Mesterséges

Hova furakodik ez a fény? Még aludni akarok. Résnyire nyitom szemem. Hat óra ötvennégy. Elfordulok. Ránézek a hőmérőre. Kint nyolc fok. A nap nyomulása nem ezt mutatja. Mintha tavasz lenne. Bennem nincs tavasz. Először a nyár rabolt ki. Most az ősz. Nincstelen vagyok. Miféle koldus, aki tavaszért kuncsorog? Egy morzsányi sincs a zsebemben. Nincs is zsebem. Hálóingem zsebtelen. A semmiben hogy lenne bármi? Nincs is tavasz. Csak a képzeletem festett róla képeket. Elfogyott a festékem. Nem tudok másikat festeni. Fel kellene tölteni a palettát. Nincs kedvem. Ecsetem sincs. Van néhány félig teli tintapatronom. Inkább félig üres. Vagy egészen. Tollam sincs. Nem érdekel. Aludnék még. Nem engedi a napfény. Félrehajtom a takarót. Feltápászkodom. Kiülök az ágy szélére. Nyolc fok. Bent húsz. Bennem mínusz tizenkettő. Nem fázom. Nem érzek semmit. Mégis érzek valamit. Nem jó ülni. Semmi sem jó. Mi az a jó? Ücsörgök. A napfény szemtelenül zaklat. Leskelődik a függönyréseknél. Nem hagy békén. Belebújok a papucsomba. Csak egyik lábammal. Ücsörgök. Lehet, hogy ez rossz. Nem érzek semmit. Mi az a rossz? Másik lábam is papucsba csúszott. Nem tudom, ki tette bele. Ücsörgök. Fel kellene állni. Nem visz rá a lélek. Testem kisegíti. Felállok. Elindulok a napfény felé. Beengedem, ha annyira jönni akar. Ő tudja. Nekem mindegy. Minden mindegy. Kihúzom az egyik firhangot. Már csak öt. Legalább a számolás megy. Három ablak. Hat függönyhúzás. Már csak négy. Világosabb van. A napfény uralni akarja a szobát. Nem érdekel. Legyen övé. Két függöny maradt. Valaki kettőt elhúzott. Magam vagyok. Egy. Belefáradtam. Jöhet az utolsó. Kint nyolc fok. Kitárom az ablakot. Bennem mínusz tizenkettő. Nem érzem a hideget. A nap pimaszul simogat. Nem elég a szoba. Én is kellek neki. Nem kap meg. Senki sem kap meg. Huzat van. Kikezd velem a szél. Nem érdekel. Kívül tágasabb. Nézem a fűzfát. Nagy. Zöld. Biztos kivételez vele a tavasz. Velem nem kivételez. Elhagyott. Így jártam. Vitatkoznak a madarak. Nem érdekel. Az ő dolguk. Nyitva hagyom az ablakot. Ácsorgok. Mozdulni kéne. Ácsorgok. Nem akar vinni a lábam. Nem érdekel. Meggondolja magát. Mégis visz. Mozdulok. Hátat fordítok a napnak. Simogasson mást. Hidegen hagy. Sok dolgom lenne. Kedv kellene hozzá. Kedvem sincs. Elfogyott. Minden elfogyott. Én is. Nem érdekel. Kint kilenc fok. Bent tizennyolc. Bennem mínusz tizenkettő. Sírni kellene. Nincs könnyem. Elfogyott. Leülök az íróasztalhoz. Ücsörgök. Bámulom a laptopot. Hidegen hagy. Lassított felvétel vagyok. Ücsörgök. Felnyitom a fedelét. Ücsörgök. Bekapcsolom. Bámulom a monitort. Hidegen hagy. A Secret Garden biztos ad könnyeket. Nem ad. A semmiből nem tud. Nem érdekel. Nem hiányoznak a könnyek. Semmi sem hiányzik. Én sem. Nyolc óra ötvenegy. Indul a program. Majd AI fest nekem tavaszt.

