2025. március 22., szombat

Hepp Béla (aLéb) – Előszó – „Valami történt”

Hepp Béla (aLéb): Előszó – Horák Andrea Kankalin Valami történt című kötetéből

Már első ránézésre is rendkívül gazdag kötet, a benne található írások formai gazdagsága és belső világa bármennyire is Kankalin sajátja, történeteit mindannyian megéltük már vagy valóban, vagy képzeletben, a formai sokszínűség pedig mindenkit képes megszólítani.

Gondolkodtam, egyben nézzem a kötet anyagát, vagy tekintsem ugyanúgy részek összességének, ahogy a fejezetek mutatják. Sem így, sem úgy nem lehet talán visszaadni, milyen gazdagsággal, tudással, elhivatottsággal, érzékkel megírt versek és prózák mesélnek itt érzelmekről, örömökről, bánatokról és fájdalmakról, hétköznapokról és ünnepekről. Mégis úgy gondoltam, a fejezetek címei alapvetően elmondják a benne soroló művek irányait, még ha igazán elolvasva is tárják fel valós értékeiket úgy az olvasóban, ahogyan az olvasó azt befogadja.

SZÍNESBE FORDULNAK FEKETÉK

Valóban színes kavalkád ez a fejezet, itt egymásba kapaszkodnak szonettek, Anyegin-strófák, szabadon futó, de mégis rímekbe fonódó versek a lélekről, a hétköznapok történéseiről, vágyakról, emlékekről, fájdalmakról. Az izgalmas, önállóan is mesélő versek kapcsolata egymással sokszor lazának tűnik, ám úgy fűzi fel érzelmekre az olvasót, mint ahogyan egy gondolkodót visz érzelmei hullámvasútján az elmélkedése. Igen, sűrű, és sokszor érdemes megállni egy-egy versnél, átgondolni, miért is születhetett, hol van mögötte a játékos alkotó, vagy hol van mögötte a szomorúságában is szépre éhező, esetleg a létről, a világról felelősen gondolkodó. Sokszor felbukkanó motívum a zene, a hangok harmóniája, a hangjegyek, mint mindennek fizikai kifejezői, néha tánc; személyek, gondolatok, szavak, betűk tánca. És ott a természet, fák, erdők, víz csobogása, de mindig valamely olyan kontextusban, ahol lélek találkozik lélekkel, vagy épp magányos, és ehhez keres képet – társat, társat az elvesztett helyett, de örökké megtartva a múlt fájdalmait és persze szépségét.

VALLOMÁS AZ IRODALOMRÓL

Kankalin a prózáiban is költő, sorolja akár kedves emlékeit, élettörténetének szereplőit, hétköznapjait, ünnepeit, vagy vigyen a fantázia világába, mindig olyan képekkel és finom ívekkel visz, ahogyan a verseiben, minden írásában ő szólal meg, magáról is mesél, lelkiismerete, felelősségérzete is kiviláglik a soraiból. Tanulságok? Igen, vannak tanulságai az írásainak, de nem direkt konzekvenciák ezek, hanem belső megélésre alapozó, a történetfolyam során egyre világosabbá váló felismerésekre készteti a figyelmes, de odaadó olvasót. Ott van az írásokban a lélek, a komolyság ugyanúgy, mint a játékosság, a hétköznapok játékossága, öröme és tisztasága. A novellákban az ébredés, az álmokból való kilépés, legyen az kellemes vagy éppen riasztó, mind eszköze annak, hogyan ismeri fel önmagát, hogyan képes újra és újra az Életbe lépni az Álomból. Tanulni kell a reggeleket, a viharokat, a zene hullámainak jótékony hatásait, a tükör őszinteségét és mindazt, ahogyan ebben a folyamatos viszonyításban hogyan vagyunk, hogyan tudunk önmagunk lenni; ebben ezek a novellák, rövid írások mind kiválóan adják a megélés lehetőségét. Minden sorból kiviláglik az írás, alkotás öröme, felszabadító ereje, és ettől képes a mese, legyen az a való vagy a képzelet szülötte, kiemelni a hétköznapokból írót és olvasót is.

