Szeretek hosszasan elmélkedni a körülöttünk lévő jelenségekről, mindegyikben titokzatosság rejlik, és izgalmas fejtegetni ezeket a titkokat. Nekem nem elég a fizika törvényeit ismerni, a biológiai folyamatok törvényszerűségei se tántorítanak el attól, hogy továbbgondoljak akár nyilvánvaló tényeket is, mert az egy dolog, hogy a tudósok megállapították, az meg a másik, hogyan hatnak rám. Nem vagyok egyszerű eset, bizonyára a természeti jelenségeknek is meggyűlik velem a bajuk, de talán nem kellene a közelembe jönniük. Ezt máris visszavonom, mert ha nem jönnének, nem lenne mit fejtegetnem, és egyébként is, sivár lenne az élet nélkülük. Milyen szép, amikor az évszakok váltják egymást, és az utóbbi időben akár naponta is helyet cseréltek; hiába van rá pontos magyarázat, mégis bőven marad utánuk fejtegetnivaló.
Különösen foglalkoztatnak a fények, közülük is azok, amelyek szemmel nem láthatók, mégis utat keresnek, rejtett csatornákon bemerészkednek a vérkeringésünkbe, élvezettel lubickolnak, majd eljutnak egészen a lelkünkig, letelepednek, és ez a beköltözés különböző hatásokat vált ki. Megnyugtat vagy felbolygat, sokszorozza energiánkat vagy elvesz belőle, kiteljesít vagy megsemmisít. Mindenki képes fényt kibocsájtani, még azok is, akik azt gondolják magukról, hogy fénytelenek. Fogalmuk sincs arról, hogy ők világítanak legszebben, mert az a kevés fény, amit szabadjára engednek, jótékonyan hat, simogat, senkiben nem okoz kárt. Valószínűleg azért, mert nem hiszik létezését, így nem is irányítják, csak szórják, anélkül, hogy tudnának róla.
Nehéz különbséget tenni a jóságos és kártékony fények között, mivel az ember sóvárog a fény után, s amikor megérzi közelségét, nem ellenkezik, hagyja, hogy terjedjen, egyre többet akar belőle, egészen a szívéig engedi, és ha addig eljutott, szinte képtelenség szabályozni. Minél határozottabb iramban közelít a fény, annál óvatosabban kell befogadni, persze ez is csaknem lehetetlen, mert amíg belső világosságra és melengetésre vágyunk, óvatlanok vagyunk, pedig a fények gyakran játszmát játszanak, és nem mindegy, hogy végül ki nyeri a játékot. Súlyos veszteségeket, sérüléseket okozhat, ha túl erős színeket engedünk be, mert elvakítanak, lebénítanak, átadjuk az irányítást, és mire észbe kapunk, elveszítjük önmagunkat. A határ nem szabható meg, nincs rá recept vagy definíció, érzések alapján dől el, és csak akkor vesszük észre a romboló hatást, amikor már fájdalmas égési sebeket szereztünk.
Minden csalódás közelebb vitt ahhoz, hogy megtanuljam beengedni a fényeket, és csak annyit tartsak meg belőlük, amennyi belülről is melenget. Persze a tanulópénzt meg kellett fizetni, mert a fénynek van egy olyan tulajdonsága, hogy beszivárog a legapróbb réseken is, és aki sokáig sötétségben élt, gyanútlanul tárja ki előtte az ablakot. A művészlélek különösen fogékony erre, szomjúhozik a fény után. Az igazi fények nem ártalmasak. Szelíden közelítenek, kristálytiszták, elűzik belőlünk a rossz érzéseket, és kiteljesítik bennünk a belső ragyogást.
Hajdú Mónika fotója
(forrás: a fotóművész gyűjteménye).
KÖSZÖNÖM!
💙😊💜
Első megjelenés – 2024. november 9.
DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin
("SZALMASZÁL" rovatom):
A képek forrása:
DunapArt Magazin, Pinterest és saját album
(saját szerkesztés).