A kép forrása: Pinterest (AI).

Secret Garden – Sometimes when it rains...

💬 Megjegyzés: a történet nem rólam szól, hanem egy napjainkban egyre gyakoribb elgondolkodtató sorskép megjelenítése írói eszközökkel.

SZALMASZÁL – Esőünnep

Szeptember vége volt, nem olyan szép, mint most. Szürkeség csúfította el a környéket, s mintha haldokolt volna a természet, lassan rátelepedett az elmúlás ködös fátyla, még utolsó jajait is hallani véltem, s ez a temetői hangulat eluralta érzékeimet, begubóztam, legtöbbször az ablakon se volt kedvem kinézni, sőt, semmihez nem volt kedvem. Évek óta gyakran tért vissza ez a felemás állapot, belül maradtam, és ebben a nagy semmiben keresgéltem önmagam. Olykor azt hittem, megtaláltam, de rá kellett jönnöm, hogy egyikhez sem hasonlítok. Persze nem azonnal. Hónapok teltek el ebben a hullámzó kedélyállapotban, mire feleszméltem, hogy valószínűleg nem jó helyen vagyok, ám inkább továbbra is megbújtam a rengetegben, hagytam, hogy hangomat elnyomja a kinti ricsaj, beleolvadtam a tömegbe. Akkoriban nem érdekelt különösen, beletörődtem, hogy nekem így jó, számomra ez a tökéletes, nem volt hasonlítási alapom. Aztán csak-csak előbukkantam néha, s amikor szétnéztem, elkezdett vonzani, amit magam körül láttam. Szerettem volna még kicsit élni, megismerni a környező világot, közelebb kerülni az emberekhez. Szerettem volna, de nem igazán akartam. „Szeretném” és „akarom”. Hatalmas különbség, szakadék tátong a kettő között, melyet át kellene ugorni, de ahhoz bátorságra lenne szükség. Nem voltam elég bátor, kényelmesebbnek tűnt a búvóhelyemen maradni, onnan szemlélődni, egyszerű megoldásokkal beérni. Nem mértem fel, hogy ez nem élet, hanem inkább valamiféle tetszhalott állapot, „nyomokban” minimális hozzáadott extrával, hogy mégse legyen annyira unalmas.

Álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy egy kiadós eső mutat majd nekem utat, és úgy visz magával a sárdagasztó időben pocsolyákon át, hogy egyáltalán nem állt szándékában. Egyszerűen csak megtörtént, belesodródtunk. Pontosan ma öt éve, szeptember 28-án, még az óra és a perc is emlékezetes.