PALACKPOSTA A JÖVŐBE

Két, személyes, és mégis annál jóval messzebbre mutató írással kezd itt a könyv; József Attila költészetének méltatása nem a fő vonala ennek a két írásnak, bár vitathatatlanul benne van, inkább a személyes megélése a költőóriás hatásának a versei kapcsán. Benne ott az elragadtatás, a méltatlanság okán érzett düh, a szomorúság és a remény arra, hogy tanítható a világ a költészetén keresztül. Meghatározója ez a két írás talán az egész könyv szellemiségének, de ennek a fejezetnek mindenképpen. Itt teszi láthatóvá igazán az író, a költő, hogyan lát, és hogyan igyekszik láttatni napi társadalmi feszültségeken keresztül fájdalmakat, hibákat, olyan bűnöket, amelyek elkerülésével élhetőbb, szebb világgá tehetnénk a világunkat. Felbukkan Radnóti, Kölcsey, a költészet maga a napi sorskérdések, a meghatározó élmények, személyek mellett, de ugyanakkor folyamatosan ott a tükör; így kellett lennie, így kell lennie ennek a világnak?

AZ ÚT VEZET

Ebben a blokkban is stílusában színes, versek és prózák egymást követő, hol csendesebb, elmélkedő, hol pajkos, játékos, hol pedig komorabb tónusú művek sorakoznak, de mindegyikükben meghatározó, hogy vinnünk kell vállalt dolgainkat, ha olykor nehéz is, máskor könnyebb. A szavak szeretete, az írás felszabadító ereje és felelőssége valóban út, Kankalin útja, és mint minden út, ez is tele van kaptatókkal, gödrökkel, csúcsokkal és lejtőkkel, de járni kell.

Kankalin ebben a kötetben nagy utat tesz meg, ezen az úton mindig történik VALAMI (csupa nagybetűvel), és hívja az olvasót, tartson vele társaként ezen az úton.
Érdemes.

A kötet borítóképe Egervári József író alkotása.

A kötet borítója

A könyvajánló első online megjelenése  2025. március 21. 
DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin

A kötet adatai:

250 oldal kemény táblás borítóval
Borítókép: Egervári József író a kötethez készített alkotása
Előszó: Hepp Béla (aLéb) költő
Ajánló: Vesztergom Andrea költő
Szerkesztette: Bakos József
Lektorálta: Horák Andrea Kankalin
Nyomdai munkák: RB-Bindex Kft., Miskolc
Megjelent: 2025 januárjában,
a Holnap Magazin Kiadó közreműködésével, magánkiadásban.

ISBN 978-615-6869-33-3

2025. március 18., kedd

Faragj magadhoz / Schnitz mich dir zurecht / Tauber Ferenc

Nimm mich in die Hand,
wie uraltes Holz –
sägen brauchst du nicht,
leblos bin ich,
ein Holzklotz;
führe den Meißel mit den Fingern.
Hinunterfliegen
sollen die unnützen Späne.
Du sichtest mich,
hast fürs Formen auch Pläne
(Samthandschuhe nimm für mich,
dass ich nicht wie ein Span unterm Nagel dich
quäle).

Sprich mich an.
Zärtlich.
Streichle mich mit Worten,
deine Hand soll mir taugen.
Ein kokettes
Lächeln mit lachenden Augen
will ich, mit Haaren,
die wie vom Wind im Morgengrauen kraus sind,
und ihr Duft dich hinreißt bis zum Staunen.
Doch Schönheit ist nicht alles.
Ein geschnitztes, grades Rückgrat brauch ich,
mach mich redlich –
mein Herz sei riesig,
um dich aufzubewahren,
zu hüten mein Geheimnis.

Schnitz mich weiter, schnitz weiter…
rede so zu mir,
dass ich ganz erröte,
so, wie ich die Stimme von dir zuerst nur hörte,
und schon wusste,
dass sie ewig mir gehörte –
Tam, Tam,
Taram, Taram,
es klopft das Herz,
das Blut hält Schritt,
du gabst mir Leben mit.

Nimm mich mit dorthin,
wo die Basaltorgeln ständig treiben,
und Zeuge ist des Waldes Schweigen.
Umarm mich,
streife mir all die Ungewissheit ab –
lern mir zu glauben,
dein Sein zu glauben
und mich selbt.
Sei du mein weiser Lehrmeister,
schnitz mich dir zurecht.
 
(übersetzt von Ferenc Tauber)



Vegyél kezedbe,
mint egy százéves fát –
nem kell kivágnod,
élettelen
rönk vagyok;
vezesd a vésőt ujjaiddal,
hulljon le rólam
minden fölösleges forgács.
Te látsz engem,
tudod, milyenné formálj
(kesztyűs kézzel bánj velem,
nehogy bőröd alá fészkelje magát
szálkám).

