2025. március 22., szombat

Hepp Béla (aLéb) – Előszó – „Valami történt”

Hepp Béla (aLéb): Előszó – Horák Andrea Kankalin Valami történt című kötetéből

Már első ránézésre is rendkívül gazdag kötet, a benne található írások formai gazdagsága és belső világa bármennyire is Kankalin sajátja, történeteit mindannyian megéltük már vagy valóban, vagy képzeletben, a formai sokszínűség pedig mindenkit képes megszólítani.

Gondolkodtam, egyben nézzem a kötet anyagát, vagy tekintsem ugyanúgy részek összességének, ahogy a fejezetek mutatják. Sem így, sem úgy nem lehet talán visszaadni, milyen gazdagsággal, tudással, elhivatottsággal, érzékkel megírt versek és prózák mesélnek itt érzelmekről, örömökről, bánatokról és fájdalmakról, hétköznapokról és ünnepekről. Mégis úgy gondoltam, a fejezetek címei alapvetően elmondják a benne soroló művek irányait, még ha igazán elolvasva is tárják fel valós értékeiket úgy az olvasóban, ahogyan az olvasó azt befogadja.

SZÍNESBE FORDULNAK FEKETÉK

Valóban színes kavalkád ez a fejezet, itt egymásba kapaszkodnak szonettek, Anyegin-strófák, szabadon futó, de mégis rímekbe fonódó versek a lélekről, a hétköznapok történéseiről, vágyakról, emlékekről, fájdalmakról. Az izgalmas, önállóan is mesélő versek kapcsolata egymással sokszor lazának tűnik, ám úgy fűzi fel érzelmekre az olvasót, mint ahogyan egy gondolkodót visz érzelmei hullámvasútján az elmélkedése. Igen, sűrű, és sokszor érdemes megállni egy-egy versnél, átgondolni, miért is születhetett, hol van mögötte a játékos alkotó, vagy hol van mögötte a szomorúságában is szépre éhező, esetleg a létről, a világról felelősen gondolkodó. Sokszor felbukkanó motívum a zene, a hangok harmóniája, a hangjegyek, mint mindennek fizikai kifejezői, néha tánc; személyek, gondolatok, szavak, betűk tánca. És ott a természet, fák, erdők, víz csobogása, de mindig valamely olyan kontextusban, ahol lélek találkozik lélekkel, vagy épp magányos, és ehhez keres képet – társat, társat az elvesztett helyett, de örökké megtartva a múlt fájdalmait és persze szépségét.

VALLOMÁS AZ IRODALOMRÓL

Kankalin a prózáiban is költő, sorolja akár kedves emlékeit, élettörténetének szereplőit, hétköznapjait, ünnepeit, vagy vigyen a fantázia világába, mindig olyan képekkel és finom ívekkel visz, ahogyan a verseiben, minden írásában ő szólal meg, magáról is mesél, lelkiismerete, felelősségérzete is kiviláglik a soraiból. Tanulságok? Igen, vannak tanulságai az írásainak, de nem direkt konzekvenciák ezek, hanem belső megélésre alapozó, a történetfolyam során egyre világosabbá váló felismerésekre készteti a figyelmes, de odaadó olvasót. Ott van az írásokban a lélek, a komolyság ugyanúgy, mint a játékosság, a hétköznapok játékossága, öröme és tisztasága. A novellákban az ébredés, az álmokból való kilépés, legyen az kellemes vagy éppen riasztó, mind eszköze annak, hogyan ismeri fel önmagát, hogyan képes újra és újra az Életbe lépni az Álomból. Tanulni kell a reggeleket, a viharokat, a zene hullámainak jótékony hatásait, a tükör őszinteségét és mindazt, ahogyan ebben a folyamatos viszonyításban hogyan vagyunk, hogyan tudunk önmagunk lenni; ebben ezek a novellák, rövid írások mind kiválóan adják a megélés lehetőségét. Minden sorból kiviláglik az írás, alkotás öröme, felszabadító ereje, és ettől képes a mese, legyen az a való vagy a képzelet szülötte, kiemelni a hétköznapokból írót és olvasót is.