Mindig tartottam az esőtől, barátságtalannak gondoltam, mogorvának, öntörvényűnek, hogy akkor esik, amikor neki tetszik, és bősz viharok kísérik, amerre jár. Inkább elkerültem, vagy csak messziről figyeltem, és az igazat megvallva, eszem ágában sem volt közelebbről megismerkedni vele. Kielégítette kíváncsiságomat, amit addig sejtettem róla, tisztes távolságban maradtam, de azon az estén jött egy angyali sugallat, vagy megszállt a kisördög, hogy szólítsam meg. Semmi különös, csupán egyszerű megjegyzés volt, és nem vártam választ, hiszen az esők úgysem állnak szóba magamfajta halandóval, csak megjelennek, aztán ahogy jöttek, el is tűnnek, ám láss csudát!, beszédbe elegyedett velem. Utólag furcsának találtam, hogy ez egyáltalán nem lepett meg, olyan természetesnek hatott, mintha ezer éve ismernénk egymást, és csak folytatnánk egy valamikor abbamaradt élvezetes kommunikációt. Az első pillanattól éreztem, hogy valami megváltozik bennem, másképp kezdek működni, és ennek az őszi esőnek nem a hűvössége árad szét sejtjeimben, hanem kellemes bizsergést generál szívem táján, amit eleinte nem próbáltam szavakba önteni, egyszerűen csak jó volt vele lenni, érezni simogatását, figyelmét, hogy minden érdekli, ami velem kapcsolatos, fontos vagyok számára. Én is felfedezéseket tettem, rácsodálkoztam humorára, megtapasztaltam egészséges szigorát, igazságérzetét, megismertem érzékenységét. Egymásra hangolódtunk. Részemmé vált, és jó volt újra létezni. Már néhány nap alatt kicserélődtem, tisztára mosta testem-lelkem, és minél több időt töltöttünk együtt, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy fogva tartott gondolataim kiszabadítója, és kulcsszerepe lesz további életemben. Ugyanakkor meg is rémültem ettől a hirtelen jött erős kötődéstől, a bennem zajló gyökeres változásoktól, és megszólalt a belső vészcsengőm, elkezdtem a hibáit kutatni, nem hittem benne eléggé. Emberi gyarlóság, hogy a „minden” kevés, annál is több kell. Inkább elmenekültem, hátat fordítottam. Csaknem belepusztultam, hónapokig nem találtam a helyem, kóvályogtam, majd más utakat kerestem, ám akármerre tévedtem, az én Esőm egyfolytában esett, egy pillanatra sem szűnt meg jelenléte, benne éreztem a hajnali mézes zöld teám ízében, nappalaim zsúfolt rendjében, illatos esti fürdővizemben, álmatlan éjszakáimban, hol szemerkélt, hol zuhogott, de jelen volt, nem hagyott magamra egy pillanatra sem. 

Most is esik. Velem van szavakkal és szavak nélkül, vigyáz rám, pedig nagyon fáradt. Ma ünneplőbe öltözöm, én is esővé válok. Meg kell tisztítanom, mert nekem az életet jelenti.

AQUA VITAE

Uram,

te küldted őt hozzám?

Cseppekben érkezett,

olyankor magasra emeltem arcom,

hogy jobban érezzem.

Volt tavaszi zápor,

mit lenge szellő terelt felém,

és tudtam, mit ér

(aranyat)

minden érintése.

Amikor nyári zivatarrá vált,

pusztító széllökéssel közeledett,

vihart kavart,

feldúlta lelkem csöndes erdejét.

Aztán bús őszi tenger lett,

sárdagasztó,

sötét –

akkor került hozzám legközelebb.

Később téli ónosra váltott,

hogy

ezüstjéggé dermessze szívem,

mégis

melegsége árasztott el,

nem fagyott tőle ajkamra a mosoly.

Táncoltunk

szédületes valcert,

rét virágai hajlongtak lépteink alatt,

máskor tüzes tangót lejtettünk

elképzelt bérceken,

mára ebből semmi nem maradt.

Már jöhet tornádóval is –

megzabolázom;

duzzaszthat vadvizeket,

áradása bennem szelíd óceán lesz,

minden alakjában az élet vize.

Szárazság gyötör.

Ajkam szélén bágyadt mosoly,

aszály sújtja lelkemet.

Uram,

mondd,

eső nélkül

élni

hogy lehet?

Aqua vitae – Kováts Péter Skorpió videója

Első megjelenés – 2024. szeptember 28. 

DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin 

("SZALMASZÁL" rovatom):

SZALMASZÁL – Esőünnep  >>> itt

A képek forrása:

DunapArt Magazin, Pinterest és saját album

(saját szerkesztés).

Csak / Nur / Tauber Ferenc

Az alapkép forrása: Canva
(szerkesztette: Horák Eszter).

Forrás: Tauber Ferenc.

Horák Andrea Kankalin – Csak  >>> itt

Tempus Quartet – Storm (Vivaldi)

Magyarul Bábelben Műfordítók és műfordítások  >>>  itt

DunapArt Magazin – Tauber Ferenc  >>>  itt

Napvilág Íróklub – Tauber Ferenc  >>>  itt