Bent ma már december oszt: magán-magány.
Lélek ontja színeit, s a nyűtt porond.
Tűnni tér a lelked ifja, míg a lány
szép szavaddal él, mivel belül bolond.
Játszma ez megint. A fényed óhaján
tűz a Nap, s a régi is kivált erős,
ám te csöndre térdepelsz magad jaján,
és ma épp ledőlsz, miként az árva hős.
Én csak álmodok tovább a percemért,
órabérbe' szűkölöm magam baját,
ám ha hallanád az ócska percegést,
szerteszét szakítanád a sóhaját.
Tudd, hogy égek, úgy, ahogy szerelmem ér;
szétszaladt szonettbe sült falat kenyér.
Neked szól minden ének, kórusba kívánkozik az évszakok mesés madárhada. Néhol kicsit hamiskásba hajló, itt-ott disszonáns, bár lelki zenéje tökéletesen tiszta.
Egy szólam örökké tiéd, melyet mindig magadénak mondhatsz, ám csak te hallhatod, ha megtalálod. Nehéz kiválasztani a hivalkodó, a sablonos és az elveszett közül, mert míg az egyik harsány, másik fakó, addig a harmadiknak félve fáj beléd a hangja.
A gyilkos nyárban is frissen ébred minden madár. Egyikük virgonc, a másik dúdolva dédelget, derűbe hajtana.
Hát nem tudtad?
A madarak mind érted énekelnek, miközben tollruhájuk temérdek színben pompázik, avagy mindvégig szürke marad.
A ruha?
Nem az teszi őket, hanem a dal maga.
A nyár mindig igéz, az újabb idéz, a legújabb kuszál, hát nyisd ki jól füled apró érzékeit!
Légy részeg hallgató, de mindvégig csend vegyen körül, hisz csakis akkor hallhatod meg saját madarad üzenetét. Ne félj, mindig lesz tér, zene, mint ahogy a harmónia és a visszhang is örök.
Nehéz madárnak lenni, mert nehéz a dal. Törékeny szárnyakkal kell röpíteni azt, aki kétkedve hallgatja a muzsikát, pedig még a fényt is hangjegyekre váltja, hogy attól a szél is szólamokban lengedezzen.
