Melankólia
telepedik rám,
pedig nem akarom.
Alattomosan veszi birtokba
tudatom,
gyomromba fészkeli magát
a félelem:
talán nem is vagy igaz,
csak álmodtalak
és nem voltál velem,
képzelek
minden meghitt percet,
belém reszket
a kétségbeesés –
hiányzol,
már bármennyi ölelés kevés,
az önfeledt napok
pillanatoknak tűnnek,
telhetetlenné teszel...
és akkor jössz,
megcáfolsz hitetlenségemben:
nagyon hiányoztam,
telhetetlenné teszlek,
s belénk reszket,
ahogy
lecsókolod rólam a kétségeket,
a melankóliát...
nem álomkép ez –
valóság,
és együtt hisszük tovább
hihetetlen mesénket.
.jpg)
