Erre az Éjre vártam legbelül. Kíváncsian kutatom kósza csillagait, nem hagyom kihunyni őket, nekem ragyognak. Színei százszorosan is bennem halnak, sóhajai, érzéki gondolatai az enyémek. Kimondatlanul kimondott az összhang, káprázatosan közel vagyunk egymáshoz.
Alkonyodik... fenséges fény pislákol, a Tejút járható.
szökevény tegnap
százszorszép szikrákat szór – takaró az éj
Szárnyakat ragasztasz. Olyan szárnyakat, amelyekkel úgy repülhetek, hogy biztonságban érzem magam. Gondoskodsz arról, hogy véletlenül se essek Ikarosz hibájába.
Ezermester vagy. A mai világban szinte lehetetlen hasonlóhoz jutni, de nekem megadatott. Szerencsés vagyok.
Óvatosan kibontom gyenge szárnyaim, úszom a talaj fölött. Nem vágyom túl magasra, csak bátortalanul, széttárt karokkal, csendes mosollyal hasítom a levegőeget. Hatalmas belégzés... tüdőtágító sóhaj... lent hagyok minden negatívumot... magamba zárom az éltető levegőt, kacérkodom a ritmusokkal. Élvezem a lebegést.
Ezermester vagy. Szerény, visszafogott, csendes, pedig magasabban repülhetnél bárkinél, mindened megadatott ehhez. Értesz a viaszos szárnyakhoz, a kósza lelkekhez, mestere vagy a szavaknak, ujjaidtól kelnek életre. Energiád végtelen. Két "lapátolás" közt szárnyakat osztogatsz a szárnyaszegettnek, önzetlenül.
Néha megtalál az Út, de ködbe vész,
és homályba ránt az élet alkonya.
Vasfogán időmnek átkozott nehéz
napok sorolnak; Ámor írja rá ma
ritka perceit, de zár a csend-bilincs.
Szelíd szavad bevonja tört arannyal
éber álmaim ha tóduló a nincs,
a néma vágy vigasztalan belém hal;
ám ragyogva tőled új az ébredés,
múltba írt világom tűnik árnyakon;
átsuhanni álmaidba így merész,
ámde gyógyulást remélek, hát hagyom.
Lágy ölébe vonva bánt az Élet,
úszom árjain, de néha félek.
Nem így gondoltam a kezdetekkor, de ma hárommal több vagyok, mint amikor végérvényesen lehunytad a szemed, ez a negyedik nélküled, s én dühöngök.
Tudod-e, milyen kiváltságos helyzetben vagy, hogy Odafent lehetsz, s látod-e, mi zajlik itt lent? Fölösleges a kérdés, mert van rá válasz: igen.
Amikor velem voltál, gond nem gyötört, mindent megoldottunk. Semmi nem számított, egyszerűnek tűnt a "Nagybetűs".
Hatalmas terhet tettél a vállamra: a magokat csírába szökkenteni napfény és tápanyag nélkül nem könnyű, homokba dugott fejjel főleg nem az. A csírák mégis szárba szökkentek, virágot bontottak, de nem tudom, élvezhetem-e majd a termést. Miért is adatna meg ez az ajándék nekem? Semmi nem vagyok nélküled, senki nem vagyok hozzád képest, csak testi-lelki nincstelen. Tajtékzik bennem a kétségbeesett düh, az élni akarás, mert még gyomlálgatnom és ápolgatnom kell virágaimat. Kettőnk erejével küzdök, néha lehetetlen. Azt hiszem, Herkuleséra is szükségem lenne. Talpon maradni úgy, hogy nincs talaj, félig elhasznált levegővel élni, egy korty vizet facsarni a sivatag homokjából lehetséges, de emberfeletti.
Ma újra meghallgattam a "taps-lemezt", melyen percekig tisztán hallani a beszéded. Persze enélkül is bennem vagy, álmatlan éjjeleken pedig titokban nézlek és hallgatlak. Azok az akkordok ma mást jelentenek: a harmónia diszharmóniába hajló, a tiszta hang homályos, emészthetetlenül értelmetlennek tűnik.
Csak remélni tudom, hogy jól érzed magad a Lelkek között, mosolyogva nézel le ránk, s azzal a féltő gondoskodással simogatod virágaid és a kertészt, amellyel itt, a földi létedben tetted. Képtelen vagyok a mai "ünnepet" nélküled tölteni, mint ahogy a hétköznapokon is gyakran felnézek rád. Kivételes alkalmakkor nyilvánvalóbbá válik: talán nekem is ez lesz az utolsó. Ha így van, nemsokára találkozunk, persze csak akkor, ha megérdemlem. Tudom, te azt szeretnéd, hogy maradjak még, hiszen ismerlek. Ennek tudatában kérlek, légy ma velem, küldj egy kis támogatást, mert nélküled nem megy!
Köszönöm, hogy voltál a valómban, velem vagy az álmaimban, és vigyázol ránk Odafent!