Szólj hozzám.
Becézz.
Simogass szavakkal,
ne fájjon érintésed.
Kacér mosolyt,
nevető szemeket kérek,
hajam olyan legyen,
mit kócosra borzolt a hajnali szél,
még illatát is érezni véled,
de ne csak szépséget adj.
Egyenes gerincet faragj nekem,
tégy igazzá –
hatalmas szívvel,
hogy benne őrizzelek,
senki ne sejtse titkom.

Faragj tovább, faragj még…
beszélj hozzám úgy,
hogy fülig piruljak,
mint amikor először hallottam hangodat
és már tudtam,
hogy a legszebb dallam marad –
tam, tam,
tadam, tadam,
dobban a szív,
lüktet a vér,
életre keltettél.

Vigyél el oda,
hol bazaltorgonák nyílnak rendre,
s tanú csak az erdő csendje.
Ölelj át,
simítsd le rólam a kétségeket –
taníts meg hinni,
elhinni téged
s önmagam.
Légy bölcs tanítómesterem,
faragj magadhoz.

A képek forrása: Pinterest és saját album
(saját szerkesztés).

2025. március 15., szombat

Vajda János: A hazafiakhoz

               Szeresd apádat és anyádat,
               hogy hosszú életű lehess a földön

Kik hű fiai vagytok e hazának,
Kik éltek érte, és meghaltatok,
Hallgassatok rám, élők a hazában!
S ti a sírokban – halhatatlanok!
Hozzátok szól e jó édesanyának
Legszegényebb, legszeretőbb fia,
Hallgassatok rám! – az igaz könyörgést
Istennek is meg kell hallgatnia!

Én, ki a véremet könyekbe sírom
– Ki nem siratna haldokló anyát? –
Ki szánná vérét, anyjától vett vérét,
Ha megmenthetné a halót magát?
Én, aki virrasztok a haldoklónál,
Míg jönnek a félelmes éjjelek,
Én elhagyottan könyörgök hozzátok:
Testvéreim, jertek, segítsetek!

Csak nézzetek ki a sötét éjjelbe!
Ott leskelődnek a szörnyetegek;
Üzzétek a gyávát el... hisz ébren
Nem néznek farkasszemet veletek!
Oh, keljetek fel! Ily viharos éjben,
Ily vészes éjben ne aludjatok!
Az éjnek álmadarait nézzétek!...
– Vagy a sötétben megvakultatok?

Hát aki lát, remél, hát aki érez,
Kétségbeessék e veszély fölött?
Ki a hazáért ontaná el vérét,
Bánatba haljon el – gyávák között?!
Testvérek! még nem mostoha-anyátok
E szép haza, jertek, segítsetek!...
Oh, jöjjetek, mert nem lesz majd anyátok!...
S fogtok-é aztán élni, gyermekek?

1847
A képek forrása: web (saját szerkesztés).
1. A Pilvax kávéház külseje és belseje 1848-ban
2. A Landerer és Heckenast Nyomda – a szabad sajtó első terméke
3. Múzeumkert – 1848. március 15.
4. A márciusi ifjak:
Jókai Mór, Petőfi Sándor, Vasvári Pál,
Irányi Dániel, Irinyi József, Vajda János,
Bulyovszky Gyula, Degré Alajos, Vidats János

2025. március 12., szerda

Valahol / Irgendwo / Tauber Ferenc

Statt Blumendüften speit
der Frühling nur noch Schwefelrauch,
verängstigt kauern die Vögel. Und auch
hoffungslos, auf kahlem Ast.
Singt einer dennoch und wagt einen Hauch,
wird das schüchterne Lied vom Dröhnen
der Panzer plattgetreten.

Zum Putzen nur Bomben gebraucht.
Saubere Fenster sind nicht
nötig,
Luftdruck und Rauch
sprengen dreckige Glassplitter,
der Staub der Ruinen ätzt die Augen,
es werden bang und bitter,
Rußtränen geweint von
Männern, Kindern, Frauen.
Die Erde schlürft unschuldiges Blut ein.

Gierig ist Homo sapiens,
er lernt nie.
Alles gehört ihm,
nichts bleibt, es wird alles missbraucht,
nur
vor würgender Angst beben,
Zerstörung, Pein, Aufgeben,
und schändliche Bereicherung –
an Menschenleben.

