Nem hívlak magamhoz, de titkon jössz felém.
Csak merném mesém elmondani... úgy vagy itt,
hogy álmom beenged, s képet pingál elmém.
Kapaszkodok húsz körömmel, hiába csönd
és néma távolok s a vízbe fúlt hegyek,
és félek úgy az ártól, széltől is... ledönt;
bárcsak végre látnám, hogy legyen, hogy legyek.
Tudom, a vérem csak csordogál, s a világ
pokolra űz magából, nem tűr meg, taszít,
és szomjazom, hiába tengerár; sivár
sivatag, kőből köpült fájdalom van itt.
Te jól tudod, a csöndek néma csendesek,
s érted így zenélnek, szótlanul, szavakba
varrják azt, amit a hang sosem engedett,
csak a csend – a lélek és a szó hatalma.
Énekelek. A láz olthatatlan tarol.
Hűlni nem vágyom, minek? Éppen OTT vagyok.
Én böngészem a szót, TE érzed a hangot –
százból egyet, és ezért élnek a dalok.
