Hova furakodik ez a fény? Még aludni akarok. Résnyire nyitom szemem. Hat óra ötvennégy. Elfordulok. Ránézek a hőmérőre. Kint nyolc fok. A nap nyomulása nem ezt mutatja. Mintha tavasz lenne. Bennem nincs tavasz. Először a nyár rabolt ki. Most az ősz. Nincstelen vagyok. Miféle koldus, aki tavaszért kuncsorog? Egy morzsányi sincs a zsebemben. Nincs is zsebem. Hálóingem zsebtelen. A semmiben hogy lenne bármi? Nincs is tavasz. Csak a képzeletem festett róla képeket. Elfogyott a festékem. Nem tudok másikat festeni. Fel kellene tölteni a palettát. Nincs kedvem. Ecsetem sincs. Van néhány félig teli tintapatronom. Inkább félig üres. Vagy egészen. Tollam sincs. Nem érdekel. Aludnék még. Nem engedi a napfény. Félrehajtom a takarót. Feltápászkodom. Kiülök az ágy szélére. Nyolc fok. Bent húsz. Bennem mínusz tizenkettő. Nem fázom. Nem érzek semmit. Mégis érzek valamit. Nem jó ülni. Semmi sem jó. Mi az a jó? Ücsörgök. A napfény szemtelenül zaklat. Leskelődik a függönyréseknél. Nem hagy békén. Belebújok a papucsomba. Csak egyik lábammal. Ücsörgök. Lehet, hogy ez rossz. Nem érzek semmit. Mi az a rossz? Másik lábam is papucsba csúszott. Nem tudom, ki tette bele. Ücsörgök. Fel kellene állni. Nem visz rá a lélek. Testem kisegíti. Felállok. Elindulok a napfény felé. Beengedem, ha annyira jönni akar. Ő tudja. Nekem mindegy. Minden mindegy. Kihúzom az egyik firhangot. Már csak öt. Legalább a számolás megy. Három ablak. Hat függönyhúzás. Már csak négy. Világosabb van. A napfény uralni akarja a szobát. Nem érdekel. Legyen övé. Két függöny maradt. Valaki kettőt elhúzott. Magam vagyok. Egy. Belefáradtam. Jöhet az utolsó. Kint nyolc fok. Kitárom az ablakot. Bennem mínusz tizenkettő. Nem érzem a hideget. A nap pimaszul simogat. Nem elég a szoba. Én is kellek neki. Nem kap meg. Senki sem kap meg. Huzat van. Kikezd velem a szél. Nem érdekel. Kívül tágasabb. Nézem a fűzfát. Nagy. Zöld. Biztos kivételez vele a tavasz. Velem nem kivételez. Elhagyott. Így jártam. Vitatkoznak a madarak. Nem érdekel. Az ő dolguk. Nyitva hagyom az ablakot. Ácsorgok. Mozdulni kéne. Ácsorgok. Nem akar vinni a lábam. Nem érdekel. Meggondolja magát. Mégis visz. Mozdulok. Hátat fordítok a napnak. Simogasson mást. Hidegen hagy. Sok dolgom lenne. Kedv kellene hozzá. Kedvem sincs. Elfogyott. Minden elfogyott. Én is. Nem érdekel. Kint kilenc fok. Bent tizennyolc. Bennem mínusz tizenkettő. Sírni kellene. Nincs könnyem. Elfogyott. Leülök az íróasztalhoz. Ücsörgök. Bámulom a laptopot. Hidegen hagy. Lassított felvétel vagyok. Ücsörgök. Felnyitom a fedelét. Ücsörgök. Bekapcsolom. Bámulom a monitort. Hidegen hagy. A Secret Garden biztos ad könnyeket. Nem ad. A semmiből nem tud. Nem érdekel. Nem hiányoznak a könnyek. Semmi sem hiányzik. Én sem. Nyolc óra ötvenegy. Indul a program. Majd AI fest nekem tavaszt.
