő ugyan egy pillanatig sem téveszt engem szem elől. Kissé hitetlenül fogadtam állítását, mivel mondandója közben pimaszul nevetett, és az eredményeim sem ezt igazolják, terméketlen vagyok, akár egy nagy semmiben meredező magányos sziklaszirt.

El sem tudtam képzelni, ha annyira figyel rám, hol a csudában volt napokig, de mindenre létezik magyarázat, erre is. Kiderült, hogy fontos fejtágító konferencián vett részt. Leesett az állam, a szám is tátva maradt, nofene, már a múzsáknak is tartanak értekezleteket? Persze, világosodtam meg hirtelen, hiszen nekik is fejlődni kell, haladni a modern korral, hogy a megszámlálhatatlan tollforgatónak és írástudónak megfelelő ihletet biztosítsanak. Az ihletet nem lehet „csak úgy” előteremteni, mindenféle tudomány és hókuszpókusz szükséges, hogy az élettelen hamu alatt szunnyadozó parázsból perzselő láng csapjon fel egészen az égig, mert valljuk be, anélkül nem ér semmit egyetlen iromány sem, csak amolyan „tedd ki, hadd hűljön” maszatolás, unalmas szórengeteg, csak több zsáknyi betű sokasodna egymás hegyin-hátán, ráadásul, az se mindegy, kinek osztogatják bőkezűen az ihletet. Ezt jól meg kell fontolni, nehogy avatatlan kezekbe kerüljön.

Én ugyan nem lennék Múzsa a világ minden kincséért sem, bár úgy hallottam magasabb körökben, hogy a múzsaság nem szakma, nem is választható, csak ráragad az emberre, aztán viselheti a titulust, ha tetszik, ha nem.

Az én Múzsám szívós, bírja a kiképzést, kiváló a tűrőképessége, legalábbis, ha csak azt veszem alapul, hogy mennyi gond szakad miattam a nyakába, már komoly kitüntetést érdemel. Pszt!, ez maradjon hétpecsétes titok, nem árulom el neki, nehogy elbízza magát. Mire mennék egy felfuvalkodott Múzsával? Olyan magasan hordaná az orrát, hogy beleesne orrlyukába az eső, elnézne a fejem fölött, engem nem is látna, arról nem beszélve, hogy a rossz tulajdonságaimat hozná ki belőlem leginkább, és ez hamar véget vetne gyümölcstermő kapcsolatunknak, mert a fene sem akar rossz lenni, van abból a világban éppen elég.

Szerencsére az én Múzsámat nem ilyen fából faragták, inkább az a baj vele, hogy túl szerény, megerősítésre van szüksége. Ki látott ilyen Múzsát? Hát, én. Tökéletes Múzsa, tökéletesen kiegészítjük egymást. Ő hinti elém az ihletet, cserébe gondoskodó figyelmet kap tőlem, hogy legyen miből feltölteni energiakészletét, mielőtt teljesen lemerülne, hiszen még temérdek feladat vár rá.

Ilyen gondolatok kergetőztek a fejemben, miközben arcát fürkésztem. Nem tetszett, amit kirajzolódni véltem rajta. Hiába nevetett akkorákat, hogy néha még a teste is rázkódott, észrevettem szemében az eltitkolt fáradtságot, csak gyűrte magába, itt-ott kitüremkedett, s mivel a szem soha nem hazudik, nem rejt el semmit, pontosan az tükröződik belőle, ami belül zajlik – se több, se kevesebb –, elárulta magát. Jól olvasok az ilyen jelekből (nem dicsekvésként mondom, de „summa cum laude” vizsgáztam belőle).

