Katedrától a tollig...

Tegnap Szigetszentmiklóson jártam, ünnepélyes tanévzáróra voltam hivatalos, ahol – pedagógus tevékenységem elismeréseként – az Emberi Erőforrások Minisztériuma által adományozott Pedagógus Szolgálati Emlékérmet vehettem át.

Az ünnepség megható és feledhetetlen pillanata volt, hogy – a rólam készült összefoglaló felolvasása után – Somogyi Sándorné Gabi, intézményünk vezetője saját versemmel köszöntött. Erre végképp nem számítottam, el is tört a mécses, alig tudtam visszatuszkolni a könnyeimet.

A díjat elsősorban nagyapámnak ajánlom, az egyszerű, lelkes fenékpusztai kántortanítónak, akit példaképemnek tekintek. Szerettem volna – hozzá hasonlóan – a művészetek ölelkezésében, szenvedélyesen, elhivatottan tanítani és olyan tartalmas utat bejárni, mint ő. 

Köszönettel tartozom tanítványaimnak, akik évtizedeken keresztül erősítették bennem a hitet, a legnehezebb körülmények között is mellettem álltak és azoknak a pedagógusoknak, akiktől tanulhattam és támogatást kaptam.

Külön kiemelem kedvenc kollégámat, Esztert. Eleinte nem gondoltam, hogy az anya-gyermek-barátnői kapcsolatból ilyen gyümölcsöző együttműködés lesz, ám az utóbbi néhány év tükre azt mutatja, hogy nélküle nem lettem volna olyan erős, mint amilyenné váltam, sok együtt megtervezett közös dolgunk volt, és büszke is vagyok rá. 😊

Most új életet kezdek, a katedrát tollra cserélem. Bízom benne, hogy az irodalom is tartogat még számomra lehetőségeket, kihívásokat.

Köszönöm a megtisztelő elismerést! 😊

Üzenet a jövőnek >>> itt

Gondolatba zárt világ 2.

Kedves Olvasó!

Ezt az összefoglalót és érzékenyítő ajánlást a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portálon készítettem Lőrinczi L. Anna Autizmus dal című blogjához csatlakozva.

Örültem a bejegyzésének, mert egy egész társadalmat érintő témát vetett fel. Az Autizmus dal nagyon jól kifejezi, ami az autizmus lényege, csak néhány percet kellene szánni rá mindenkinek. Sokat javulna a helyzet.

Az autisták a legőszintébb, legszerethetőbb emberek, de mivel ezt embertársaik nem veszik észre, illetve nem hiszik el, ezért bezárkóznak, nem mutatják ki érzelmeiket, pedig hihetetlenül mélyen tudnak érezni.

Minden területen maximális teljesítményt nyújtanának, de ha csak egy kis hibát is észlelnek önmagukban, már megtorpannak, és azt mondják: "nem tudom".

Sok gátló tényező nehezíti az életüket. Nemcsak a külső környezetben, hanem az iskolában is. Sajnos a pedagógusok között is elég sok olyan van, aki nem tolerálja, hogy ezek a gyerekek (felnőttek) mások. Megkeserítik az életüket és azokét, akik kiállnak mellettük. Nagyon rossz tapasztalataim vannak ezen a téren.

Semmi másra nem kellene figyelmet fordítani, mint arra a három területre, ahol megmutatkozik az autizmus spektrum zavar: a kommunikáció, a szocializáció és a praktikus gondolkodás.

Egyszerű mondatokra van szükségük, segítségre a beilleszkedésben, aminek a kommunikáció az alapja. A feladatok elérési útját meg kell tanítani nekik, mert egyedül bonyolult módon jutnak el a megoldásokhoz, vagy sehogy, mert még előtte feladják és dührohamot kapnak. Itt nemcsak az iskolai feladatokra gondolok, hanem bármilyen problémára, ami az útjukba kerül. 

Az autisták beillesztése közös cél, mert ők is egyenértékű tagjai a társadalomnak. Joguk van egy nyugodt, tartalmas élethez. Képességeik gyakran meghaladják az átlagos szintet, hihetetlen dolgokat tudnak, mindannyian tanulhatunk tőlük.

Ezeket nem ismerik fel saját maguk, hanem rá kell vezetni őket. Sok türelem, megértés szükséges hozzá és az, hogy "belelássunk a fejükbe". Ezt az egyik tanítványom fogalmazta meg így: "Nem hiszem el! Andi néni belelát a fejembe! De én is a magáéba!" :) - ez akkor hangzott el, amikor egy feladatra azt mondta, hogy "nem tudom", de én azt állítottam, hogy igen, és rávezettem, hogy nekem van igazam. Hatalmas harcot vívtam vele, de biztonságot adott neki, hogy sikerült a megoldás. A lényeg ebből a kölcsönös bizalom.

Megszámlálhatatlan történetem van, egyszer le kellene írnom ezeket, hátha jó lenne érzékenyítésnek.

A véleményemet már elmondtam máshol is: elsősorban a társadalom szorul rehabilitációra, nem az autisták. 

Nagyon fontos, hogy aki foglalkozik egy gyermekkel, vonja be azokat is a terápiába, akik közvetlenül érintettek, azaz a szülőket, testvéreket, nagyszülőket. Csak együtt lehet hathatós eredményt elérni. A család meglátásai és tapasztalatai nagyon fontosak, mert az autisták minden rezdülését ismerni kell ahhoz, hogy fel lehessen oldani a bennük lévő gátakat. Állandóan előttük kell járni néhány lépéssel, ismerni kell őket ahhoz, hogy ki tudjuk számítani a lehetséges reakciókat.