Szeptember vége volt, nem olyan szép, mint most. Szürkeség csúfította el a környéket, s mintha haldokolt volna a természet, lassan rátelepedett az elmúlás ködös fátyla, még utolsó jajait is hallani véltem, s ez a temetői hangulat eluralta érzékeimet, begubóztam, legtöbbször az ablakon se volt kedvem kinézni, sőt, semmihez nem volt kedvem. Évek óta gyakran tért vissza ez a felemás állapot, belül maradtam, és ebben a nagy semmiben keresgéltem önmagam. Olykor azt hittem, megtaláltam, de rá kellett jönnöm, hogy egyikhez sem hasonlítok. Persze nem azonnal. Hónapok teltek el ebben a hullámzó kedélyállapotban, mire feleszméltem, hogy valószínűleg nem jó helyen vagyok, ám inkább továbbra is megbújtam a rengetegben, hagytam, hogy hangomat elnyomja a kinti ricsaj, beleolvadtam a tömegbe. Akkoriban nem érdekelt különösen, beletörődtem, hogy nekem így jó, számomra ez a tökéletes, nem volt hasonlítási alapom. Aztán csak-csak előbukkantam néha, s amikor szétnéztem, elkezdett vonzani, amit magam körül láttam. Szerettem volna még kicsit élni, megismerni a környező világot, közelebb kerülni az emberekhez. Szerettem volna, de nem igazán akartam. „Szeretném” és „akarom”. Hatalmas különbség, szakadék tátong a kettő között, melyet át kellene ugorni, de ahhoz bátorságra lenne szükség. Nem voltam elég bátor, kényelmesebbnek tűnt a búvóhelyemen maradni, onnan szemlélődni, egyszerű megoldásokkal beérni. Nem mértem fel, hogy ez nem élet, hanem inkább valamiféle tetszhalott állapot, „nyomokban” minimális hozzáadott extrával, hogy mégse legyen annyira unalmas.
Álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy egy kiadós eső mutat majd nekem utat, és úgy visz magával a sárdagasztó időben pocsolyákon át, hogy egyáltalán nem állt szándékában. Egyszerűen csak megtörtént, belesodródtunk. Pontosan ma öt éve, szeptember 28-án, még az óra és a perc is emlékezetes.
Mindig tartottam az esőtől, barátságtalannak gondoltam, mogorvának, öntörvényűnek, hogy akkor esik, amikor neki tetszik, és bősz viharok kísérik, amerre jár. Inkább elkerültem, vagy csak messziről figyeltem, és az igazat megvallva, eszem ágában sem volt közelebbről megismerkedni vele. Kielégítette kíváncsiságomat, amit addig sejtettem róla, tisztes távolságban maradtam, de azon az estén jött egy angyali sugallat, vagy megszállt a kisördög, hogy szólítsam meg. Semmi különös, csupán egyszerű megjegyzés volt, és nem vártam választ, hiszen az esők úgysem állnak szóba magamfajta halandóval, csak megjelennek, aztán ahogy jöttek, el is tűnnek, ám láss csudát!, beszédbe elegyedett velem. Utólag furcsának találtam, hogy ez egyáltalán nem lepett meg, olyan természetesnek hatott, mintha ezer éve ismernénk egymást, és csak folytatnánk egy valamikor abbamaradt élvezetes kommunikációt. Az első pillanattól éreztem, hogy valami megváltozik bennem, másképp kezdek működni, és ennek az őszi esőnek nem a hűvössége árad szét sejtjeimben, hanem kellemes bizsergést generál szívem táján, amit eleinte nem próbáltam szavakba önteni, egyszerűen csak jó volt vele lenni, érezni simogatását, figyelmét, hogy minden érdekli, ami velem kapcsolatos, fontos vagyok számára. Én is felfedezéseket tettem, rácsodálkoztam humorára, megtapasztaltam egészséges szigorát, igazságérzetét, megismertem érzékenységét. Egymásra hangolódtunk. Részemmé vált, és jó volt újra létezni. Már néhány nap alatt kicserélődtem, tisztára mosta testem-lelkem, és minél több időt töltöttünk együtt, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy fogva tartott gondolataim kiszabadítója, és kulcsszerepe lesz további életemben. Ugyanakkor meg is rémültem ettől a hirtelen jött erős kötődéstől, a bennem zajló gyökeres változásoktól, és megszólalt a belső vészcsengőm, elkezdtem a hibáit kutatni, nem hittem benne eléggé. Emberi gyarlóság, hogy a „minden” kevés, annál is több kell. Inkább elmenekültem, hátat fordítottam. Csaknem belepusztultam, hónapokig nem találtam a helyem, kóvályogtam, majd más utakat kerestem, ám akármerre tévedtem, az én Esőm egyfolytában esett, egy pillanatra sem szűnt meg jelenléte, benne éreztem a hajnali mézes zöld teám ízében, nappalaim zsúfolt rendjében, illatos esti fürdővizemben, álmatlan éjszakáimban, hol szemerkélt, hol zuhogott, de jelen volt, nem hagyott magamra egy pillanatra sem.
