Bolond a tél. Tavaszt mutat,
de zord arcát is adja.
Azt nem értem, ha jól mulat,
miért hagy így magamra.
Én csak nézem a jégcsapok
olvadó neszét, hallom
a látványt, így bőven kapok
belőlük zenét s vallom,
belém zokog a várt tavasz;
és hiába halnak szavak, Te mindig bennük leszel,
már Mindenben létezel.
Bízom a jövőben, mindig erre vágytam. Olthatott akárki, engem nem rengetett. Lidércek tolongtak sok ártalmas árnyban, De győzni nem tudtak akaratom felett. Onthattak a démonok hazug igéket, Gyermeki lelkemben ez csak fátyolkép lett.
Úgy vágytam a jövőt! Ma hív, sugarat oszt, Jelenből versbe szőtt erőt sugallott most.
Elmerengni hívom ma költőtársaim, Szerényen súgom ezt, mert alázatra int. Zenéljen az új év, szálljanak szép szavak! Tudom, megfoganhat még sok hű gondolat, Elérhet Emberhez a Minden, ami nincs, Ne térjen másfelé, elérhető a kincs! Dőljenek tőletek színtiszta, szűrt szavak, Őserő legyen a vers, mert csak így szabad! Tehát a szó él, van új év, s lesz új tavasz!