Vakvilág

Csak ülök...

Lábam lógázom az ágyútorony mellett, mohón ölel a nagykabát. Tűnődök, hogy mi vár majd Odaát...

(Ej, ez a december feladja a leckét, pedig nemrég még nyár karolt, hát arra gondolok, ami melengetett és megfogott. Nem karcos jégcsapok azok.)

Illatozik-e tearózsa ott lágy sárgáját szemembe szűrve? Csodáját nem feledhetem, de most "tél van és csend és hó és halál".

Él-e szivárvány fönt is, ami hidat épít ég és föld közé? Ér-e annyit, hogy mesémet reménnyel töltené, és nem maradna semmi kétely, csak a biztos út? Még magába fűz a múlt.

Jól jönne egy lámpás, ami úgy világít, hogy nem érhet semmi bántás, csak azt mutatja meg, ami életet jelent.

Mi az élet? Személyre szabott darab, mi örökös színház marad.

Úgy görög belőlem minden szó, hogy megbújik köztük a való: sikátorba tévedt vakvilág.

Mi várhat Odaát?

Egy csiga hozzám képest gyors, hiszen amit adna a sors, azt túl sokáig rágom, ezzel elúszik az álom.

"De jó volna mindent, mindent elfeledni", csak élni, élni, lenni, lenni...

...és egy lenti kis kocsmából palacsinta illata árad felém, ez visszaránt a tél múló üzenetén.

Kép - Pinterest

Egy izgalmas feladat, tíz megadott szó: palacsinta, tearózsa, lámpás, sikátor, csiga, fűz, darab, ágyútorony, szivárvány, görög. Ezek felhasználásával kellett írni, szabadon választott formában.

Az idézetek Vörösmarty Mihály Előszó, valamint Ady Endre Karácsony című verséből valók.

Giovanni Marradi - Shadows

Koporsószögek

Kövess! Csináld utánam! Nem tudod, mert boldog gyermekkorod volt, ezért máris hátrányba kerültél. Nem vert az apád véresre piszkavassal, nem tépte csomószám a hajad, nem kételkedett benned, nem csúfolt-gúnyolt, csak csöndes szeretetben nevelgetett, kényeztetett, óvott a széltől is... amíg élt. 
Anyád nem törte el indokolatlanul, agyamenten és tébolyultan a jobb kezed középső ujjcsontját. Soha nem kellett hazudnod, hogy felmosás közben ráléptél a fapapucsoddal (amivel nevetség tárgya lettél), mert hát te még akkor se akartad bántani, hiszen senkinek nem tudnál fájdalmat okozni. Vagy de? 

A szüleid miatt soha nem kellett a fantáziádba menekülnöd, hogy túléld kegyetlen gyermekkorod, aztán túléld az ifjúkort is, hogy minden megmaradt erőddel kívánd: végre felnőtt lehess. 

Te úgy lettél felnőtt, hogy semmit nem kellett tenned érte. Megtették helyetted a szüleid.

Nem kellett kegyes hazugságokba fojtva élni vágyó haldoklót ápolnod, csökönyös erővel itt lent tartanod, s mosolyogva úgy tenni, mintha örökké élhetne, és mindez csakis rajtad múlna. 
Az élet. Az ő élete. A te életed.

Nem kellett úgy elhitetni mentőangyalságod, hogy közben könnyeid belül szaporodtak, és gyomorremegéssel számoltad a perceket, mert nem volt bizonyos, hogy meddig él... mikor hal...

Az emberek embernek néznek, és nem kell elszámolnod nekik semmivel. 
Nem kellett megküzdened eddig semmiért, mert mindent készen kaptál. A kalapácsot is, amellyel azt a hat koporsószöget beverheted. Nem tudom, hogy mennyit sikerült eddig, nem számoltam, de már fuldoklom.

Van még akaratom, hát lehajítom magamról a szemfödelet. Nem a saját kezemmel teszem, hanem annak erejével, aki szerint még élnem kell. Ő az apád. Tudod: az apa, aki annyira szeretett téged, hogy mindent elnézett neked, de volt néhány megfontolandó szava azon a kegyetlen, utolsó héten...

Engem is szeretett.

Kövess! Csináld utánam! Ugyanakkor remélem, hogy neked soha nem kell!

Nem tudod, mert boldog gyermekkorod volt, ezért máris hátrányba kerültél. Szerencsédre.

Tévedtem, ön nyert

Örömmel értesítem, hogy fáradozása eredményre vezetett. Én csak csöndesen elolvadoztam néhány mélán megálmodott sora között, engedtem magam sodorni. 

Azt hittem, megélhetem versét a magam kicsinyes, hozzá nem értő módján, hogy úgy röpködhetek, mint amikor Ady, vagy más halhatatlan költők lelkével titkon találkozom. 

Tévedtem. 

Az igazi költő engedi, hogy véremmé váljon, hogy ereimben éltetőn csordogáljon, hogy csattanjon bennem, hogy magával csalogasson: fűtsön és hűtsön, legyűrjön, és ha kell, magasba emeljen. Így érhetnek igazzá bennem verssorok, mert ugyan porrá zúznak, de fel is építenek, amikor kell. Kell. Így válhatok én is igazzá.

Ön nyert, én eztán hallgatok, mint ahogy a sír is csöndes, pedig van üzenete.

Ön nyert... én pedig próbálok eme újabb veszteséggel is életben maradni...

Egyetlen embernek szól ez, de talán másnak is tanulságos...

Itt, ahol...

Önként-diadallal száműzöm magam ide, ahol...

Titkaimban hét lakatra zárom a tölgyesek mámorosan bódító, részegítő illatát. 

Lépteimet megingathatatlan hűséggel őrzi erdőm puha, mohaillatú avara. 

Rejtélyes, vadregényes ösvényeken, dús füvű smaragd tisztásokon, puha gyepszőnyegen gázolok önkívületben, lélekbe merülve, menekülten. Magamba szívom a vadvirágok kócos illatát. Süket, néma és vak vagyok.

Kétségbeesve, hangtalan-szűkölve keresgéllek a terebélyes, zömök törzsű faóriások között, a szirtek alatt megbúvó pataknál, üveges tekintettel sóvárgok a szemérmesen piruló völgybe. Sehol nem lellek. Létezel?

Barangolok az imádott ős-rengetegben, elveszett vagyok, pedig éppen azért jöttem ide, hogy újra megtaláljam eltévedt önmagam. Hasztalan.

Az ágas-bogas fák közt életet szomjúhozva kutatom azt a nemrég virágba szökkent csodát.

Köröttem felszabadult gyöngy-kacaj küld pozitív rezgéseket, de inkább fájdalmas zajként érzékelem. 

Eszméletlenségbe borult elmém néhány kilométerre eltávolodik az egyre gyengülő verejtékes testtől. Nálad jár. Talán érzed, hogy itt vagyok. Bőrközel.

Itt jártam. Itt, ahol...

Anzan - Peaceful passage