Most is esik. Velem van szavakkal és szavak nélkül, vigyáz rám, pedig nagyon fáradt. Ma ünneplőbe öltözöm, én is esővé válok. Meg kell tisztítanom, mert nekem az életet jelenti.
Elfáradtam. Ismeretlen utakon barangoltam, tüskés bozótokban vágtam csapásokat, hogy előbbre jussak, kíváncsiság hajtott. Felfedezéseket tettem, csak a „most” érdekelt, a friss élményektől elégedettnek és felszabadultnak éreztem magam, amíg el nem ért a felismerés, hogy ebből a nagy szabadságból hiányzik valami: egy sajátos, csak rám jellemző belső szabadság. Mekkora paradoxon! Alig hihető, mégis igaz. Akkor értettem meg ezt a hiányt, amikor újra találkoztam VELE. Először könnyed érintés volt, amit jóleső bizsergés követett, majd egyre lázasabb állapot, egymásba fonódó titkos gondolatok – beleborzongtam, és megfordult velem a világ.
Bejártam erdőket, bérceket, sziklákra kapaszkodtam, feljutottam egy délceg hegyoromra is, de közben cipőm talpa vékonyra kopott, ruhám rongyokká foszlott, már alig bírja lábam, és csak pár korty vizem, néhány madárlátta hamuban sült pogácsám maradt, szinte minden tartalékom elfogyott. Ideje visszafordulnom, amíg van elég erőm eljutni oda, ahol lent is magaslatokban éreztem magam. Most megpihenek, kiadós alvásra van szükségem, s talán újra megálmodom. Vajon megmaradt a helyem azon a gyönyörű tisztáson?
Nem egyedül éltem ott, hűséges társ szegődött mellém, akivel megértettük egymást, minden együttlétünk örömteli volt, szabályaink között is szabadságban teltek napjaink. Nem beszéltünk, virágokat ültettünk. Csodálatos színekben pompázó szóvirágokat, melyek különleges tulajdonsággal bírtak: nem hervadtak el. A virágtenger nőttön-nőtt, és nem termett meg benne gaz. A tisztást festői liget ölelte, karcsú fái nekünk hajladoztak, ágaikon rügyek pattantak, illatos virágszirmokká változtak. Gyakran üldögéltünk egy kis tó partján, figyeltük a vízgyűrűket, számláltuk a kerek levelű tavirózsákat. A végtelenség érzését tudhattuk magunkénak. Nem volt szükségünk zenére, a dallamok belőlünk keltek életre, s amikor leszállt az éj, szentjánosbogarak világítottak, nehogy szem elől tévesszük egymást.
Megvan még a tisztás. Most magányos, elhagyatott. Csak eltévedt vadvirágok árválkodnak, rövid idő alatt elhervadnak. A táj kietlen, a fákon alig látszik élet, s nekem úgy belesajdul a lelkem, hogy nincs tovább maradásom. Nem ülhetek tétlenül, nem vándorolhatok örökké kalandos utakon. Étlen-szomjan, mezítláb és meztelenül is visszatérek, mert elért hozzám a mély sóhajjal küldött üzenet, hogy ott vár rám… a Szonett.
Titokszonett
A tintató nyugodt, a toll kiszárad, üres lapot kapar, hiába írok, pedig szavadra hívok új imákat, te nem tudod, s a hófehér papírok halomban állnak, ám felold az éjjel – magányom árnya már betűkre bomlik, elém gurulnak egyre, szerteszéjjel csapong a gondolat, nem ér a pontig… de hogy lehetne hangod illatára a kotta hangjegyét szavakba csenni, mikor leírva, mágiád halála – lexéma –, nem marad belőle semmi? Ha jő a hajnal, ablakot nyitok, s a szélbe szórom, így marad titok.
A kép forrása:
David Gilmour – William Shakespeare – Sonnet 18 (HD)
Olyan történt velem, ami eddig még nem. Beadtam egyik novellámat a Holnap Magazin júliusi novella- és prózapályázatára, ahol a zsűri első helyre sorolta. Még soha nem lettem első prózával; ez új élmény irodalmi életemben, egyben erős motiváció, hogy ne csak verseket írjak, időzzek el a prózák világában is. A "Varázsoljunk!" nyerte el a zsűri tetszését.