Vergeblich pirscht sich leise Frühling an,
Ruinen und Ruß verdecken ihn.
Er tröstet nicht,
weil
ihn gar nicht sieht,
wer lebt,
und nicht mehr sehn kann,
wer grad stirbt.

(übersetzt von Ferenc Tauber)



Virágillat helyett
kénfüstöt okád a tavasz,
megszeppent madarak gubbasztanak
reményvesztett ágakon,
s ha mégis némelyik dalra fakad,
tankok dübörgése nyomja el
bátortalan énekét.

Bombák nagytakarítanak.
Ablakot tisztítani
nem kell,
széthullanak
a szennyes üvegszilánkok,
romba dőlt házak pora mar szemet,
s míg csüggedten vánszorog,
kormos könnyeket sír
férfi, asszony, gyerek.
Ártatlanok vérét issza a föld.

A mohó Homo sapiens
nem tanul.
Mindent akar,
végül semmije nem marad,
csak
fojtogató félelem,
pusztulás, kín, gyötrelem,
és jogtalan sarcot szed –
emberéleten.

Hiába lopakodik a tavasz,
füstös romok alá kényszerül.
Nem vigasztal,
mert
nem látja meg,
aki él,
s már nem láthatja,
aki hal.

A bahmuti csata – 2023. április 5. 
(forrás: Wikipédia).

Szinkronban...


Magyarul Bábelben Műfordítók és műfordítások  >>> itt

2025. február 18., kedd

Verselemzés felsőfokon?

– Miben merültél el ennyire?
– Hozzászólásokat írok.
– Miféle hozzászólásokat?
– Gyönyörű verseket olvastam, megérintettek, nem hagyták, hogy elmenjek mellettük. Gondoltam, megérdemli a szerzőjük, hogy megosszam velük az érzéseimet, és megköszönjem az élményt, amit nyújtottak.
– Te ilyenekre pocsékolod az idődet?
– Miért pocsékolnám? Szeretek véleményeket írni, már húszezernél is több van a gyűjteményemben. Az elemzés kikapcsol, sokat tanulok ilyenkor, számtalan új gondolatom támad, fejleszti az íráskészségemet, és örömmel fogadja, aki kapja.
– Mostanában én is egyre többet írok, de nem vagyok olyan bolond, hogy ennyi időt töltsek a megfogalmazással.
– Akkor hogyan írsz egyre több véleményt?
– Nem hallottál az AI elemzőjéről? Fütyül-dalol, még a sorok közé is belát.
– De, hallottam róla, olvastam is olyan elemzéseket, de köszönöm, nem kérek belőle.
– Miért nem? Jobban ért hozzá, mint te. El se kell olvasni a verset, csak bemásolni, pislogsz néhányat, és már előtted is van készen, elemeire szedve.
– Most viccelsz?
– Dehogy viccelek. Egészen komolyan beszélek, tényleg ezt csinálom. Amikor megvan az elemzés, itt-ott átalakítom, hogy ne lehessen észrevenni a mesterségest.
– Én meg egészen komolyan mondom, hogy megáll az eszem. Olvastam sok olyan elemzést, egy kaptafa az összes. Száraz mindegyik, kiviláglik, hogy nem embertől származik. Nincsenek benne érzések, sablonok ismétlődnek, és a tényeknek látszó állítások gyakran sántítanak. Például nem tudja, mi az alliteráció. Nem ismeri fel a költői eszközöket, a felsorolások is felületesek. Egyik elemzés olyan, mint a másik. Minden versnél ugyanazokat a motívumokat emeli ki.
– Pedig ez a jövő, bármit is mondasz. Nemsokára nem lesz szükség a mély elemzéseidre, mert az AI elvégzi helyetted, és a kutyának sem kell a tiéd.
– Szomorú vagyok és csalódott, hogy ezt hallom tőled.
– Miért?
– Azért, mert aki igazán kedveli az irodalmat, mindent megtesz a tisztaságáért.
– Én mindent megteszek. Szórom a véleményeket.
– Senki sem tiszta, aki más tollával ékeskedik, és hazudik a versek alatt.
– Miért hazudnék?
– Azért, mert amit bemásolsz, nem a te véleményed, hanem egy géptől származik. Lélektelen, és az irodalomnak lelke van, a költők pedig megérdemlik a tiszteletet, hogy emberi nyelven szóljanak hozzájuk, mert ezek a közvetlen beszélgetések megerősítést, ihletet és szárnyakat adhatnak.
– Persze, a te finom lírai lelked nem tudja elviselni az igazságot.
– Az én finom lírai lelkem érezni akar. Érezni és megélni, amit a versekben olvas, és ezt őszintén, emberi módon megosztani, nem robotként. Azt szeretném, hogy a költő is érezze, ami lejátszódott bennem, amikor belemerültem a versébe. Én. Nem a „nagyonokos” AI, és a saját verseimet is embereknek írom.
– Hmmm… 
– Őszinte emberi érzések nélkül haldoklásnak indul a költészet, nem marad életben az irodalom, pedig az irodalomnak élnie kell, mert művészetek nélkül még embertelenebb lenne a világ – és megkezdtem húszezer-valahányadik merülésemet.

