Gondolatok a magyar kultúra napján

Amikor átgondoltam, miről szólhatnék a magyar kultúra napján, természetes volt, hogy az irodalomhoz, költészethez való kötődésem felé fordulok, hogy ebből a szemszögből közelítsem meg a Himnusz születésének 200. évfordulóját.

Elképzelem Kölcsey Ferencet, ahogy Szatmárcsekén, szobája magányában, kedvenc asztalán könyököl, előtte tintatartó, szétszórt lapok, fejében gondolatok cikáznak, majd betűkké sokasodnak, tolla alatt serceg a papír, gyűlnek a sorok. Némelyiket kihúzza, amikor nem találja elég kifejezőnek a szavakat, majd új lendületet kap, az alkotás tüze járja át, és végül megszületik a mű, melyről még nem tudja, hogy a gyűrött papírlapon évszázadok és korszakok társadalmát forrasztja össze. Bár nyelvezete régies, mégis mindenki érti, magáénak vallja üzenetét, beépült kultúránkba.

Hogy mit jelent számomra a kultúra? Nem beszél vissza, nem követeli jussát, megengedi, hogy közel férkőzzek hozzá és annyit vegyek el belőle, amennyit csak akarok. Ettől nem kevesebb, hanem inkább egyre több lesz, mint ahogy én is vele együtt gazdagodok, mert a kultúra adakozó.

Bárczi Gusztáv alázata kísért pedagógus pályámon, Szent-Györgyi Albert segített át betegségeken. Gyermekeim születésekor Semmelweis Ignác felfedezésétől biztonságban érezhettem magam. Irinyi Jánossal gyertyát gyújthatok és mekkora szerencse, hogy Neumann János közreműködésével egyszerűbbé válhatott az írás, kopácsolhatok a billentyűzeten, számítógép segít a gondolkodásban; Selye János stressz-elméletével pedig leküzdhetem a nyomást, amit a túlzott munkavégzés okoz.

Amikor alig volt erőm talpon maradni, a művészetekhez fordulhattam.

Festményekkel, műalkotásokkal időztem naphosszat, fülbemászó dallamokkal gyógyítottam sebeimet és énekeltem, hogy könnyebb legyen a lelkem, majd a költészetben találtam menedéket, de eddig hosszú út vezetett, melyet nem egyedül tettem meg. Mindig volt valaki, akire felnézhettem és iránytűként mutatta, merre induljak.

Első emlékem a kultúrával való találkozásról kántortanító nagyapámhoz kötődik. Könnyes meghatódással idézem vissza alakját és azt a meghatározó élményt, ahogy elém tárta, milyen hatalmas a világ, mennyi titkot rejt, és ez a sok titok mind az enyém lehet. Csillogott a szeme, úgy beszélt. Kicsi voltam, fogékony, nyitott minden újra, ittam szavait. Gyönyörű dalokat tanított, meséket olvasott nekem, egy olyan világba vitt el, ahol nagyon jól éreztem magam és ahol maradni akartam, hogy még többet megtudjak róla.

Szükség van olyanokra, akik példát mutatnak, kitárják a csodák kapuját, mert egyedül nem juthat el oda az ember.

Mennyi pedagógus nevét sorolhatnám, akik hatással voltak és vannak rám a mai napig, akiket soha nem felejtek, mert tudtak igazi, hiteles pedagógusként nyomot hagyni maguk után.

Szüksége van ennek a világnak fáklyavivőkre, akik rávilágítanak a szellem szabadságára, a gondolkodás fontosságára. A tudományok gondolkodóvá tesznek, a művészetek felszabadítanak – enélkül nem létezik haladás –, és ez legtöbbször nem kerül semmibe, csak be kell fogadni, amit kínálnak. Bárki hozzájuthat, akár a világhálón keresztül is elérhető közelségbe kerül a távol, nincsenek határok; nem kell hozzá más, mint nyitott szemmel járni, szemlélődni és sokat olvasni.

Mindig rácsodálkozom, hogy milyen különleges az anyanyelvünk, milyen jó magyar nyelven írni, kommunikálni, páratlan szókincsének zamatát ízlelni, és közvetíteni vele valami fontosat: hiába telt el kétszáz év, azokat az értékeket, amelyeket egykor létrehoztak, ma is számon tartjuk, és azok a fiatalok, akik tisztelik a kultúrát, megmenthetik a düledező múltat, hogy élhetőbb legyen a jövő.

„Isten, áldd meg a magyart!”, de ne csak óhajaink legyenek, tegyünk is érte!