Nyereményem: tíz oldal publikálási lehetőséget kaptam a februárban megjelenő novella és tollforgató zsűrinyertesek műveiből összeállított kötetben.
Nagyon örülök, és izgatottan várom, kik lesznek a szerzőtársaim. 😊
Ki nem állhatom a vásárlást, de néha muszáj, hát nekiindultam, hogy feltöltsem hiányos készletemet. Az őszinteség kedvéért bevallom, ez amolyan pótcselekvés is volt, mert épp nem ment az írás, úgy elkerült az ihlet, hogy biztos voltam benne, tájamra se jön mostanában. Az utóbbi időben nem vagyunk baráti viszonyban, a Múzsa sem ért rá velem foglalkozni, magamra maradtam. Kora estig feszengtem, nem találtam a helyem, aztán nyakamba vettem a várost, úgyis fogytán volt a zöld teám, ami számomra olyan, mint a Duracell. Mivel hátam közepére se kívántam az üzletben mászkálást, sebbel-lobbal bedobáltam a bevásárlókosárba, amire szükségem volt, majd irány a pénztár, és huss, már el is hagytam a helyszínt. Ennyi is megterhelte az idegrendszeremet, ráadásul a kimozdulással nem mentem semmire, ugyanúgy nyomasztott az elodázott írás, hiszen pontosan tudtam, hogy nem halogathatom a végtelenségig. Ez foglalkoztatott séta közben, egyszer csak rimánkodó hangra lettem figyelmes.
– Segíts rajtam, kérleeek!
Körülnéztem, egy teremtett lelket se láttam a közelben. Biztos hallucinálok, gondoltam, ám ismét érzékeltem, egyre tisztábban. – Nem hallasz? Valaki megszabadíthatna már a terheimtől, te alkalmasnak tűnsz – meresztgettem a szemem, de senki nem tartozott a hanghoz. – Vegyél már észre! – könyörgött.
– Hol vagy? – forgolódtam tanácstalanul.
– Itt vagyok a járda szélén. Sokan elmentek mellettem, közülük néhányan félrelökdöstek. Áúúú, te is mindjárt rám lépsz!
Akkor lefelé tekintettem, fura valami mozgolódott előttem. Akkora volt, mint egy kéttenyérnyi, jól megtermett kavics. Mocorgott, izgett-mozgott, fészkelődött, alakot váltott. Biztos voltam benne, hogy a képzeletem játszik velem, meg is rémültem, hogy elment az eszem, de igyekeztem higgadtan visszakérdezni.
– Hát te ki vagy?
– Én az vagyok, akit állandóan keresnek, mégsem vesznek észre akkor sem, ha kiszúrom a szemüket. Te is így tettél. Amikor erre jártál, gyakran megszólítottalak, de rám se hederítettél. A Téma vagyok. Kérlek, most ne menj tovább, állj meg mellettem!
Kikerekedett a szemem, elképedésemben mozdulatlanná dermedtem, alig tudtam folytatni a diskurzust.
– Te lennél a Téma? Csenevész vagy és szürke, nincs rajtad semmi érdekes. Mihez kezdenék veled?
– Nana! A külső semmit nem jelent. Neked magyarázzam? Nem is értem, miért kételkedsz. Hajolj le értem, vegyél fel, nézz meg jobban!
Először óvatosan megtapicskoltam ujjaimmal, nem veszélyes-e. Ki tudja? Akármi is, mindenképpen meglehetősen abszurd volt a kinézete, ráadásul beszélt. Némi fenntartással kezembe vettem, leültem a közelben lévő padra, amit megvilágított az utcai lámpa sárga fénye. Forgattam, vizsgálgattam, értetlenül csóváltam a fejem.
– Mondtam, hogy szürke vagy, és nincs rajtad semmi érdekes. Szerintem becsapsz, tréfálkozol velem, csak az időmet pocsékolom – és le akartam tenni a félreeső füves részre, hogy legalább ne tapossák össze a járókelők, de szóval tartott.
– Azért takar ez a szürkeség, mert rám rakódott az út pora. Tele vagyok színekkel. Kérlek, tisztíts meg, hogy levegőhöz jussak, már fuldoklom! Annyi kis témát hordozok, hogy összeroskadok súlyuktól. Olvasok a gondolataidban, tudom, hogy írni akarsz. Ha kibontasz, nálam annyi ihlethez jutsz, amennyivel életed végéig gazdálkodhatsz, sose fogysz ki belőle.