A kép forrása: Pinterest.

2025. február 2., vasárnap

Megjelent a "Valami történt"

Kedves Olvasóim,
csaknem egy hét telt el azóta, hogy megérkezett a nyomdából, és először kezembe vehettem azt a könyvet, melyet annyira vártam. Szükségem volt néhány napra, hogy feldolgozzam az élményt, pedig nem az első kötetem. Egy ideig nézegettem, aztán fellapoztam, furcsa érzés volt meglátni benne magam, hogy ott van a lelkem azon a 250 oldalon, és mindez már szerzői jogvédelem alatt áll.
Most különleges öröm tölt el, az alkotás és az újabb várakozás öröme, hogy az elmúlt hat évemet összerendezve is megmutathatom, és izgatott vagyok, hogy vajon miként fogadják majd azok az olvasók, akikhez eljut a „Valami történt”.

Hatalmas köszönet illeti HEPP BÉLA (aLéb) költőt a tartalmas, mindenre kiterjedő Előszóért, VESZTERGOM ANDREA költőt a szívhez szóló Ajánlóért, EGERVÁRI JÓZSEF írót, aki most nem kiváló tollával remekelt és emelte könyvem értékét, hanem kötetem szellemiségéhez, mondanivalójához igazodó exkluzív rajzot készített a borítóhoz. 💓

Hálás vagyok mindenkinek, aki olvassa műveimet, támogat, figyelemmel kísér irodalmi utamon. 💖

Köszönöm szépen Bakos Józsefnek, a Holnap Magazin (HM) főszerkesztőjének kötetem igényes szerkesztését és a kiadással kapcsolatos munkáját! 😊

📖 A „VALAMI TÖRTÉNT” NÁLAM RENDELHETŐ, az érdeklődőket arra kérem, hogy keressenek meg belső üzenetben (ezen a blogon balra lent, az üzeneteknél lehetséges).  😊

Kép: Horák Bence fotója (a kötetek egy részéről). 
💓

A borítókép 
Egervári József  író – kötetemhez készített – alkotása.

2025. január 19., vasárnap

[ha vége van

(evokáció Borbély Szilárd [a lábnyomát című versére)

Ha vége van de mégse nincsen vége
ha vége van hogy elmaradt a rég
ha vége van de nincsen vége végre
ha vége van hogy újra fonja még
ha vége van de függ a pókfonálon
ha vége van hogy átcsomózta rég
ha vége van de mégse nem találom
ha vége van hogy úgy maradna még
ha vége van de összeforrt a cérna
ha vége van hogy gombolyítja rég
ha vége van de van nem ért a célba
ha vége van hogy nincsen vége még.

A kép forrása: Pinterest.


💬 Két éve kezdtem közelebbről megismerkedni Borbély Szilárd (1963-2014) verseivel. Kíváncsivá tett, magával ragadott sajátos stílusa, könnyednek tűnő, ám megfontolt egyedi költészete, kötött formáinak szabadsága, rácsodálkoztam ritmus- és szójátékaira, nyelvi megoldásaira, rejtett, mégis nyilvánvaló mondanivalójára, üzeneteire. Minél többet olvastam tőle, annál mélyebben érintett meg, de már első találkozáskor erős késztetést éreztem, hogy én is írjak egy hasonló verset, mint az „[a lábnyomát”. Egy evokációt – olyat, amelyik nemcsak az említett versből életre kelt visszhangom, hanem Borbély Szilárd egyéb stílusjegyeivel kiegészített saját belső hangom. Két évet vártam megszületéséig.
A legmélyebb tiszteletemet kifejezve, emlékét őrizve osztom meg az evokációm alapját képező gyönyörű verset és egy – sajátos stílusára jellemző – kiegészítést is.

