Még az igazak álmát alussza, de nemsokára itt tipeg körülöttem egy pár huszonhármas mamusz, gazdája kíváncsian figyeli, mit csinálok, felszegi fejét, rám emeli okos gombszemét, és szinte áhítattal mondja nekem, mmmama. Olyan melegség járja át a szívem, hogy táncolni volna kedvem, a tizenhét hónapos csöpp szöszke fiúcska eltüntet belőlem minden rossz érzést, megszűnnek a gondok, semmi más nem létezik, csak a béke, amit úgy varázsol körém gyermeki tisztaságával, hogy nem is tud róla, csupán lényével sugározza a nagy dózisú energiát, amivel egészen közelre hozza a csillagászati távolt is, ma egyszerre lesz velem mindenki, akit szeretek.
A Lelkek összeérnek. Ez az igazi ünnep, és ajándék minden perc, amit még megélhetek.
Fülelek… „Huncutzsivány” ébredezik, a lakás mindjárt megtelik élettel, és én boldog vagyok. 😊
Amikor tizenöt évvel ezelőtt megírtam az első versemet, még nem sejtettem a folytatást. Valójában nem is az első volt, mert amióta olvasó és írástudó lettem, vonzott a költészet, belevarázsolódtam nagy költők műveibe, élveztem a versek dallamát, a rímeket, ritmusokat, és én is akartam olyanokat írni. Meg is próbáltam. Tízévesen szülinapi köszöntőket fabrikáltam a barátaimnak, majd évekig füzetekbe jegyeztem mindent, ami épp foglalkoztatott, szenvedélyes tollfogyasztó voltam. Ma megmosolygom azokat a „műveimet”, amelyek focimeccsek hiteles krónikái kacska rímekbe szedve, vagy egy-egy fiúhoz szóló túlcsorduló sorok, és a Winnetou folytatásaként egyre terebélyesedő, majd félbemaradt indián regényem. Valahogy így kezdődött az irodalmi életem, miközben évtizedekig inkább az éneklés kötött le, a zene hűséges jegyese lettem, csak később kerültem komolyabb kapcsolatba a költészettel, majd a prózák világával is.
Az első „igazi” versem nyolcadikos koromban született, szomorú eseményhez fűződik: egyik reggel kedvenc tanárnőm nem jött be az iskolába. Meghalt, közölték. Meg-halt. Meg-halt?! Egy világ omlott össze bennem, mert nagy támaszom volt, és csak harminchét éves. Ez annyira megviselt, hogy a Mint az angyalok című versbe menekültem, kirobbantak belőlem azok a sorok. Nem sok írásom maradt meg a régi időkből, de ez annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy pontosan emlékszem minden szavára, és amikor 2009-ben egy költő – kommunikációs stílusomra felfigyelve – megkérdezte tőlem, nincsenek-e verseim, megemlítettem neki. Azt mondta, ha tizennégy évesen ilyenre voltam képes, akkor sürgősen fogjak hozzá az íráshoz. Felvillanyozott, amit hallottam, addig eszembe sem jutott, hogy írjak. Másnap megszületett az a versem, mellyel már félve megmutatkoztam a nyilvánosság előtt is. Egy íróklub tagja lettem, az alkotótársak kedvesek voltak velem, szeretettel fogadtak, rendszeresen publikálhattam, és építő véleményeket is kaptam. Ez járható útnak bizonyult, bár akkoriban nem gondolkodtam azon, hogy én éppen egy úton vagyok és tartok valahonnan valahova, egyszerűen csak az írás öröme, gyógyító ereje és az irodalomkedvelő közösség foglalkoztatott. Jóval később jutottam el addig, hogy amit művelek, ne csak öncélú írásterápia legyen, hanem közvetítsek üzeneteket, tanulságokat, hogy szerepet vállaljak a romlásnak induló világ szebbé, igazságosabbá formálásában, gondolkodásra késztessem az embereket.
Azóta is írok. Imádok kísérletezni, új stílusokat felfedezni, hozzátenni saját lényemet a már létező formákhoz, és mindent kipróbálni, ami utamba kerül. Igen, az utamba, mert már tudom, hogy úton vagyok. Egy gyönyörű úton, amelyre nem egyedül kerültem, voltak segítőim, akik világítottak és világítanak ma is, hogy ne tévesszem el az irányt. Hol szárazföldön járok, hol az óceán hívogat, sík vidékek és hegycsúcsok váltják egymást, széles a látóhatár, én megyek tovább, határozott lépésekkel haladok, az irodalom tisztaságát és értékeit követve.
Kedves Olvasók, nélkületek nem lelne visszhangra egyetlen üzenetem sem, csak magamnak írogatnék vagy a sublótfióknak. Amit közvetítek, pusztába kiáltott szó lenne, ami szélcsendben terméketlenül ülne meg a porban, semmivé válna a térben.
Kivételes öröm számomra, hogy egyre többen jöttetek közel hozzám és ahhoz, amit képviselek, minden érdeklődés, biztatás szél volt a vitorlámba, és én szívesen hajóztam még vadvizeken, viharos tengeren is, mert TI, kedves Olvasók, nem engedtétek, hogy elsüllyedjen a hajóm.
NÉLKÜLETEK nem élne az irodalom, mert ahhoz, hogy életben maradjon, nemcsak írni, hanem olvasni is kell a látható szavakká, mondatokká formált gondolatokat.
