Hol volt, hol nem...
Néhány évvel ezelőtt gondoltam egy merészet, elhatároztam, hogy felvételizek a Barcához. Mi az nekem? Strapabíró vagyok (alig gyűrt le negyedévente valami kósza vírus), állóképességem kiváló (egyszer sem állítottak ki), sőt, még az ajtófélfát is eltalálom, ha esetleg bele kell rúgni.
A pedagógusbér már akkoriban is vékony volt, gondoltam, ideje pályát módosítanom, és mivel a focisták piszkosul sokat kerestek, banálisnak és tökéletesnek tűnt a megoldás. Nem is értettem, miért nem jutott előbb eszembe.
Készültem a megmérettetésre, két tanóra közti szünetekben és éjszakánként gyűrtem az edzéseket rendesen, elszaggattam jó pár stoplist, sípcsontvédőt és sportszárakat, tele volt a fiók lyukas zoknival, pénztárcám lyukas zsebekkel, mégis úgy éreztem, hiányzik még valami a magabiztossághoz.
Összekuporgatott pénzemből repülőgépre ültem, első utam Ronaldinho rezidenciája felé vezetett, hogy kölcsönkérjem tőle kabala mezét, hátha nekem is szerencsét hoz, legalább a válogatásnál. Utána nem lesz szükségem rá, hiszen ha már bent vagyok, megfelel a sajátom is – ilyen focitudással a legdrágábbat kapom –, de első találkozáskor meg kell mutatnom, mit futok százon, ki is vagyok valójában.
A bizottság önéletrajzomat lóbálva várt, melyet körültekintően készítettem el, hogy a nemzetközi szabványoknak megfeleljen; orosz-francia keveréknyelven, olykor becsúszott néhány magyar szó is, hogy világossá tegyem nemzeti hovatartozásomat. Legbriliánsabb íráskészségemmel fogalmaztam, belefoglaltam, hogy gimnazista koromig az eplényi focipályán rúgtam a srácokkal a labdát, és néhányszor játszottam igazi mérkőzésen is, amikor nem jött össze fiúkból a csapat. (Magunk között legyen szólva, imádtam kicselezni őket, bár ritkán tudtam túljárni az eszükön, vagy inkább a lábukon, ráadásul fokozott előszeretettel küldtek a fűre.)
Sérüléseimet eltitkoltam; például azt, hogy labda helyett a kapufát fejeltem le, és egy rozsdás szög beleállt a homlokomba, csaknem mentőt kellett hívni, annyira ömlött belőlem a vér. Azóta is látszik a helye, pötty formájában, de nem fontos nekik tudni, hogy ennyire ügyetlen voltam, majd a válogatón meglátják, milyen klasszul eltalálom a labdát, és egyébként se baj, ha a nézőtéren landol, hiszen a szurkolókat valakinek úgyis meg kell rendszabályozni.
Ilyen stabil paraméterekkel álltam a neves edzők és a szövetségi kapitány elé. Többször körbejártak, tanakodtak, nagyokat pislogtak, majd letelepedtek a kispadra, és rezzenéstelen arccal figyelték, hogy hármat is tudok dekázni a spéci labdával, és nem szükséges kapust állítani, mert olyan leleményes vagyok, hogy közreműködése nélkül sem jut a labda hálóba.
Végül elutasítottak. Azóta sem értem, miért nem vettek fel, pedig még illegettem is magam előttük, elővettem legszebb mosolyomat, és egyszer sem találtam fejbe őket.
Lógó orral jöttem el a Barca-pályáról, csak az adott némi vigaszt, hogy Dinho nekem ajándékozta híres 10-es számú mezét, hogy ne szomorkodjak, és neki egyébként sincs szüksége rá, mert már másik csapatnál játszik. Ezzel a nemes gesztussal felszárította könnyeimet, azzal pedig még többet segített, hogy a visszaútra megvette repülőjegyemet, mert nekem egy fityingem se maradt, hiszen biztosra vettem a leigazolást. Mindig mondták, hogy erősítsem az önbizalmam, na, ez lett a vége szófogadásomnak.
A focipálya nem jött össze, a pedagóguspálya igen, bár elég gyakran jutott eszembe, hogy milyen jó lenne gólokat (nem öngólokat!) rúgni egy-egy tétmérkőzésen, és olykor jutalmat kapni – minimum sorozatos győzelmek után.
A mezt azóta is őrzöm, néhány éve elővettem, farsangkor belebújtam, hogy ne porosodjon a szekrényben, és legalább egy évben egyszer elismert focistának érezhessem magam, mert szerettem volna én is – játékostársaimmal együtt – figyelemre méltó bajnok lenni.
Most szakképzett gyúróként ülök a pálya szélén, a kispadról küldök erősítést. Hajrá, szurkolok!
Kép – Saját fotó