Nem is tudom, mi futott át rajtam abban a pillanatban. Először sajnálni kezdtem, bár azzal nem sokra megy, sajnálatból még nem épült semmi, aztán furcsa szorítás feszítette mellkasomat, a torkomban gombóc növekedett, és valamiféle rémület is úrrá lett rajtam azzal a felismeréssel, hogy nélküle egyetlen tollvonásra sem lennék képes. Vissza kellett tuszkolni a könnyeimet, nehogy elkezdjek látványosan bőgőzni, nehogy észrevegye gyengeségemet, nehogy még ezzel is szomorítsam, hiszen azt szereti, ha vidám vagyok. Hogy magamhoz térjek ebből a siralmas állapotból, rögtönzött önvizsgálatot tartottam, és nagyon elszégyelltem magam a kapott eredményen, mely azt mutatta, hogy önző nőszemély vagyok, szinte csak a saját érdekeim foglalkoztatnak. Hamar fel is eszméltem, máris megoldások után kutakodtam (imádok problémákat semlegesíteni, ebből szereztem a kilenc és feledik diplomámat). Persze a megoldáshoz az is kellett, hogy előbb a Múzsát őszinte vallomásra bírjam szeme bús-borús homályának okáról. Nem egyszerű ám ilyeneket kiszedni belőle, mindig megizzaszt, mindenféle fortélyhoz kell folyamodni, hogy megnyíljon, mert nem szívesen panaszkodik, harapófogóval is alig lehet kihúzni belőle jajszavakat. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, igazi mosolyt akartam csalni arcára és a tőle megszokott csintalan vigyort, mert jól áll neki, amikor nevet, attól felszabadult lesz, zabolátlan, tűz lobban benne, olyankor szikrák formájában szórja szerteszét ötleteit.

Annyira áthatóan néztem, hogy nem bírt ellenállni, lassan ellazult, engedni kezdett, észrevétlenül is megeredt a nyelve, végre megosztotta velem fásultságának titkát: biológiai szoftverének kiadós kozmetikára lenne szüksége valamilyen formában, hogy frissüljön. Vettem az adást, ebbe a fontos információba bele tudtam kapaszkodni. Na, Múzsám, akkor irány felfelé, lélekmasszázs indul, gondoltam, és máris elővettem kozmetikusi képességemet, megkezdtem az előzetes kezelést, melyet már többször alkalmaztam, éledező íráskedvem említése minden esetben hatásos módszernek bizonyult:

– Jó, majd írok neked egy vödör vizet, novellában. Egypercesben – vigyorogtam. Sejtésem bevált, erre rögvest felélénkült, elárulta szeme huncut csillogása, fülig szaladt a szája, nevetőráncai a halántéka felé igyekeztek, kezdett visszatérni belé az élet, ettől bennem is enyhült a szorítás.

– Jó, írj – lelkendezett. – Mikor lesz kész? – faggatózott izgatottan.

– Most azonnal kellene a vödör víz? – érdeklődtem vicces szemtelenséggel.

– A nyakamba nem – felelt félig komolyra váltva, mintha csapdát sejtene.

– Milyen hőmérsékletűt szeretnél? – pajkoskodtam, hogy még jobb kedvre derítsem.

– Ne legyen hideg, utálom – válaszolta már nevetve, mint aki belegondolt ebbe a különleges fürdőzésbe. Gyanította, hogy forralok valamit.

– Jó, majd hőmérő is lesz. Hm… mit szólsz egy kis vörösboros ízesítéshez? Szárazzal, nehogy túlságosan átnedvesedj, és azért is, hogy legyen kedved a locsolkodáshoz. Húsvétkor ki nem állhatod, de ezt szeretni fogod – évődtem, szentül meggyőződve igazamról.

– Na, kíváncsi vagyok – toldotta meg egy széles vigyorral, szinte körbeért a szája.

Legyél is kíváncsi, örvendeztem magamban, megkapod a vödör vizet, kettőt is, ezt nem felejted el, olyan vidám és friss leszel tőle, hogy rólad mintázzák majd a féktelen nevetés szobrát.

Észrevétlenül repült el az egy óra, a szerelvény befutott az állomásra, ettől pillanatnyi szomorúság telepedett rám, folytattam volna még a diskurzust, de gyorsan átkapcsoltam, máris szövögetni kezdtem kozmetikusi tervemet, melyet estére időzítettem. Igyekeznem kellett hazafelé, hogy addig meg tudjam írni a regeneráláshoz alkalmasnak ítélt történetet.