PALACKPOSTA A JÖVŐBE

Két, személyes, és mégis annál jóval messzebbre mutató írással kezd itt a könyv; József Attila költészetének méltatása nem a fő vonala ennek a két írásnak, bár vitathatatlanul benne van, inkább a személyes megélése a költőóriás hatásának a versei kapcsán. Benne ott az elragadtatás, a méltatlanság okán érzett düh, a szomorúság és a remény arra, hogy tanítható a világ a költészetén keresztül. Meghatározója ez a két írás talán az egész könyv szellemiségének, de ennek a fejezetnek mindenképpen. Itt teszi láthatóvá igazán az író, a költő, hogyan lát, és hogyan igyekszik láttatni napi társadalmi feszültségeken keresztül fájdalmakat, hibákat, olyan bűnöket, amelyek elkerülésével élhetőbb, szebb világgá tehetnénk a világunkat. Felbukkan Radnóti, Kölcsey, a költészet maga a napi sorskérdések, a meghatározó élmények, személyek mellett, de ugyanakkor folyamatosan ott a tükör; így kellett lennie, így kell lennie ennek a világnak?

AZ ÚT VEZET

Ebben a blokkban is stílusában színes, versek és prózák egymást követő, hol csendesebb, elmélkedő, hol pajkos, játékos, hol pedig komorabb tónusú művek sorakoznak, de mindegyikükben meghatározó, hogy vinnünk kell vállalt dolgainkat, ha olykor nehéz is, máskor könnyebb. A szavak szeretete, az írás felszabadító ereje és felelőssége valóban út, Kankalin útja, és mint minden út, ez is tele van kaptatókkal, gödrökkel, csúcsokkal és lejtőkkel, de járni kell.

Kankalin ebben a kötetben nagy utat tesz meg, ezen az úton mindig történik VALAMI (csupa nagybetűvel), és hívja az olvasót, tartson vele társaként ezen az úton.
Érdemes.

A kötet borítóképe Egervári József író alkotása.

A kötet borítója

A könyvajánló első online megjelenése  2025. március 21. 
DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin

A kötet adatai:

250 oldal kemény táblás borítóval
Borítókép: Egervári József író a kötethez készített alkotása
Előszó: Hepp Béla (aLéb) költő
Ajánló: Vesztergom Andrea költő
Szerkesztette: Bakos József
Lektorálta: Horák Andrea Kankalin
Nyomdai munkák: RB-Bindex Kft., Miskolc
Megjelent: 2025 januárjában,
a Holnap Magazin Kiadó közreműködésével, magánkiadásban.

ISBN 978-615-6869-33-3

2025. március 18., kedd

Faragj magadhoz / Schnitz mich dir zurecht / Tauber Ferenc

Nimm mich in die Hand,
wie uraltes Holz –
sägen brauchst du nicht,
leblos bin ich,
ein Holzklotz;
führe den Meißel mit den Fingern.
Hinunterfliegen
sollen die unnützen Späne.
Du sichtest mich,
hast fürs Formen auch Pläne
(Samthandschuhe nimm für mich,
dass ich nicht wie ein Span unterm Nagel dich
quäle).

Sprich mich an.
Zärtlich.
Streichle mich mit Worten,
deine Hand soll mir taugen.
Ein kokettes
Lächeln mit lachenden Augen
will ich, mit Haaren,
die wie vom Wind im Morgengrauen kraus sind,
und ihr Duft dich hinreißt bis zum Staunen.
Doch Schönheit ist nicht alles.
Ein geschnitztes, grades Rückgrat brauch ich,
mach mich redlich –
mein Herz sei riesig,
um dich aufzubewahren,
zu hüten mein Geheimnis.

Schnitz mich weiter, schnitz weiter…
rede so zu mir,
dass ich ganz erröte,
so, wie ich die Stimme von dir zuerst nur hörte,
und schon wusste,
dass sie ewig mir gehörte –
Tam, Tam,
Taram, Taram,
es klopft das Herz,
das Blut hält Schritt,
du gabst mir Leben mit.

