Egyszer volt, hol nem volt… így kezdődött, akár egy mese, és ugyanilyen mesésen folytatódott.
Ma ünnep van, első szonettem tizedik születésnapja. Kevés a szó, hogy elmondjam, amit érzek.
Visszaforgattam az idő kerekét, újra bejártam az utat, melyen az elmúlt tíz év alatt lépkedtem. Ezt a csodálatos utazást nem egyedül tettem meg, valaki a kezdetektől mellettem állt: Hepp Béla – költő –, akivel aLéb néven is találkozhatnak a szép verseket kedvelő olvasók.
Amit jelenleg a szonettekről tudok, legnagyobbrészt tőle tanultam, hiszen rávezetett, hogy nem elég a szabályokat alkalmazni, a szonetteket érezni kell, így jelenhetnek meg bennük olyan lelki mélységek, melyek magukkal viszik, és bent tartják az olvasót. Ehhez számtalan fortélyt mondott el, szinte betűkig, hangokig bontotta le műveimet, apró titkokat osztott meg velem a szonettek rejtelmeiről, amíg addig nem jutottam, hogy képes legyek egyedül is repülni.
Első szonettem születése is hozzá kötődik. Láncverset kezdeményeztem Rejtegetem dalod címmel a Napvilág Íróklubon, többen csatlakoztak, e közös versfolyamból vettem ki saját részemet, összeraktam belőle egy próbálkozást. Megmutattam aLébnak, aki – első szakaszomat finomra hangolva és felhasználva – szintén saját gondolataiból írt egy szonettet. Valójában akkor éreztem át először igazán, mitől szólal meg; nagy hatást gyakorolt rám, mely ma is visszhangzik bennem. Még aznap megszületett az enyém is. Szinte biztos voltam benne, hogy ebből örök szonettszerelem lesz, és az elmúlt tíz év igazolja ezt a sugallatot. Örök.
Most pedig megosztom veletek a két szonettet, kedves olvasók.
Hepp Béla (aLéb): A Dalrejtőhöz...
Lombok sóhajába rejtem el dalod
álmodón a léha holdfonat mögött
szálló szirmain a fátyol dalra fönt
akkordot remeg, de lent a húr halott.
Éjsötét a csend, s én mégis itt vagyok,
itt a fájó béke vasba öltözött,
megtalál, így falja fel a lusta köd
énekem, és fáj, hogy már nem hallhatod.
Csitt kicsit... a dal nem hal a szívben el,
ott van minden lusta dobbanás alatt,
átkarolni hív, visszhangra ráfelel,
új életre száll, repül a gondolat,
szinte látom is, ahogy megérkezel...
Itt vagyok, ha jössz. Takar a holdfonat...
2010. október 13. Kankaliné a gondolat, az első versszak és az érdem, hogy ez a szonett megszülethetett. :-)
Horák Andrea Kankalin: A Dalnokhoz...
Lombok sóhajába rejtem el dalod
álmodón, a léha holdfonat mögött.
Szálló szirmain a fátyol dalra fönt
akkordot remeg, de lent a húr halott.
Tántorít a csend, eldúdolom, hagyod.
Éjbe tűnik éjem, mélyre költözött.
Zengi dallam-ír, csitítja száz öröm,
lélekből mereng egy rejtett szólamon.
Szél röpíti így a kósza dallam-árt,
rétek bársonyán vidítva jár a fény,
létem káoszát a húr sem érti már,
sírja énekem, de méz az ébredés.
Gitár zengi fönt a néma látomást;
csitt kicsit... a hold melódiát zenél.
2010. október 13. Az első szonettem, ami aLéb nélkül nem jött volna létre, bár itt-ott talán sántikál. Köszönöm, aLéb Tanár Úr! :)
*
2020. október 13. Tíz év elteltével is él a szerelem, most is szonettet írok, a hatvanadikat. Vannak dolgok, melyek soha nem múlnak el, nem fog rajtuk sem ármány, sem idő.
Köszönöm a törődést és a szárnyakat, aLéb! :)
A Dalrejtőhöz... - Napvilág Íróklub >>> itt
A Dalnokhoz... - Napvilág Íróklub >>> itt