Borbély Szilárd: [a lányomát

A lábnyomát a ritmusát a hóban
a lábnyomát hogy szembe jön velem
a lábnyomát a frissen esett hóban 
a lábnyomát hogy vissza követem
a lábnyomát a ritmusát a léptét
a lábnyomát hogy szembe jött velem
a lábnyomát a cipőinek léptét
a lábnyomát hogy vissza keresem
a lábnyomát a léptek ritmusában
a lábnyomát hogy szembe jön velem
a lábnyomát a vissza ritmusában
a lábnyomát hogy nélkülem megyen.

*

Borbély Szilárd – [ha minden olyan

Ha minden olyan lesz amilyen volt
vagy inkább amilyen lehetett volna
nem lesz benne ami sose volt
az elmúlása annak ami volna
mert ugyanaz lesz az is ami volt
meg az is ami csak lehetett volna.

Borbély Szilárd (1963-2014)

2025. január 5., vasárnap

SZALMASZÁL – Fog a dalom...

Új év, fogadalmak mindenfelé. Én azt fogadtam meg, hogy nem fogadok semmit, mert akárhányszor megtettem, szinte mindig fordítva sült el, és ez akkora frusztrációt okozott, hogy fel lehetett volna mosni velem a padlót. Megfogadni csak olyat érdemes, amit be is tudunk tartani, de miért adnám magamnak írásba, ami természetes, hogy normálisan viselkedek, emberszámba veszem polgártársaimat, nem okozok kárt másoknak, és lehetőleg csak jót cselekszem. Így is olykor mellémegy a vállalás, de mégsem okoz akkora traumát, mint egy előre megfontolt fogadalom megszegése. Idén is ennyiben maradtam magammal, és már előre dörzsölöm a tenyerem, hogy minden plusz adalék, ami a jól bevált alaphoz jön, pozitív élménnyel tölt majd el, szárnyalni fogok. Erre szükségem is lesz, amíg nem jövök teljesen rendbe, mert – rohamos javulás mellett is – a járással még mindig icipicit hadilábon állok.

„Nemfogadalmam” ellenére vannak kitűzött céljaim, terveim és reményeim. Mielőtt az óév bezárta kapuját, magam mögé néztem, visszapillantottam, mit műveltem 2024-ben, s bár már időközben is vontam le tanulságokat, az utolsó tíz percben villámgyorsan lepergett előttem tizenkét hónap filmje, melynek én voltam a főszereplője. Több változatban láttam önmagam, az összes jótettemet és botlásaimat, mosolyogtam, vagy csóváltam a fejem, vidámkodtam, vagy éppen szégyenkeztem. Aztán egyszer csak összetalálkozott a két óramutató, elértem a képzeletbeli választóvonalhoz, az „éjfél” feliratú küszöbhöz, melynek átlépése olyan érzést váltott ki belőlem, mintha hirtelen egy másik világba kerülnék. Tulajdonképpen ez történt, mert onnan már nincs visszatérés, az idő fékevesztetten rohan, hiába kérlelném, úgysem fordulna meg a kedvemért.
Valószínűleg korfüggő, hogy a határátlépés után ki milyen tempóban halad tovább – lassít, vagy nagyobb sebességre kapcsol. Én aludtam egy hatalmasat a küszöb másik (akkor már innenső) felén, majd ébredés után elkezdtem gondolkodni, mitévő legyek a lehetőséggel, mert bizony, elég nagy lehetőség, hogy még fogadalmakon tűnődhetek, és nem emlékező mécseseket gyújtanak fölöttem.
Kenyerem javát már megettem, de még nem mondom a hamut mamunak, ezért szövögethetek terveket, sőt, akár le is írhatnám, szót fogadnak a szavak, de mivel nincs fogadalmam, inkább nem veszem igénybe őket, csak megyek a fejem után. Nem állítom, hogy halált megvető bátorsággal haladok előre, inkább megfontoltan, óvatosan, lassabb tempót választok. Hosszas tanakodás után arra jutottam, hogy egy célban biztos vagyok: amit eddig elértem, nem adom alább, megbecsülöm a sorstól kapott ajándékokat, s amiért megdolgoztam, szintén kivételes értékként kezelem.