Hálás vagyok mindenkinek, aki szárazföldön és vízen velem tartott, idei utolsó rovatomban szívből köszönöm a támogatást!
Minden Kedves Olvasómnak békés, szeretetteljes karácsonyt kívánok, a néhány nap múlva bekopogtató Újév pedig hozzon mindannyiunknak szerencsés, élhető új évet és megújulást, a további találkozás reményében! 💝
💬 „A »quo vadis« latin kifejezés, melynek jelentése »hova mégy? « vagy »merre tartasz? «. Fogalma szerint a kérdést általában olyan helyzetekben használják, amikor valakinek el kell döntenie, hogy merre folytassa az életét, vagy hogy milyen irányba haladjon egy adott helyzetben. Gyakran használják filozófiai vagy társadalmi kontextusban is, például amikor az emberiség jövőjéről vagy a társadalmi fejlődésről beszélünk. A »quo vadis« tehát egyfajta kihívó kérdés, amely felveti a döntéshozatal és az irányváltás szükségességét.” [forrás: nonprofitmedia(pont)hu].
A „quo vadis” bibliai eredetű, ezen kívül Henryk Sienkiewicz irodalmi Nobel-díjas lengyel író híres regényének címe is.
(A haiku 5-7-5-ös szótagszámú sorokból áll. A haikura és a versformákra is érvényes, hogy a szótagokat kiejtés szerint számoljuk.)
Biztosan állíthatom, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Ez nem azt jelenti, hogy nem történtek az életemben tragédiák, de mindig tovább tudtam lépni, a legmélyebb szakadékokból is kievickéltem. Ehhez nem kellett mást tenni, mint felemelni a fejem, előre nézni, észrevenni a jeleket, melyek megmutatták, milyen irányba induljak.
Az ember tökéletes életre vágyik, persze mindenkinek mást jelent a tökéletes. Én azt szeretem, amikor harmónia vesz körül; mint bármi más a világban, ez is viszonylagos, ám saját harmóniánkat alakíthatjuk, mindig az adott helyzethez igazodva.
Ha visszatekintek eddigi életemre, arra a megállapításra jutok, hogy semmit nem tennék másképp, mert minden láncszemnek megvolt az értelme – akkor is, ha olykor szívet tépő fájdalommal és busás fizetséggel járt. Gyötrelmes időszakokat is átéltem, de a fájó sebekre mindig kaptam gyógyírt. Cseppenként. Szavakkal vagy szavak nélkül. Ezt érezni lehetett, de ahhoz előbb be kellett engednem az érzéseket egy nagy igazsággal: nem szabad félni attól, hogy megmutassam magam.
Az elixírek általában váratlanul érkeznek, s amikor befogadjuk, még nem tudatosul bennünk, nem vesszük észre hatásukat, csak később mutatkozik meg erejük, amikor már felemelt fejjel járunk. Mindenki előtt ott állnak a lehetőségek megújulásra. Ha valaki nem akar megújulni, elveszíti lába alól a talajt. A megújulás felé egyénekre szabott lépcső vezet. Sokan leroskadnak mellé, nem mernek fellépni a lépcsőfokokra, nem hisznek önmagukban, pedig mindenki képes feljebb jutni, ám ahhoz fel kell ismerni saját lépcsőnket, erősségeinket és korlátainkat. Hiába próbálnánk elérni másét, nem sikerülne, mert nem ránk szabták.
Engem is kísértek sorscsapások, melyekbe talán sokan belerokkantak vagy perifériára kerültek volna, de összeszorított fogakkal a „csakazértis” volt bennem; munka mellett énekeltem, közben belemerültem az irodalomba, írtam, és ezen az úton haladva megmentő kezek nyúltak felém, felemeltek, támogattak, amikor legnagyobb szükségem volt rá. Ezek az én grádicsaim. Aki nyitott, ahhoz hamarabb elér a segítő szándék, de körülöttünk egyéb kapaszkodók is vannak, melyek ugyan nincsenek a figyelem középpontjában, mégis megtalálnak bennünket.
Ismerem a megsemmisülés érzését, másik felem elvesztését, értek igazságtalanságok, megaláztatások, sarat is dobáltak rám, fuldoklásig.
Amíg élünk, van lehetőségünk felemelkedni. Egy elvesztett személy nem hozható vissza, keserű tény, hogy nélküle kell folytatni utunkat, egyenként megmászni az előttünk álló lépcsőfokokat. Az igazságra mindig fény derül, semmi nem marad titokban. A megaláztatást nehéz elviselni, magyarázkodni fölösleges, de a kitartás edzetté, elszánttá tesz, és akinek tiszta a lelkiismerete, lepereg róla a sár, visszahull a sárdobálóra.
Nem élek nagy lábon, de nagy lélekkel szeretnék közvetíteni valami fontosat: ha nem próbálkozunk, sosem tudjuk meg, milyen lett volna, és életünk végén már hiába siratjuk az elvesztegetett lehetőségeket.
Vannak olyan élethelyzetek, amikor engedni kell a gravitációnak – szakadékba zuhanni, összekuporodni, sírni, megnémulni, kizárni a külvilágot –, hogy megtisztuljunk. Ahogy kinyílik a szemünk, kiutat kell keresni, és lassanként terveket szövögetni önmagunkban arról, hogy amikor lesz elég erőnk felemelni fejünket, a tetszhalott állapotból új életre kelve fedezzük fel a még ránk váró grádicsokat.
széttört a lelkem magam alá hantolom – feltámadásra
.jpg)
