Eldúdollak...

Csordogál az ősz, bár dereng még a nyár,
sziporkáit szórja, de már erőtlen.
Múló dalba hull halomnyi csillagár,
a hangjuk lebomlik fakó felhőkben.

Bennem úgy borong az élet, hogy zenél,
mert akkordokat bont bensőd varázsa;
szólni nem merek, hogy mindig itt legyél,
álmomat vigyázd, s ügyelj a parázsra.

Elénekellek. Dalomban tiszta hit,
a hangjegyek tudom, vénádba folynak;
a szólamok suhannak és nem hamis,
mert összecsendül mind, talán ha holnap

dúrokat is szórok, ritka szépeket,
a tölgyek lombja lengedezve hinti,
s ha bús szemedből szitálnak kék egek,
én is ott leszek a könnyedben mindig.

Eldúdollak. Mollok magánya nem árt,
világod válaszát is értem, szavam
kacag, elér egészen, lelkedbe zárt
etűd ez s örökre szól, Tiéd marad.

Csordogál az ősz, bár dereng még a nyár,
sziporkáit szórja, de már erőtlen.
Búvó dalba hull halomnyi csillagár,
a hangjuk fényfolyam, fakó felhőkben.

A kép forrása: Pinterest.

Kováts Péter Skorpió - Eldúdollak

Secret Garden - Sometimes when it rains

Napvilág Íróklub  >>> itt

Hat

Hat ősz. Az első haldokló hithullás alélt magányba, eszelősen, eszméletvesztve, tagadó-tudattalanul a puszta porába, semmit nem értve, életbe haltan, halálosan... aztán követte másik öt csitítva, csendesülve a hűséges zene oltalmazó simogatásával. Így a színek szép szavukkal tündéri táncot lejtettek az élet-palettán, sorsukban sokasodtak, oszthatatlanul osztódtak, fátumot festettek. Mélybarna tónusukból tán lágysárga fény is születhetett néha, vagy akár álmosan bordó betű, vagy a bíbor halál életre írt édes édene. 

Hat tél. A hó úgyis lehull, és kit érdekel a csúszka, szánka, csak csorduljon az idő, csak múljon ez a rongyba rótt rogyott élet, csak ne kelljen gondolkodni, hanem gépként lapátolni... lapátolni... lapátolni... érezni a jég jeges jaját, jogát, a fagy fanyar fullánkját, ahogy kíméletlenül megint mar, megint fáj, de még ébren tart.

Hat tavasz. Hatszor virágzott el a kankalin a vén tölgyek tövén, hatszor hívott hírnöke a kikeletnek, hatszor hajtott ki újra a természet titkain és hatszor hitette el, hogy nem halt meg Ő, csak pihent picit...

Hat nyár. A nyúzott puszta piszok sivár, silány, sikolt a vízért, de aszály az úr. A kút köhög, már nem sír könnyeket a nyavalyás, csak én. 

Hat. Ősz, tél, tavasz, nyár. 

falevél fakul

színek keringője vár

átkos évszakot

Ylen Morisot fotója

Napvilág Íróklub  >>>klikk

Holnap Magazin  >>>klikk

Zsolozsma

Dúl a nyár, s megannyi tört aranyra már
az őszbe csordogál, hiszen forogna.
Még maradni kéne itt. Egy zsolozsma
úgy sorolja végzetem, miként az ár...

és titok vagyok, akár a csillagok,
míg a vérbe varrom áldott álmaid,
tudom, az élet úgy felel, hogy hasít,
de vágy vajúdik, ezért ma itt vagyok;

a csönd csak andalít, vakon követlek,
és elér a félsz, a vér valómra hull;
imám csak az, hogy maradhassak Benned,

hogy halld az énekem, hogy dalom rabul
csak úgy ejtsen, amint a szél a tengert;
s a könnyed érezd szavamra, szótlanul.