Mellékelek itt egy olvasmányt, hátha valaki kedvet kap közelebbről is megismerni, hogy milyen életük van, meg azt is, hogy milyen lehetne. Nemcsak szakmai, hanem irodalmi szempontból is ajánlom:

Theo Peeters:  Autizmus az elmélettől a gyakorlatig

Van még néhány ajánlatom, hogy a szemléletváltás, amit nagyon fontosnak tartok, mielőbb megtörténjen:

11 + 1 dolog amit az autista gyerekek érzéseiről tudnod kell 

Gyorstalpaló autizmusból nem csak érintetteknek 

Az Asperger-szindróma és a dühkitörés 

Azt gondolom, hogy a mellékelt anyagokat képtelenség könnyek nélkül olvasni. Én nem bírom ki egyszer sem, pedig már jól beleástam magam az autizmus spektrum zavar titkaiba. Örülnék, ha minél többen megismernék a gondolatba zárt világ rejtelmeit.

A kép Lisa Lambertus alkotása (forrás: Pinterest).

Autizmus dal

FullExtra  >>> itt

Napvilág Íróklub  >>> itt

Gondolatba zárt világ

Csabi királyfinak...

Két éve találkoztam vele először. Addig valami folytán kiesett a látókörömből, pedig családját régóta ismerem. Apukája nem titkolt aggodalommal vezette be közénk.

Első benyomásra csuda gyönyörű, vasgyúró, kilencéves fiatalember, akinek még a haja is mosolyog.

Hallgatag, nem indult el a spontán beszédfejlődése.

Nálam mindenképpen nyert ügye van, mert hamar fény derül zeneimádatára, hogy az olyan számára, mint valami csodagyógyszer, vagy inkább ópium.

Zenefüggő, tehát megállapíthatom, rokon lelkek vagyunk.

Bevallom, azért kellő megszeppenés lesz úrrá rajtam rádöbbenve, hogy nekem is tanítanom kell. Hirtelen gordiuszi csomónak bizonyul. Mihez is kezdjek vele???

Bizonytalanságtól szorongva lépem át a tanterem küszöbét. 

Sikít, kiabál, mindkét fülét befogja, majd székeket döntöget. Jaj, ha érteném! 

Óvatosan ölembe veszem, sejtelmesen beszélek hozzá, veszett fejsze nyele, mit sem ér. Cirógatom pihe-puha arcocskáját, épphogy tűri, idegessége cseppet sem oldódik.

Végső elkeseredésemben - magamat is csitítgatva - remegő hangon, óvatosan elkezdem dúdolni kedvenc dalát: "egy boszorka van, három fia van"...

Fokozatosan érezhető, ahogy megfeszült, görcsbe rándult kis teste ernyed, végül átengedi magát teljesen a dallamoknak. Metamorfózis zajlik mindkettőnkben.

Lággyá idomulnak vonásai, átszellemült mosoly ragyog beszédes gombszemében, tekintetét felém sugározza. Úgy, de úgy simogat vele, hogy belésajdulok, és tolakodnak rejtett utakat keresve könnyeim. Ilyen kevés is elég egy autista kisgyereknek? Ámulok...

Aztán így múlnak el napról napok, hetekről hónapok, szinte tökéletes, megbonthatatlan összhangban. Énekelgetek, sokszor csak neki.

Prémes csizmát húz a tél. Az iskolában ilyenkor sűrűn jön rám reszketés és fogvacogás a farkasordító hideg miatt. 

Titkon Csabira pillantok, azonnal mindent felolvasztó langymeleg hatol célzottan, egészen a szívemig. Szünetekben dajkálom, megszállottan dúdolgatok, töltődöm.

Jégcsap-tenyerembe menekíti párnás kis kezét, kályhameleg.

Megingathatatlan határozottsággal érzem, ahogy szétárad sejtjeimben, elér a lelkemig, hőmérsékletem emelkedik, már nem vacogok. Elválaszthatatlanok vagyunk.

Felfrissülve, energiával telve érkezem irodalomórára a nagyokhoz. "Macisajt" cipőjét félrehajítva, törökülésben vár a székemen, teljes természetességgel. Hintázik, pajkosan vigyorogva dudorászik. Matekórán kellene lennie, de gyakran elszökik hozzám.

Felszabadult örömmel fülemig engedem a szám, a diákok is ugyanezt teszik, hiszen már megszokták a jelenséget.

Csabó kitüntetett figyelemnek örvendő kicsi királyfi nálunk. Mindenki szereti, óvja, babusgatja, sétáltatja, játszik vele, kényezteti, hatalmas kincs. Olyan, mint egy hajas baba.

Ősszel másik iskolába kerül, egy autista központba.

Már nem sírok, csak könnybe lábadt szemmel győzködöm magam, hogy jobb helye lesz ott.

"Ábi-bábi...", néhány év múlva szeretnék veled hatalmasat beszélgetni, hogy miket zártál a gondolataidba rólunk, rólam és a dalokról.

Hiányozni fogsz.

Csabának és családjának szeretettel. Köszönet mindenért: a melegségért, a mosolyokért, az érzésekért, hogy általuk ebben a zord világban még mindig az lehetek, aki... :) 

Autizmus dal

Napvilág Íróklub  >>> itt