Kétszáz éves Kölcsey Himnusza, ám ennél régebbre nyúlnak vissza a magyar kultúra gyökerei, gazdag örökséggel rendelkezünk, és mindig születnek újak, akik meghatározói koruknak.

Különleges év az idei, „lánglelkű” Petőfink is kétszáz évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. A reformkor két jeles költőjének üzenete immár két évszázadon ível át. 

Az ünnep nem csupán naptári nap, nemcsak piros betűket jelent, nem külsőségeket, hanem belső ragyogást.

Kép – Pinterest (saját szerkesztés)
Kölcsey Ferenc, Liszt Ferenc, Munkácsy Mihály, 

Szent-Györgyi Albert, Esterházy Péter, Alföldi Róbert

Kölcsey Ferenc: Himnusz – Sinkovits Imre előadásában

Napvilág Íróklub  >>> itt

Kockás kokárda

Nagyanyám a bűnös. Már óvodás koromban Esterházy-kockás ruhácskákba öltöztetett: „ez a divat, jól áll neked, királyi viselet, úgy nézel ki benne, mint egy hercegnő”. Több se kellett a kis ovisnak, naná, hogy büszkén illegette magát benne. Vagy nagyapám fertőzött meg a gyógyíthatatlan „betegséggel”, akinek génjeit örököltem, és mindene volt a tanítás. Talán apám is tett hozzá, amikor odaszúrta, „mikor lesz neked két diplomád?”. Akkor ez oly erővel ütött, hogy késztetést éreztem utolérésére. Anyám sem ártatlan: „tanulj, te szerencsétlen, mert nem lesz belőled senki!”. Aztán gyógypedagógus lettem, begyűjtöttem két diplomát, és sokáig azt hittem, vagyok valaki. Na, nem a papírok miatt, azokat csak szükséges „kelléknek” tartottam, hanem azért, mert úgy gondoltam, pedagógusnak lenni kiváltság, a jövő nemzedékét formálni, útjára engedni, példát mutatni immár nemcsak kötelességem, hanem hálás feladat is, de az ember ne a hála miatt munkálkodjon, keressen magának valami más indítékot. Bevallom, azért felemelő érzés volt a diákok mosolygó tekintetével találkozni, amikor szemükből tükröződni látszott felém mindaz, amit értük tettem az évek során, és a ballagásokon sírva borultak a nyakamba. Legnagyobb ajándékom az volt, amikor könnyeikkel öntöztek. Ezekből a könnyekből és mosolyokból építettem fel újra és újra önmagam, állítottam elő azt az energiát, mellyel folytatni tudtam a pályát. Szeretnek, állapítottam meg jóleső megnyugvással, és nekem ez mindent megért.

Közben évre év jött, kialakult egy jól bevált rutin, ám amikor már fesztelenül élvezhettem volna a pedagóguspálya örömeit, több idő jutott volna a diákokra, napról napra növekedni kezdtek a fölösleges terhek, egyre kacifántosabb szövevénnyé vált az a gyönyörű hivatás, melyre felesküdtem, és árulónak éreztem volna magam, ha idő előtt feladom.

A pedagógus is ember, vannak erényei és hiányosságai, mint bárki másnak. A biológia törvényei szerint létezik – megszületik, él és meghal. A nap neki is huszonnégy órából áll, szüksége van pihenésre, regenerálódásra, megújulásra, a pedagógiában pedig szabadságra, nem gúzsba kötött kezekre. Szüksége van levegőre, és nem minden lélegzetvétel adminisztrálására. Szüksége van bizalomra, munkájának anyagi elismerésére – neki is pénzbe kerül a vásárlás –, valamint társadalmi megbecsülésre, hiszen ma – a szó szoros értelmében – nem kifizetődő pedagógusnak lenni. Erről is lehetne táblázatot szerkeszteni, a statisztika magáért beszélne. Anyagi szempontból és társadalmi megítélés alapján is a ranglétra alsó fokán helyezkedik el, akibe bárki büntetlenül belerúghat, jogot formálhat bírálatára, meghurcolhatják, miközben – saját gondjait félretéve – családok terheit cipeli nap mint nap, szülői feladatokat lát el, helyettük is nevel, intézkedik. Mindezt a gyermekekért, a jövőért teszi, önzetlenül.

A pedagógusok még soha nem szorultak ilyen korlátok közé, mint most, nem véletlen, hogy egyre kevesebb a vállalkozó szellemű fiatal, kihalófélben van az utánpótlás. A hivatástudatra csak ideig-óráig lehet alapozni, hiszen ha gátolják kialakulását, nem lesz mire. Azok a pedagógusok, akik még növeszthettek szárnyakat, megismerhették az igazi repülést, ám nem élnek örökké.