Nimm mich mit dorthin,
wo die Basaltorgeln ständig treiben,
und Zeuge ist des Waldes Schweigen.
Umarm mich,
streife mir all die Ungewissheit ab –
lern mir zu glauben,
dein Sein zu glauben
und mich selbt.
Sei du mein weiser Lehrmeister,
schnitz mich dir zurecht.
 
(übersetzt von Ferenc Tauber)



Vegyél kezedbe,
mint egy százéves fát –
nem kell kivágnod,
élettelen
rönk vagyok;
vezesd a vésőt ujjaiddal,
hulljon le rólam
minden fölösleges forgács.
Te látsz engem,
tudod, milyenné formálj
(kesztyűs kézzel bánj velem,
nehogy bőröd alá fészkelje magát
szálkám).

Szólj hozzám.
Becézz.
Simogass szavakkal,
ne fájjon érintésed.
Kacér mosolyt,
nevető szemeket kérek,
hajam olyan legyen,
mit kócosra borzolt a hajnali szél,
még illatát is érezni véled,
de ne csak szépséget adj.
Egyenes gerincet faragj nekem,
tégy igazzá –
hatalmas szívvel,
hogy benne őrizzelek,
senki ne sejtse titkom.

Faragj tovább, faragj még…
beszélj hozzám úgy,
hogy fülig piruljak,
mint amikor először hallottam hangodat
és már tudtam,
hogy a legszebb dallam marad –
tam, tam,
tadam, tadam,
dobban a szív,
lüktet a vér,
életre keltettél.

Vigyél el oda,
hol bazaltorgonák nyílnak rendre,
s tanú csak az erdő csendje.
Ölelj át,
simítsd le rólam a kétségeket –
taníts meg hinni,
elhinni téged
s önmagam.
Légy bölcs tanítómesterem,
faragj magadhoz.

A képek forrása: Pinterest és saját album
(saját szerkesztés).

2025. március 15., szombat

Vajda János: A hazafiakhoz

               Szeresd apádat és anyádat,
               hogy hosszú életű lehess a földön

Kik hű fiai vagytok e hazának,
Kik éltek érte, és meghaltatok,
Hallgassatok rám, élők a hazában!
S ti a sírokban – halhatatlanok!
Hozzátok szól e jó édesanyának
Legszegényebb, legszeretőbb fia,
Hallgassatok rám! – az igaz könyörgést
Istennek is meg kell hallgatnia!

Én, ki a véremet könyekbe sírom
– Ki nem siratna haldokló anyát? –
Ki szánná vérét, anyjától vett vérét,
Ha megmenthetné a halót magát?
Én, aki virrasztok a haldoklónál,
Míg jönnek a félelmes éjjelek,
Én elhagyottan könyörgök hozzátok:
Testvéreim, jertek, segítsetek!

Csak nézzetek ki a sötét éjjelbe!
Ott leskelődnek a szörnyetegek;
Üzzétek a gyávát el... hisz ébren
Nem néznek farkasszemet veletek!
Oh, keljetek fel! Ily viharos éjben,
Ily vészes éjben ne aludjatok!
Az éjnek álmadarait nézzétek!...
– Vagy a sötétben megvakultatok?

Hát aki lát, remél, hát aki érez,
Kétségbeessék e veszély fölött?
Ki a hazáért ontaná el vérét,
Bánatba haljon el – gyávák között?!
Testvérek! még nem mostoha-anyátok
E szép haza, jertek, segítsetek!...
Oh, jöjjetek, mert nem lesz majd anyátok!...
S fogtok-é aztán élni, gyermekek?

1847
A képek forrása: web (saját szerkesztés).
1. A Pilvax kávéház külseje és belseje 1848-ban
2. A Landerer és Heckenast Nyomda – a szabad sajtó első terméke
3. Múzeumkert – 1848. március 15.
4. A márciusi ifjak:
Jókai Mór, Petőfi Sándor, Vasvári Pál,
Irányi Dániel, Irinyi József, Vajda János,
Bulyovszky Gyula, Degré Alajos, Vidats János