Poétézisek

Szavakat gyerekjáték

egymás után rakosgatni,

ám gyöngysort fűzni belőlük

különleges mesterség,

melyhez

csak alázattal lehet felnőni.

*

Minél többet hangoztatja valaki,

hogy sokat tud,

annál kevesebbre képes,

mert

az öntömjénezés füstje

elhomályosítja a fejlődés útját.

*

Egy versformát

nem szükséges

(zárójelben)

magyarázni,

építőkövei mutatják meg

létjogosultságát.

*

Aki verset ír,

legyen titokzatos óceán,

hogy

a kíváncsi olvasó

mélybúvárként merüljön le

kincseit kutatni.

*

Valódi mélységet

az képes leghitelesebben átadni,

aki megjárta a poklot,

perzselődött kénköves tüzénél,

elgyötört testtel,

megtépázott lélekkel,

letisztult gondolatokkal tért vissza,

és van elég bátorsága

megmutatni gyengeségeit.

*

A költészet repülés.

A madár is

előbb szárnyakat növeszt,

csak utána merészkedik magasra –

élvezi a könnyed lebegést,

majd biztonsággal földet ér,

megpihen, és új erőt gyűjt,

hogy később is szárnyalhasson.

*

Amikor valaki azt hiszi,

már mindent tud a költészetről,

akkor kerül legmesszebb

a Parnasszustól.

*

A költői cím

nem a jelen adománya.

Ha majd

a papírra vetett szó

szellemi hagyaték lesz,

értékét az utókor határozza meg.

Puvis de Chavannes – A múzsák és a művészetek ligete

Mike Oldfield - Muse

Napvilág Íróklub  >>> itt

Gyökerek

Állítólag mindenkinek joga van a vélemény kinyilvánítás szabadságához, elmondhatja sajátját még akkor is, ha süket fülekre talál.

Ez az irodalomra nem érvényes? Annak kell lennie ahhoz, hogy egy szerző mérlegelni tudja, jó irányba halad-e. 

Mi a jó irány? Amikor az alkotások színvonala eléri az írótól elvárható szintet, illetve a lécet mindig egy kicsivel magasabbra helyezi, hogy legyen mit átugorni. Ezt nevezik fejlődésnek.

Ha a szerző elégedetten hátradől néhányszavas tömjénezés hatására, az nem hoz eredményeket, mert nem ösztönöz, nem vezet sikerre, márpedig a siker és az egészséges versenyszellem szükséges a fejlődéshez. Ha nem kapunk őszinte véleményt, nem tudjuk meg, merre tartunk. Lehet léleksimogatásokat osztogatni, hogy jobb színben tűnjünk fel, ám ez nem visz sehova, járhatatlan út, a sötétség labirintusa. 

Ha szellem világítja meg a szövevényes ösvényt, csodákat fedezhetünk fel, rejtett szépségeket, melyeket elhomályosított szemmel nem láthatunk. Egy külső szemlélő rámutathat olyan dolgokra, melyek talán csak tudat alatt kerültek műveinkbe, mégis ott vannak, megbújnak a sorokban vagy a sorok között. Egy átlagos olvasó megismeri a tartalmat, egyetért, bólogat, dicsérget, tetszését fejezi ki (vagy nem), majd továbblép. 

Aki komolyabban foglalkozik irodalommal, ennél jóval mélyebbre ás. Az érzelmi hatásokon túl elvonatkoztat a mű írójától, tényekre alapozott, építő jellegű gondolatokat közvetít, egyéni szemszögből. Gyökereket kutat, melyekből később életképes hajtások sarjadhatnak. Ezt osztja meg kritika formájában. 

A kritika – egy igényes szerzőnek – a legértékesebb ajándék, hiszen abból látszik leginkább, hogy valaki részleteiben is foglalkozik versével, prózájával. 

Természetesen figyelembe kell venni, hogy ki mondja a véleményt vagy átfogó kritikát. Ha olyantól származik, aki maga egy épkézláb mondatot sem tud hibák nélkül megfogalmazni és leírni, kevésbé hiteles – akár dicsér, akár elmarasztal. Olykor előfordulnak rosszindulatú próbálkozások is, ezeken felül kell emelkedni. 

Az elhivatott író képes különbséget tenni, mérlegelni, majd beépíteni műveibe azokat a hasznos észrevételeket, amelyeket kap.
Hiszem, hogy lehetséges a szabad, szubjektív véleménynyilvánítás.
Legalább az irodalomban.

Kép - Pinterest

Napvilág Íróklub  >>> itt