A minap elővettem egy maréknyi színes tollat bőséges készletemből, hogy írjak egy varázslatos történetet. Majd én megmutatom, milyen az igazi varázslat, gondoltam, és már szaladoztak volna a tollhegyek a papíron, de képtelen voltam eldönteni, milyen színt válasszak, aztán hirtelen bevillant, hogy úgy mutatna jól, ha minden szót más színű tintával írnék. Különleges színkavalkád lenne, ha valaki ránéz, azonnal jelzi neki, hogy nem sablonos iromány, mely az unalmas kék golyóstollal íródott, hanem üde látvány, mágikus erővel hat. Na, ilyen tudományom van nekem, örvendeztem. Csak néhány tollvonás, és megszületik a nagy mű, melytől mindenki megvidámodik, eltűnik az arcokról a szomorúság, elfeledik a bajokat, kisimulnak a ráncok, élettel telik meg minden, és étel helyett betűket falnak az emberek, mert betűből legalább mindenkinek jut, jóllakhatnak. Ennél a pontnál megmakacsolta magát ujjaim között a lila toll, mellyel épp az első szót készültem a lapra pingálni. Összeszaladt a szemöldököm. Jesszusom, mi a csudát művelek? Nem is tudok varázsolni és írni sem. Különben is, mire mennék több oldalnyi tiritarka irkafirkával? Nem elég papíron gyönyörködtetni. Akkor születik igazi varázslat, ha majd a szomszédban tengődő Amálka néninek minden nap kerül meleg ebéd az asztalára, és nem koplal délután kettőig, mert reggelire nem jut betevő, este pedig nem a tyúkokkal fekszik, hogy ne is gondoljon a vacsorára. Ha majd Pista bácsi nem hetente csak kétszer jár boltba, akkor is szégyenkezve süti le szemét, amikor remegő ujjaival terelgeti azt a néhány forintot kérges, agyondolgozott tenyerében, így számolgatja – az előző napról a boltosok nyakán maradt – két félig száraz vizes kifli árát, hogy otthon forró cukros teába áztassa, és mohón tömje magába, azzal csillapítva nem múló éhségét.
Ha majd Ferkó nem zsíros kenyeret hoz minden nap az iskolába, azt is vékonyan kenve, hogy másnaptól nehogy üreset kelljen ennie, ha egyáltalán marad kenyerük. Pedig habos kakaóról álmodik a hétéves szöszke lurkó, eleven kissrác, mozgékony, tele vágyakkal, tervekkel, és olyan jóízűen majszolja szegényes tízóraiját, mintha sonkás szendvicset falatozna.
– Tegnap rajzoltam magamnak habos kakaót – csillan fel hatalmas kék szeme, s a beszéd hevében kikerekedik. Előkotor táskájából egy gyűrött rajzlapot, elém teszi. De hát ez a kakaó kék, nézek meglepetten, ám nem szólok egy szót sem, már mondja is. – Azért kék, mert nincs barna színesem, anyunak nem volt rá pénze, csak piros-kék postairónom van – s már mutatja is a felére töpörödött, mindkét végén késsel hegyezett vastag ceruzát. – A habot pirosra színeztem, de nem baj, tudom én, hogy fehér. Amikor végeztem a rajzolással, behunytam a szemem, és már éreztem is a habos kakaó illatát, elképzeltem, hogy kortyolok belőle egy nagyot, nem nyelem le azonnal, hogy tovább a számban maradjon az íze. Vacsorára vajas kenyeret ettem, ahhoz rajzoltam a kakaót. Szombaton májkrémes kenyér lesz, azt nagyon szeretem, vasárnap pedig parizer, az a kedvencem. Várom a szombatot és a vasárnapot. Ma szerda van – és már nyitja is az ujjait, hogy számláljon. – Szombatig hármat kell aludni. Három vajas kenyér, utána májkrémes, aztán parizeres. Nem várom a hétfőt, pedig szeretek iskolába járni, jó veled beszélgetni, mindent elmondhatok neked.
meghatottan pislogtam, igyekeztem eltitkolni, hogy mindjárt sírok, nyeldekeltem a könnyeimet. Kinyitottam a tolltartómat, Ferkónak adtam a barna színesemet, és egy köteg rajzlappal is megtoldottam. Hálásan mosolygott. – Most már neked is rajzolok habos kakaót, finom lesz, holnap megkóstolhatod, majd megtanítom, hogy kell.
Olyan lelkifurdalásom támadt, hogy alig bírtam el vele. Eszembe jutott, hogy van a fiókomban egy piros Balaton szelet, amolyan vésztartalék arra az esetre, ha nem marad időm ebédelni. Kivettem a fiókból, szótlanul átnyújtottam Ferkónak, aki azonnal elfogadta, illedelmesen megköszönte, és villámgyorsan zsebre vágta.
– Nem eszed meg? – kérdeztem tőle meglepetten.
– Nem. Hazaviszem, elfelezem anyuval. Mindent megosztunk, ha kap valamit, ő is mindig a felét nekem adja. Amióta apu elment az angyalokkal a felhők közé, csak mi maradtunk egymásnak. Szerintem onnan már nem jön vissza, ezért nekem kell vigyáznom anyura. Mindig beteg, és én azt akarom, hogy meggyógyuljon. Egyszer rajzoltam neki gyógyszereket, de amikor meglátta, leborult az asztalra, és rázkódni kezdett a válla. Azt hiszem, nem jól sikerült, ezért inkább többet nem rajzoltam ilyesmit.
Hallgattam a csacsogását, úgy áradt belőle a szó, mintha természetes lenne, ami velük történik. Nem panaszkodott, nem sírt, és végtelenül kedves volt velem. Amikor bepakolta tanszereit a táskájába, adtam neki egy almát, a csoki mellé csúsztatta, már tudtam, miért. Jókedvűen felugrott, közel hajolt hozzám, megsimogatta kézfejemet, kicsit hozzám bújt és közölte, hogy holnap is jön, mert nagyon szeret velem lenni, mindig beszélgetünk, és elmondhatja nekem a titkait. Szökdécselve kiviharzott az ajtón, szaladt az iskolabuszhoz, és már utazott is hazafelé, hogy otthon megfelezze anyukájával a kapott ajándékokat.
Vacsoraidőben összeszorult gyomorral ültem le az asztalhoz, magam előtt láttam, amint majszolja a vajas kenyeret, ujjain napokat számlál, és csukott szemmel „issza” habos kakaóját.
Aztán megjelent előttem Pista bácsi alakja, ahogy a délről megmaradt fél szikkadt kiflijét tördeli és mártogatja, Amálka néni pedig a szomszédban már aludni készül, s nemsokára arról álmodik, hogy jóllakott. Vajon hány Amálka néni, Pista bácsi és Ferkó van?
Nem tudok varázsolni és írni sem. Nem kellenek ide színes tollak, szivárványos szavak, a színeket nem én adom, az életnek kellene osztogatni. Ki a felelős ezért? Hiába írok százféle színnel csendes magányban, némaságból még nem született forradalom.
.jpg)