Álmodom. Vonatra szállok holt magam,
nem érdekel a kor, csak futok feléd.
Éj uralkodik s a balga hold csorog,
erőm is elhagyott, de van még mesém.
Hajam kerge kóc, magába sír a szél,
verejték borzong bőrömön; hunyt remény?
Süket fülembe zajt zihál az élet,
s rémülten rontok a tűnt vonat felé.
Félelem gyötör, a sínek közt járok...
muszáj elérnem, még ma fel kell szállnom;
hímes szavak szólnak, új hit ad erőt,
nem állít meg egy elmosódott lábnyom.
Karom kinyújtom és lám, már elérem,
ujjamból vér serken, a körmöm szakad,
de élek még, és csodás ez az álom,
tíz körömből vérzőn sajdul titkokat.
Minden ízem reszket, felkapaszkodom.
Nem árthat vér, mocsok s a lassú égés.
A vagon lépcsője már menedékem,
lélegzem, hát elúszik minden kérdés.
Mindjárt érkezem, s a peronra állok.
Tán még ott leszel, szemedben könny ragyog,
s én néma könnyel foltozom az álmod...
A bölcsek azt súgták, álmodjak nagyot.
Veszni jöttem ím, s karodba omlanék, te Bölcs Nyugat, füvedre hull a szirmom, neked pazarlom éveim s a kínom, ám veled csitulhat el, ha bánt az éj;
s a tölgyes irgalom merülni édes, én beszívom ezt a békeillatot, mert amit az Ős-Bakony nekem hagyott örök, s enyém maradt, enyém egészen
és a hóvarázs; a sí, a röpke szán még pihen, hiszen ma nyárderék ölel s tiszta képeket regél, ütemre jár:
vigyázol, ám kiszámol úgy a csended, hogy belőlem semmi vált, csalóka árny, s tovább taszít a Bölcs, utamra enged.
Talány-Közép
Itt megállok. Kicsit lazult a testem, és a lélek is csitul, de céltalan bolyong középen s tudom, talány marad, hiába hajlok én, pedig kerestem;
és talán a szó, talán a fájt fanyar, talán a selymes, édes íz majd elér dalomhoz, bár veszítek és mindenért; talán talány, és a mély is felkavar.
Csak állok, hajam lobog, s a tegnapok dehogy halódnak; ím, nem adnak enyhet úgy nekem, hogy csended és az oltalom
szelíd-szolid szaván szitálj kegyelmet és a tiszta szó; a tűnt halál-halom s a pillanat belém veszett, ha sejted.
Mohó Kelet
Talán a mindenem lehetne tájad, és a semmiből kihajt e puszta lét, a szél cirógat arcon és útra kél, ahol csupán a vágy, a csönd mi árad.
Tenyérbe zárt varázsod, és tenyérbe sírom én is vélt magányod, hallgatok... nem tudok röpülni, szárnyszegett vagyok, megölt a múlt, jelen s jövő egésze.
Csupán csak élni kéne itt a síkon, égni; én ma lángolok, de már tudod te csent csalárd; amint erőre bírom,
és amíg a földed úgy fogad vakon, miként vadak vagyunk, pedig csak kínon él hitünk, hiszen csomókba gyűrt halom.
Végül itt
Mivégre lágyulok, hiszen botorság, a bűn pedig fogan, de nincs menekvés; a kínra kín tolul, s ha néha elvész, csupán csak legbelül, de mély mocsok rág.
Az ébredés fukar, s a tőre éles, ím, bevág a gyönge húsba és marad; tán világom újra élhet ég alatt, a pillanat törékeny és negédes.
És amúgy kit érdekel ma szóvirág, ki fejtené, ha titkokat sugallna, és ki érti azt, mi itt feszít, kirág...
„csak élni kell”, s ha nem mocsár hatalma, hát lehúz a láp, a tetszhalott világ; karom nehéz, s e táj legyőz, ural ma.
Zavartan zuborog és kitörni késztet,
de simítva csitítgat belül az ár.
Bódít, mint az erdő mollja várt tavaszon,
míg rügyeket ringat az ébredő fán,
vagy kalászok dala, ha hív aratásra – kacajba kergetett szökő szólamárny –,
bár hó alá temetett, fagyban is fénylő,
mert életre zsendül a nap mosolyán,
és nyarakat, teleket temetve, zengő
zenékbe csábít majd bölcs énekein,
míg lélek a lélekkel holdfényre táncol
csillaghárfa húrok csend ütemein.