Nekiindulva az új esztendőnek, gyors mérleget készítettem, ennek az lett az eredménye, hogy tulajdonképpen nem vagyok elégedetlen saját életemmel. Születhettem volna gazdag házba, akkor nem ilyen lennék. Pipiskedhettem volna elkényeztetett kisasszonyként, ám akkor másképp néznék a világra. Szeretek „ilyen” lenni. Többek között a gyermekkori bántalmazások, csonttörésig is fajuló verések tettek azzá, aki vagyok. Ha nem történt volna meg, nem éreznék bele hasonló sorsú emberek életébe. Ahhoz, hogy mély empátia alakuljon ki bennem, valószínűleg szükség volt ezekre a verésekre, ugyanakkor mélyen elítélem a testi-lelki bántalmazást, és itt nem a „makarenkói” pofonokról beszélek. Bármilyen tragédiák értek, hozzátettek valamit a személyiségemhez, mindig úgy éreztem, hogy a rám nehezedő súlyok által belül is több lettem, és ez nem jelenti azt, hogy nincsenek hibáim. Vannak, nem is kevés, de az is az alaphoz tartozik, hogy igyekszem ezeken változtatni, és nem kell fogadalomba vésnem.

A világ folyásával viszont elégedetlen vagyok, az igazságtalan elosztással, hogy egyiknek akár milliárdok is jutnak, másiknak éhbér sem. Nem tetszik, hogy emberek kerülnek utcára, gyerekek éheznek, nincs meg a betevő falatjuk, anyuka félve porciózza ki az egy főre számított adagot, próbálja úgy elosztani, hogy elég legyen a hónap végéig, és legalább az éhséget csillapítsa. Sokaknak még ennyi sem adatik meg.
Nem lehetek elégedett, amíg szándékos rombolás van – olyan megmondó emberek, akik szemrebbenés nélkül, az igazság (az ő igazságuk) bajnokaként tönkreteszik mások munkáját, hogy ami nekik nem sikerült, ne sikerüljön senkinek. Ilyen mentalitással találkozva nem mondhatom, hogy üljünk nyugodtan a babérjainkon, mert minden rendben van, az ég továbbra is kék, a folyók vize árad, na, bumm!, majd apad is. Ez ennél fájdalmasabb és bonyolultabb.
A szomszédban háború dúl, ártatlanok esnek áldozatul, nem lehetek elégedett, mert nekik is járna a nyugodt élet, nem a rettegés, nem a létbizonytalanság és az a szörnyű tépelődés, hogy lesz-e holnap, s vajon nekünk lesz-e holnapunk.
És amikor közvetlen környezetemben is súlyos gondokat látok, eluralkodik rajtam az elkeseredés, hogy nem tudok segíteni a javulásban, mert nincs rá hatalmam. Tehetnék fogadalmat, de egy ilyen fogadalom nem old meg semmit, ha már eleve nincsenek meg a feltételek.

Negatívnak tűnő gondolataim inkább reálisak, miközben érdemes nyitott szemmel járni, meglátni a szép dolgokat, mert ezekbe lehet kapaszkodni, legyenek bármilyen aprók, karnyújtásnyira vannak tőlünk, kínálgatják magukat, csak le kell hajolni értük, én is ezt teszem. Aki nem talál maga körül szépséget és nem tud örülni, nevetni, elveszett ember.
Tehát egyáltalán nem vagyok elégedett a világ történéseivel, szeretnék sokkal többet tenni a változásokhoz, felnyitni a szemeket, ám az kevés, hogy írok róla, ennél többre van szükség. Egyedül nem tudom megoldani, sokan kellünk hozzá, és a legkisebb rezdülések is fontosak.

Idén is szoros kapcsolatot fogok ápolni a Múzsával, hallgatok szavára, mert eddig rengeteg szalmaszálat kaptam tőle, és megragadok minden kínálkozó alkalmat, hogy ezekből a szalmaszálakból ne csak nekem, másoknak is jusson.
Ej!, akkor mégis fogadalom, hogy fog a dalom szólni? Csepegtetek majd lírát, de harsogok indulót is.
MINDANNYIUNKNAK
szerencsés, egészséges, örömteli,
élhető új esztendőt kívánok!

A kép forrása: Pinterest.


Első megjelenés  2025. január 4. 
DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin 
("SZALMASZÁL" rovatom):


A képek forrása:
DunapArt Magazin, Pinterest és saját album
(saját szerkesztés).