Bár nem hittem neki, olyan szívszaggatóan rimánkodott, hogy megsajnáltam. Elővettem egy papír zsebkendőt, széthajtottam, finoman tisztítani kezdtem. Három mozdulat után picinyke rózsaszín csillámos foltot véltem felfedezni.
– Jé, tényleg van más is a fakószürke alatt! – lelkesedtem (magamnak se bevallva, hogy bizony, kezd izgalmassá válni ez a találkozás).
– Mi jut eszedbe erről a színről?
– Hm… egy mesebeli hercegnő báli ruhája – vágtam rá, ettől elégedetlenül fészkelődött, majdnem kiesett a kezemből.
– Keress még rajtam színeket! – kérlelt kissé csalódottan.
Pár centivel odébb gyönyörű kék villant elő.
– Olyan ez, akár egy tó vize, szinte látom, ahogy fodrozza a szél.
– Te csak ilyen romantikus dolgokra tudsz gondolni? A kéknek sokféle üzenete van, meg kellene fejtened. Nem csodálom, hogy nem megy az írás, amikor a felületes dolgok ragadnak meg. Az élet nem mindig fáklyásmenet, olykor keresve is nehéz szépségeket találni, teret hódít a sötétség – s ahogy ezt kimondta, fekete foltot fedeztem fel, mely közvetlenül a piros mellett volt, szinte egymásba folytak. Elszomorodtam, forrongani kezdtem.
– Háború dúl a szomszédban, emberek halnak. Életeket zabál a gyilkos szörnyeteg, és semmi nem állítja meg. Nyomorúságba taszít, földönfutóvá tesz ártatlanokat. Nem akarnak háborúzni, rákényszerítik őket. Halálmadár köröz felettük, ömlik a vér, otthonok semmisülnek porrá, félelem az úr és bizonytalanság. Értelmetlen vérontás, bűn. Vérlázító. Vér, vér, vér, könnyek és feketeség!
– Látod, ilyenekről is kellene írnod, mert lassan feledésbe merül, mintha nem is lenne, pedig a pokolfajzat itt ólálkodik a közelben, telhetetlenül szedi áldozatait. Nem válogat, terjeszkedik, és nem ismeri a határokat.
Elszégyelltem magam, igazat adtam, erről is szólni kell néhány történetnek, hogy én is ébresztőt fújjak. Bevallhattam volna, de inkább hallgattam róla, s hogy lenyugodjak, tisztogattam tovább. Ekkor megjelent a halvány orgonalila, és elkezdtek sokasodni fejemben a gondolatok. Bizonyára észrevette arckifejezésemből az átalakulást, rá is kérdezett.
– Mit jelent neked ez a lila?
– Hétpecsétes titkaimat. Történéseket, melyeket magamban hordozok. Nekem ez szín a belső utazásokat jelenti. Gyakran teszek ilyen kirándulásokat, a halványlila felerősíti bennem az emlékeket. Van köztük romantikus, örömteli, de keserű, küzdelmes, könnyfakasztó, súlyos és megbotránkoztató is, mindegyik hordoz valamilyen tanulságot. Bőven lenne miről mesélnem, olyan különleges történeteket őrzök, amelyekre rácsodálkoznának. A lila nekem az őszinteség színe. Szeretem.
– Ugye, mennyi minden eszedbe jut? Ha magaddal viszel, kibonthatsz. Neked adnám színeimet, a legjobb kézbe kerülnének.
Nem ellenkeztem. Elég későre járt az idő, az utcai lámpa körül apró bogarak kergetőztek, a szemtelen szúnyogok is támadásba lendültek. Táskámba tettem a rendkívül izgalmasnak ígérkező Témát, hazafelé vettem az irányt, tele tervekkel. Olyan helyet szántam neki, hogy mindig szemem előtt legyen, és ahonnan ő is figyelemmel kísérhet engem. Holnap leveszem kedvenc könyvespolcomról, keresek egy puha törlőkendőt. Szeretném megtalálni a zöldet, a remény színét, de mindenről írni fogok. Arról is, ami nem rózsaszín, mert igazul kell szólni a történeteknek, hogy felébredjen a világ.
.jpg)
.png)
.png)
.jpg)
