Humusz

Milyen szép ma a reggel...
őszi eső csepegtet új álmokat,
színes levelek hullanak,
egymáshoz bújnak a fák alatt –
megfáradtak, akárcsak én,
de nem nyűglődnek a világ szégyenén,
nem értik, hogy gyilkos az ember,
hogy már annyi a bűn, mint tenger-
ben a vízcseppek száma.
Irigylem őket –
minden levél halálában ott van az élet csodája.

Tisztán borulnak a földre,
nem érzik magukat összetörve,

a természet rendje szerint élnek, halnak,
majd humusszá válnak, 

s éltetői lesznek a talajnak.

Kép – Pinterest

Autumn Leaves - Eva Cassidy & the London Symphony Orchestra

Percvers

Csendes a ház,

egyedül vagyok.

Vártam ezt a pillanatot,

hogy minden gyötrő gondolatom

sorokba rendeződjön,

s ne dőljön belőlem más,

csak könnyed nevetés, 

nem könnyek, nem sírás.

Mély levegőt veszek,
aztán kifújom,

sóhajom utat talál,
fürge ujjaim máris
kopognak a laptopon;

a zene ideális,
lírai futamokban hallgatom,

hogy közelembe férkőzik, 

s megérint 

az élet,

a hangjegyek
lelkemig érnek.

Percvers születik, 
csak tízpercnyi merülés
önmagamba,
s amiről írok,
nemrég kevés-
nek hittem,
mégis, nekem a 

MINDEN.

Titokban ki(s)írom,
ami talán nem is volt igaz,
és magamba sírom
(vissza),
amit úgy dobtam félre,

mintha nem lett volna fontos,
pedig pont most
hasít belém a tudat,
hogy már nem akartam
más utat,
csak ezt az egyet,
az Egyetlent,
hogy vele nevessek 

még harminc évig.

Ez a csodálatos zene csalta elő belőlem a fenti gondolatokat. 

Bekúszott a háttérből, és felszínre hozta a bennem rejlő érzéseket.

Kulcs

Hátam mögött a szinte nincs,
előttem a csaknem elérhetetlen,

a kettő között kiskapu,  
én bent rekedtem
egy légüres térben.

Mögém tekintek.
Viharfelhők gyülekeznek,

s a szürkületben is tisztán látom 

Júdás árulását,

épp a lelkével fizet.

Hová lett a becsület?

Szorult helyzetemben
azon tűnődöm,
hogy a semmiből lehet-e valami,

vagy inkább 

a valóság felé forduljak,
egy megálmodott valóság felé.

Eddig nem ismertem lehetetlent,
most úgy érzem,
megraboltak,
ellopták a hitemet,
mely megsokszorozta erőmet,
hogy hinni tudjak 

a semmi valamivé válásában,
érinthessem az elérhetetlent.

Előttem kiskapu,

a kapun túl felhőtlen ég,
nevetés hívogat.
Jó lenne átjutni,

de másik felén a zár,  

nem nálam van a kulcs,
egyedül nem jutok tovább.
Itt visszatart valami,
talán ott valami vár.
Csak bátorság kell hozzá, 

és a bátorság néha fáj.

A kép forrása: az alábbi YouTube videó.

Vangelis & Irene Papas. O! Gliki Mou Ear

Szabaduló

Egyszer

lehull a lánc,

már pattognak

a rozsdás szemek.

Minden pattanással több 

a levegőm,

tüdőm tágul

a szabadság illatától.

Nyelvem hegyén zamatos íze,

arcom redői kisimulnak,

rózsapír festi bőröm,

élettel telik,

mi eddig halódott.

Virágok nyílnak bennem,

ibolyák, tulipánok, nárciszok,

és bimbózni kezd az öröm,

lassan

visszatér belém az élet.

Köszönöm.

Lehull a lánc,

napról napra könnyebb vagyok.

Enged a vas.

Néhány biztos lépés,

néhány mozdulat,

és szárnyaim nőnek,

a felhőkig repülök,

de még pattognak, 

pattognak,

pattognak a szemek…

Azt mondtad, legyek bátor, 

hát az leszek.

Kép – Pinterest

Clouds – Mike Oldfield 

A „Jelek 2023” pályázat

Egyik szemem nevet, a másik sír.

Örömmel tölt el, hogy tegnap a Valahol című versemet elismerésre érdemesnek találták; sírok, mert megrendülten írtam tavaly február 27-én, három nappal azután, hogy Ukrajnában kitört a háború.

Sajnos azóta is aktuálisak ezek a sorok, és mivel tartalma egyetemes, nem helyhez kötött, így az Izraelben zajló események miatt most még fájdalmasabban érint üzenete.

Az Algyői Könyvtár „Jelek 2023” pályázatán a szakmai zsűri második helyre javasolta. Megsirattam a verset is, az elismerést is.

Az eredménynek nagyon örülök, újabb megerősítést kaptam, hogy érdemes és kell is írnom. 

A hatodik éve meghirdetett „Jelek” célja az irodalom életben tartása, jelet hagyni az utókornak, mai alkotók megismertetése, ösztönzés új művek írására.

VALAHOL  >>> itt olvasható

Köszönöm a szervezőknek a kezdeményezést, a lehetőséget, a szakmai zsűrinek az értékelést!
Szeretettel gratulálok a többi díjazottnak! 😊