Tegnap betoppant hozzám a Halál. Arra eszméltem, hogy valaki áll az ajtóban, árgus szemekkel néz rám. Nem ismertem fel, komor, szikár, csontos öregembernek képzeltem. Akkor sem volt tőle félelmem, s most sármos férfi magasodott előttem: laza testtartás, szegecses fekete farmer, feliratos póló, tornacsuka, haja füle mögé tűrt félhosszú, barna, inkább menő zenésznek tűnt.
Erőtlenül feküdtem, szobámban síri csend, a láz pirosra festette arcom, verejtékben úszott a testem, homlokom is gyöngyözött. Két nehéz lélegzetvétel között beszűkült tudatom, égő szememmel homályosan láttam.
Elindult felém, nem ijesztett meg az idegen, már ahhoz sem volt erőm, hidegen hagyott. Hanyagul ágyam szélére telepedett, nevetve mondta ki a rettegett nevet. Meg se lepett, egykedvűen vettem tudomásul, hogy értem is eljött, időm letelt.
Csodálkoztam, amikor hogylétem felől kérdezett. Talán a képzelet játszik velem? Nem erre számítottam. Azt hittem, csak elragad, magával ráncigál, de a Halál nem mozdult, nem kellettem neki. Megtapintotta gyenge pulzusom. Még meghalni sem tudok rendesen, futott át kába fejemen. Nálam ez is fordítva működik.
Nem vagyok jól, nyöszörögtem fázósan a paplan alatt; utálom ezt a világot, elegem van a sok hazugságból, hogy irigység ütött mindenhol tanyát, és nem számít már az ember, mindenki gesztenyét sütöget, nem másét, sajátját, az egész világ beteg. Hiába gyógyítanám, már rég elveszett. Csömör a köbön, kőkemény falakba ütközöm, börtönöm ajtaja lakatra zárva, és egy árva könnycsepp se jön belőlem, pedig alig bízom a jövőben.
Ah, nekem nem kell a lírád, inkább írd át a jelent, hogy a holnap szebb legyen. Maradt még időd, tőlem megkapod. Teát főzött, mézet csorgatott bele, kortyolgattam csendben, kezdtem magamhoz térni. Néhány órát eltöltött velem, majd felpattant, aztán sarkon fordult, és magamra hagyott, hogy folytassam az életem.