Gyöngy(szemem)

Nem hagylak senkinek, és mégis hallgatok.
Nem hívlak magamhoz, te titkon jössz felém.
Csak merném mesém elmondani... úgy vagy itt,
hogy álmom beenged, s képet pingál elmém.

Kapaszkodok húsz körömmel, hiába csönd
és néma távolok s a vízbe fúlt hegyek,
és félek úgy az ártól, széltől is... ledönt;
bárcsak végre látnám hogy legyen, hogy legyek.

Tudom, a vérem csak csordogál, s a világ
pokolra űz magából, nem tűr meg, taszít,
és szomjazom, hiába tengerár; sivár
sivatag, kőből köpült fájdalom van itt.

Te jól tudod, a csöndek olykor csendesek,
s érted úgy zenélnek szótlanul, szavakba
varrják azt, amit a hang sosem enged meg,
csak a csönd: a lélek és a szó hatalma.

Énekelek. A láz olthatatlan tarolt.
Hűlni nem vágyom, minek? Éppen Ott vagyok.
Én böngészem a szót, Te érzed a hangot...
százból egyet... és ezért élnek a dalok.

Kép – Pinterest

Bizet – Je crois entendre encore 

Napvilág Íróklub >>>klikk

FullExtra >>>klikk

Holnap Magazin >>>klikk

zafír

kócos nyár üzen

titkos színnel írt szavak

görnyed jégcsapom

*

szűrt szellő suhan

tört orcát cirógatón

lélekbe sodor

*

zöldek susognak

smaragdba hull az élet

erre nyitni kék

*

zafír az égbolt

szemedben tükörképe

már nincs menekvés

*

pacsirta ujjong

fohásza messze hallik

süket fülembe

*

hasad hajnalom

virágot bont az éjjel

derengő dalon

*

zafír lett a köd

zafírt fest a titkos táj

zafír szemeddel

Thomas Bergersen - Colors Of Love Extended

Napvilág Íróklub  >>>klikk

FullExtra  >>>klikk

Holnap Magazin  >>>klikk

.

Koporsószögek

Kövess! Csináld utánam! Nem tudod, mert boldog gyermekkorod volt, ezért máris hátrányba kerültél. Nem vert az apád véresre piszkavassal, nem tépte csomószám a hajad, nem kételkedett benned, nem csúfolt-gúnyolt, csak csöndes szeretetben nevelgetett, kényeztetett, óvott a széltől is... amíg élt. 
Anyád nem törte el indokolatlanul, agyamenten és tébolyultan a jobb kezed középső ujjcsontját. Soha nem kellett hazudnod, hogy felmosás közben ráléptél a fapapucsoddal (amivel nevetség tárgya lettél), mert hát te még akkor se akartad bántani, hiszen senkinek nem tudnál fájdalmat okozni. Vagy de? 

A szüleid miatt soha nem kellett a fantáziádba menekülnöd, hogy túléld kegyetlen gyermekkorod, aztán túléld az ifjúkort is, hogy minden megmaradt erőddel kívánd: végre felnőtt lehess. 

Te úgy lettél felnőtt, hogy semmit nem kellett tenned érte. Megtették helyetted a szüleid.

Nem kellett kegyes hazugságokba fojtva élni vágyó haldoklót ápolnod, csökönyös erővel itt lent tartanod, s mosolyogva úgy tenni, mintha örökké élhetne, és mindez csakis rajtad múlna. 
Az élet. Az ő élete. A te életed.

Nem kellett úgy elhitetni mentőangyalságod, hogy közben könnyeid belül szaporodtak, és gyomorremegéssel számoltad a perceket, mert nem volt bizonyos, hogy meddig él... mikor hal...

Az emberek embernek néznek, és nem kell elszámolnod nekik semmivel. 
Nem kellett megküzdened eddig semmiért, mert mindent készen kaptál. A kalapácsot is, amellyel azt a hat koporsószöget beverheted. Nem tudom, hogy mennyit sikerült eddig, nem számoltam, de már fuldoklom.

Van még akaratom, hát lehajítom magamról a szemfödelet. Nem a saját kezemmel teszem, hanem annak erejével, aki szerint még élnem kell. Ő az apád. Tudod: az apa, aki annyira szeretett téged, hogy mindent elnézett neked, de volt néhány megfontolandó szava azon a kegyetlen, utolsó héten...

Engem is szeretett.

Kövess! Csináld utánam! Ugyanakkor remélem, hogy neked soha nem kell!

Nem tudod, mert boldog gyermekkorod volt, ezért máris hátrányba kerültél. Szerencsédre.