Ma kockás inget adok gyógypedagógus lányomra. Napszámos viselet. És kockás inget adok mindazokra, akiknek eltökélt szándékuk, hogy visszaállítják a pedagógus hivatás becsületét.

Repüljetek hát, ifjú Titánok,

növesszetek erős szárnyakat;

óvjátok,

ne engedjétek, hogy tövig nyessék,

mert

megcsonkolt szárnyakkal

nem emelkedhet magasba a lélek!

Kép – Pinterest

noÁr – Tanítani akarunk!

A pálya széléről

Hol volt, hol nem...

Néhány évvel ezelőtt gondoltam egy merészet, elhatároztam, hogy felvételizek a Barcához. Mi az nekem? Strapabíró vagyok (alig gyűrt le negyedévente valami kósza vírus), állóképességem kiváló (egyszer sem állítottak ki), sőt, még az ajtófélfát is eltalálom, ha esetleg bele kell rúgni.

A pedagógusbér már akkoriban is vékony volt, gondoltam, ideje pályát módosítanom, és mivel a focisták piszkosul sokat kerestek, banálisnak és tökéletesnek tűnt a megoldás. Nem is értettem, miért nem jutott előbb eszembe.

Készültem a megmérettetésre, két tanóra közti szünetekben és éjszakánként gyűrtem az edzéseket rendesen, elszaggattam jó pár stoplist, sípcsontvédőt és sportszárakat, tele volt a fiók lyukas zoknival, pénztárcám lyukas zsebekkel, mégis úgy éreztem, hiányzik még valami a magabiztossághoz.

Összekuporgatott pénzemből repülőgépre ültem, első utam Ronaldinho rezidenciája felé vezetett, hogy kölcsönkérjem tőle kabala mezét, hátha nekem is szerencsét hoz, legalább a válogatásnál. Utána nem lesz szükségem rá, hiszen ha már bent vagyok, megfelel a sajátom is – ilyen focitudással a legdrágábbat kapom –, de első találkozáskor meg kell mutatnom, mit futok százon, ki is vagyok valójában.

A bizottság önéletrajzomat lóbálva várt, melyet körültekintően készítettem el, hogy a nemzetközi szabványoknak megfeleljen; orosz-francia keveréknyelven, olykor becsúszott néhány magyar szó is, hogy világossá tegyem nemzeti hovatartozásomat. Legbriliánsabb íráskészségemmel fogalmaztam, belefoglaltam, hogy gimnazista koromig az eplényi focipályán rúgtam a srácokkal a labdát, és néhányszor játszottam igazi mérkőzésen is, amikor nem jött össze fiúkból a csapat. (Magunk között legyen szólva, imádtam kicselezni őket, bár ritkán tudtam túljárni az eszükön, vagy inkább a lábukon, ráadásul fokozott előszeretettel küldtek a fűre.)

Sérüléseimet eltitkoltam; például azt, hogy labda helyett a kapufát fejeltem le, és egy rozsdás szög beleállt a homlokomba, csaknem mentőt kellett hívni, annyira ömlött belőlem a vér. Azóta is látszik a helye, pötty formájában, de nem fontos nekik tudni, hogy ennyire ügyetlen voltam, majd a válogatón meglátják, milyen klasszul eltalálom a labdát, és egyébként se baj, ha a nézőtéren landol, hiszen a szurkolókat valakinek úgyis meg kell rendszabályozni.

Ilyen stabil paraméterekkel álltam a neves edzők és a szövetségi kapitány elé. Többször körbejártak, tanakodtak, nagyokat pislogtak, majd letelepedtek a kispadra, és rezzenéstelen arccal figyelték, hogy hármat is tudok dekázni a spéci labdával, és nem szükséges kapust állítani, mert olyan leleményes vagyok, hogy közreműködése nélkül sem jut a labda hálóba.

Végül elutasítottak. Azóta sem értem, miért nem vettek fel, pedig még illegettem is magam előttük, elővettem legszebb mosolyomat, és egyszer sem találtam fejbe őket.

Lógó orral jöttem el a Barca-pályáról, csak az adott némi vigaszt, hogy Dinho nekem ajándékozta híres 10-es számú mezét, hogy ne szomorkodjak, és neki egyébként sincs szüksége rá, mert már másik csapatnál játszik. Ezzel a nemes gesztussal felszárította könnyeimet, azzal pedig még többet segített, hogy a visszaútra megvette repülőjegyemet, mert nekem egy fityingem se maradt, hiszen biztosra vettem a leigazolást. Mindig mondták, hogy erősítsem az önbizalmam, na, ez lett a vége szófogadásomnak.