Miközben elköszönt, hosszasan magához ölelt, és ezzel az öleléssel annyi ihletet adott nekem, hogy novellacsírák, verskezdemények veszekedtek bennem, egyszerre akartak utat törni maguknak lírai és világmegváltó gondolatok, szavak feleseltek – lázadni, eltörölni, igazságot tenni, szabadon élni, szeretni, boldognak lenni –, követelőztek, és én nem csitítottam őket, elraktároztam mindegyiket a fejemben kiválóan működő vinyóban, hogy később, kibontva versbe vagy novellába kerüljenek.

Este van, tüzet raktam a kertben, pattogó rőzsedalt duruzsol, már előkészítettem két bádogvödröt, feltettem egy üstöt tele vízzel, mérem a hőmérsékletét, kezd langyosodni, lassan eléri a 37 fokot, csípős őszi szél viháncol, arcomat csiklandozzák az öreg diófáról röpködő falevelek. Átfutom még egyszer ezt a terápiás írást, mert kapkodva vetettem papírra, és közben felszabadult nevetéssel várom a Múzsát, a hidegben is 38 fokosan, pedig nem ittam a vörösborból, azt a szoftverkozmetikai kezelés végére tartogatom. 

2023. november 20.

A kép forrása: Pinterest.

Mike Oldfield – Muse (1999)

A Hetedikben  >>> itt

Napvilág Íróklub  >>> itt

Szoftverkozmetika – „A Hetedikben”

Megjelent az „A hetedik” folyóirat 2024. januári lapszáma, melyben helyet kapott Szoftverkozmetika című prózám. Első közlés, máshol nem elérhető, csak a következő hivatkozásra kattintva olvasható. 
Izgatott vagyok, mert ilyen még nem történt velem.
Kedves Olvasóim, bízom benne, hogy nem okozok csalódást. 😊

Szoftverkozmetika  >>> itt

Köszönöm szépen a szerkesztőknek a megtisztelő közzétételt! 😊

A képek forrása: az „A hetedik” folyóirat és saját album

(saját szerkesztés).

Szívillat

Szép akart lenni, határozott, megnyerő, izgalmas, érzéki, éppen olyan, amilyennek a férfi ismerte. Nem pazarolt magára festéket, nem volt szüksége semmiféle mázra, szeme élénk csillogása, sugárzó mosolya, szégyenlős arcpírja volt éke, mindenkit lenyűgözött megfejthetetlen egyénisége, de most rendkívüli helyzet elé került. Élete nagy lépésére készült, és nem akart hibázni. Egyszerű öltözékbe bújt, kizárólag diszkrét, bőrből készült ékszereit viselte hozzá. Csak semmi feltűnés! Szépségápolásának egyetlen mániája a különleges parfüm volt, amelynek szantálfa alapba kevert gyümölcsös-virágos illata illett titokzatosságához, a fehér bors, a frézia keleties hatása összevegyült gardéniavirág, zamatos szilva, mágikus ylang-ylang, szegfű aromájával, mindezek vanília- és pézsmakivonattal alkottak szédítő elegyet; úgy tartották, „szívillat”. Igaz lehetett, mert az üvegcse tartalma szerelem erejével hatott rá már első találkozáskor. Annyira, hogy évek óta hűségesen ragaszkodott hozzá, nem volt hajlandó más illatszerre váltani. Kezébe vette a kristály formájú üveget, kecses mozdulattal mindkét füle mögé permetezett a finom „eau de toilette”-ből, majd nyakának selymes bőrét is illataromával frissítette, ebben volt az ereje, kifogyhatatlan energiája. Érzékinek, üdének érezte magát, könnyednek és olyan ellenállhatatlannak, mint aki meg tudja váltani akár az egész világot.

A fogadóteremben egyre gyülekeztek az emberek, félszegen pásztázott végig rajtuk, fürkészve keresett valakit, aki mindennél fontosabb volt számára, de előbb találta meg őt a férfi tekintete. Íriszük ölelkezésében kimondatlan ígéret fogant, abban a pillanatban már semmi más nem számított, aprócska ponttá zsugorodott a tér, a fékevesztett idő meghunyászkodva torpant meg, talán örökre.

Kép – Web

Enya – Only Time

Napvilág Íróklub  >>> itt