andalodva tűnök homályok elől.
Láthatatlan ujjad dalával megöl,
kába ész nyomán szalad a gondolat.
Sóhaj suhan, de eltéved a ködben,
óra perce percet űz, alulmarad;
hangja súg nekem, ma végtelent szabad...
akkor hogy riad félelembe csöndem?
Jó megélni szóvarázsos ízedet,
oldja bennem a kínt e bölcs nyugalom.
Dalt simít a csend, s a csillagod leszek,
de nem ismered mélyem, letűnt dalom.
Az égre fényjelet írnak énekek,
lelkem tükrébe bódul halk sóhajod.
