Kolduskarácsony

Bolyong a téren, és az illat
sodorja észrevétlenül,
fenyők között magára pillant;
ruhája megkopott, feszül
bokája nyűtt cipőbe nyomva,
kezén a bőr fagyott sikolyba
sajdul, Ő vacogva bágyad,
így legyint a félhomálynak,
elgyötörve vándorol tovább...
tovább, a csillagok felé,
baját a fénybe küldené,
s gyantaillatú fenyők során
az álma bús keservet int,
feladni volna kész megint.

Koszos haján csak ósdi sapka,
lyukas kabátja földig ér;
csupán segély, egy koldus adta,
s nem érdekelte, hogy mit ér
e veszteség a télidőben,
ha ócska rongy akad ma bőven
a módos otthonok körül,
s a ritka kincsnek így örül.
Kukába túr, hogy visszaadja.
Kenyérdarabka foszlik ott,
falatka húson aszpikot
tapint alul, mohón kikapja.
Zsebébe gyűri mit talált,
s ha jő a koldus, adja hát.

Bolyong a téren, és karácsony
álomünnepére gondol...
az ízes ételek parázson,
átható varázs a gondból,
kölyökzsivaj, hitves, gyertyafény,
dunna, párna, ágy, selyem, szatén,
meleg szobában énekek,
hogy Kisjézuska érkezett.
Beteg szemét a könny kimarta,
támolyog tovább a fényhez
és imája csönd, de érez,
magánya fáj, a tél siratja.
Kabátja söpri út kövét,
magába rántja éjsötét.

Timothy Schmalz - A hajléktalan Jézus szobra

Hobo és Ghymes - Koldusok

Napvilág Íróklub  >>>itt

Tavaszt mesélj

Mesélj nekem tavaszt, virágot ontson
őszi árnyad, add magadból azt mi fáj,
söpörj avarba bánatot, mert silány
napok keserveket kuszálnak folyton;

és illatot mesélj nekem zenékben,
hol madárjajokra írsz egy ősi dalt,
s rügyek fakadnak ott, ahol rég kihalt
az élet, ám szavadra majd feléled.

Úgy mesélj nekem, hogy sírjon itt mező,
a rét virága főhajtással éljen,
hogy ne fájjon ősz, ne múljon létező,

ne súgja semmi azt nekem, hogy végem;
új tavaszt mesélj, de még a tél előtt,
hisz én is épp tavaszt mesélek érted.

Tree Spirits tree Lovers - Liza Paizis

Secret Garden - Serenade to Spring

Napvilág Íróklub  >>>klikk

FullExtra  >>>klikk

Holnap Magazin  >>>klikk

Nyugtató...

...mert szédülök, szavad betölt egészen,
és kapkodok az őszi ég alatt,
időt nem ismerek, hát nagy merészen
az értelem kitör, de szívem is szakad,

hogy fájdalom minek, ha hív az Élet,
éji páraként teríti fátylát,
a színek összeérnek, és ha félek,
én a zöld mezőt tudom, s ha ködre vált át,

a csöndje úgy igéz, hogy értve súgom,
a lelked így zuhant belém vakon,
s nem adhatom hitem, ha bármi súly nyom,
és boldogabb lesz Tőled minden új napom,

de gyógyuljon az, ki végleg rászorul,
legyen derűje tiszta napra nap,
mert erre szültek, és így is alkonyul,
hát enyém az éj, és enyém a pirkadat...

csak sápadok, miként a nyár is sápad,
ha illatok suhannak és egek,
hiába ködgomoly, magamban látlak –
csillagba (s)írj reményt, de én is ott legyek.

Kép – Pinterest (Robert Coombs)

Mike Oldfield – Embers

Napvilág Íróklub  >>> itt