A focipálya nem jött össze, a pedagóguspálya igen, bár elég gyakran jutott eszembe, hogy milyen jó lenne gólokat (nem öngólokat!) rúgni egy-egy tétmérkőzésen, és olykor jutalmat kapni – minimum sorozatos győzelmek után.

A mezt azóta is őrzöm, néhány éve elővettem, farsangkor belebújtam, hogy ne porosodjon a szekrényben, és legalább egy évben egyszer elismert focistának érezhessem magam, mert szerettem volna én is – játékostársaimmal együtt – figyelemre méltó bajnok lenni.

Most szakképzett gyúróként ülök a pálya szélén, a kispadról küldök erősítést. Hajrá, szurkolok! 

Kép – Saját fotó

Queen – We are the Champions

Napvilág Íróklub >>> itt

Katedrától a tollig...

Tegnap Szigetszentmiklóson jártam, ünnepélyes tanévzáróra voltam hivatalos, ahol – pedagógus tevékenységem elismeréseként – az Emberi Erőforrások Minisztériuma által adományozott Pedagógus Szolgálati Emlékérmet vehettem át.

Az ünnepség megható és feledhetetlen pillanata volt, hogy – a rólam készült összefoglaló felolvasása után – Somogyi Sándorné Gabi, intézményünk vezetője saját versemmel köszöntött. Erre végképp nem számítottam, el is tört a mécses, alig tudtam visszatuszkolni a könnyeimet.

A díjat elsősorban nagyapámnak ajánlom, az egyszerű, lelkes fenékpusztai kántortanítónak, akit példaképemnek tekintek. Szerettem volna – hozzá hasonlóan – a művészetek ölelkezésében, szenvedélyesen, elhivatottan tanítani és olyan tartalmas utat bejárni, mint ő. 

Köszönettel tartozom tanítványaimnak, akik évtizedeken keresztül erősítették bennem a hitet, a legnehezebb körülmények között is mellettem álltak és azoknak a pedagógusoknak, akiktől tanulhattam és támogatást kaptam.

Külön kiemelem kedvenc kollégámat, Esztert. Eleinte nem gondoltam, hogy az anya-gyermek-barátnői kapcsolatból ilyen gyümölcsöző együttműködés lesz, ám az utóbbi néhány év tükre azt mutatja, hogy nélküle nem lettem volna olyan erős, mint amilyenné váltam, sok együtt megtervezett közös dolgunk volt, és büszke is vagyok rá. 😊

Most új életet kezdek, a katedrát tollra cserélem. Bízom benne, hogy az irodalom is tartogat még számomra lehetőségeket, kihívásokat.

Köszönöm a megtisztelő elismerést! 😊

Üzenet a jövőnek >>> itt

Katedrács

Ne ünnepeljetek!
Szűk
a tanterem
két négyzetméteren,
keskeny mezsgye,
csak helyben topogok
börtönömbe zárva,

nincs gyerekzsivaj,
faltól falig tartott órák
katarzissal nem járnak,
a laptop piszkosul személytelen,
kopnak
a betűk a billentyűzeten,
a terhelés lassan amortizál
– bár alig szegi kedvem ­–,
elnyűhetetlen anyagból vagyok;
fiam épp füvet nyír,
én vacsorát főzök,
sütemény jár mellé,
bodzaszörp,
gondtalan csevej
és felhőtlen nevetés;
Montessori híres elszántsága
munkálkodik bennem,
pedagógus vérvonal,
szakmai alázat,
mégsem kerek a világ;
nagyapám a nemzet napszámosa volt,
én rabszolgaként húzom az igát,
ám a számítások szerint
minden a legnagyobb rendben,
bár csak a számítók
értik a képletet,
mert fejemben nem áll össze
a hivatás matematikai trendje,
naprakész táblázatokban
vergődik az igazság,
míg én emberi sorsokat látok,
orromnál tovább – 
a gyerek nem statisztikai adat!,
nem darab-darab;
lelkesen hirdettem –
„tanítanék mosolyt, álmokat, reményt”,
ma
értetlenül,
megtépázott hittel,
füstös romok foglyaként
élem a láncra vert szabadságot, 
hol a bizalom ismeretlen,
ám börtönbe zárni a szellemet
nem lehet,
szabadon szárnyal –
hát lesz még repülés,
hallik madárdal,
zsendül új tavasz,
és sok fecske csivitel nyarat;
addig
hajnali négy és öt között
muskátlis balkonom csendjén
mézes zöld teám gőzölög,
nyugat felé fordítom tekintetem,
mert
szűk a tanterem
két négyzetméteren.

Ne ünnepeljetek!

Kép - Pinterest

Napvilág Íróklub  >>> itt