Nagyanyám a bűnös. Már óvodás koromban Esterházy-kockás ruhácskákba öltöztetett: „ez a divat, jól áll neked, királyi viselet, úgy nézel ki benne, mint egy hercegnő”. Több se kellett a kis ovisnak, naná, hogy büszkén illegette magát benne. Vagy nagyapám fertőzött meg a gyógyíthatatlan „betegséggel”, akinek génjeit örököltem, és mindene volt a tanítás. Talán apám is tett hozzá, amikor odaszúrta, „mikor lesz neked két diplomád?”. Akkor ez oly erővel ütött, hogy késztetést éreztem utolérésére. Anyám sem ártatlan: „tanulj, te szerencsétlen, mert nem lesz belőled senki!”. Aztán gyógypedagógus lettem, begyűjtöttem két diplomát, és sokáig azt hittem, vagyok valaki. Na, nem a papírok miatt, azokat csak szükséges „kelléknek” tartottam, hanem azért, mert úgy gondoltam, pedagógusnak lenni kiváltság, a jövő nemzedékét formálni, útjára engedni, példát mutatni immár nemcsak kötelességem, hanem hálás feladat is, de az ember ne a hála miatt munkálkodjon, keressen magának valami más indítékot. Bevallom, azért felemelő érzés volt a diákok mosolygó tekintetével találkozni, amikor szemükből tükröződni látszott felém mindaz, amit értük tettem az évek során, és a ballagásokon sírva borultak a nyakamba. Legnagyobb ajándékom az volt, amikor könnyeikkel öntöztek. Ezekből a könnyekből és mosolyokból építettem fel újra és újra önmagam, állítottam elő azt az energiát, mellyel folytatni tudtam a pályát. Szeretnek, állapítottam meg jóleső megnyugvással, és nekem ez mindent megért.
Közben évre év jött, kialakult egy jól bevált rutin, ám amikor már fesztelenül élvezhettem volna a pedagóguspálya örömeit, több idő jutott volna a diákokra, napról napra növekedni kezdtek a fölösleges terhek, egyre kacifántosabb szövevénnyé vált az a gyönyörű hivatás, melyre felesküdtem, és árulónak éreztem volna magam, ha idő előtt feladom.
A pedagógus is ember, vannak erényei és hiányosságai, mint bárki másnak. A biológia törvényei szerint létezik – megszületik, él és meghal. A nap neki is huszonnégy órából áll, szüksége van pihenésre, regenerálódásra, megújulásra, a pedagógiában pedig szabadságra, nem gúzsba kötött kezekre. Szüksége van levegőre, és nem minden lélegzetvétel adminisztrálására. Szüksége van bizalomra, munkájának anyagi elismerésére – neki is pénzbe kerül a vásárlás –, valamint társadalmi megbecsülésre, hiszen ma – a szó szoros értelmében – nem kifizetődő pedagógusnak lenni. Erről is lehetne táblázatot szerkeszteni, a statisztika magáért beszélne. Anyagi szempontból és társadalmi megítélés alapján is a ranglétra alsó fokán helyezkedik el, akibe bárki büntetlenül belerúghat, jogot formálhat bírálatára, meghurcolhatják, miközben – saját gondjait félretéve – családok terheit cipeli nap mint nap, szülői feladatokat lát el, helyettük is nevel, intézkedik. Mindezt a gyermekekért, a jövőért teszi, önzetlenül.
A pedagógusok még soha nem szorultak ilyen korlátok közé, mint most, nem véletlen, hogy egyre kevesebb a vállalkozó szellemű fiatal, kihalófélben van az utánpótlás. A hivatástudatra csak ideig-óráig lehet alapozni, hiszen ha gátolják kialakulását, nem lesz mire. Azok a pedagógusok, akik még növeszthettek szárnyakat, megismerhették az igazi repülést, ám nem élnek örökké.
Ma kockás inget adok gyógypedagógus lányomra. Napszámos viselet. És kockás inget adok mindazokra, akiknek eltökélt szándékuk, hogy visszaállítják a pedagógus hivatás becsületét.
Repüljetek hát, ifjú Titánok,
növesszetek erős szárnyakat;
óvjátok,
ne engedjétek, hogy tövig nyessék,
mert
megcsonkolt szárnyakkal
nem emelkedhet magasba a lélek!
Kép – Pinterest
