Percvers

Csendes a ház,

egyedül vagyok.

Vártam ezt a pillanatot,

hogy minden gyötrő gondolatom

sorokba rendeződjön,

s ne dőljön belőlem más,

csak könnyed nevetés, 

nem könnyek, nem sírás.

Mély levegőt veszek,
aztán kifújom,

sóhajom utat talál,
fürge ujjaim máris
kopognak a laptopon;

a zene ideális,
lírai futamokban hallgatom,

hogy közelembe férkőzik, 

s megérint 

az élet,

a hangjegyek
lelkemig érnek.

Percvers születik, 
csak tízpercnyi merülés
önmagamba,
s amiről írok,
nemrég kevés-
nek hittem,
mégis, nekem a 

MINDEN.

Titokban ki(s)írom,
ami talán nem is volt igaz,
és magamba sírom
(vissza),
amit úgy dobtam félre,

mintha nem lett volna fontos,
pedig pont most
hasít belém a tudat,
hogy már nem akartam
más utat,
csak ezt az egyet,
az Egyetlent,
hogy vele nevessek 

még harminc évig.

Ez a csodálatos zene csalta elő belőlem a fenti gondolatokat. 

Bekúszott a háttérből, és felszínre hozta a bennem rejlő érzéseket.