2022. április 20., szerda

Sodrásban

Elúsznak,
mint vízcsepp sebes folyóval,
vagy a felszínen lebegő faág;
elszállnak,
akár a darvak,
ám örökre mennek,
nem térnek vissza
soha már.
Két kézzel szórod
az ismeretlenbe,
amikor számolnád,
csak üres tenyered marad,
míg egy utolsó szél széthordja
megfáradt hamvadat.

Ember,
ne tékozold a percet!
Incselkedik a tavasz,
madárdallal repül az idő.
Tegnap még havazott,
ma ugyanott
tarka virágok bontják kelyhüket,
illatuk betölti a teret,
rügyek pattannak,
élet sarjad –
maradtak még percek,
és téged akarnak.

2022. április 11., hétfő

ATTILA, a kertész

Hosszabb méltatásra készültem, mégis megfékeztem a tollam, mert úgy éreztem, hogy a tavalyinál hitelesebben nem tudom elmondani, mit adott nekem, mit jelent számomra József Attila. Most más megközelítésből fejezem ki tiszteletem, mely nem maradhat el, alatta pedig mellékelem róla szóló, személyes indíttatású írásomat.

Száztizenhét évvel ezelőtt – 1905. április 11-én – Ferencvárosban felsírt egy kisfiú. Világra jöttével a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja született meg. 1964 óta születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját.

A sors nem volt kegyes hozzá, súlyos lelki terheket cipelt egészen kicsi korától. Rövid, harminckét évre szabott életét végigkísérték ezek a traumák.
Mélyszegénység, nélkülözés, otthontalanság, árvaság, súlyos betegségek, meg nem értettség, kitaszítottság, viszonzatlan szerelmek, gyötrő szeretetéhség, társadalmi igazságtalanság elleni lázadások, lázítások kifejezésre juttatása jellemzik költészetét.
Költőóriás, aki rendkívül érzékeny, sebezhető ember volt. Szebb, teljesebb életre vágyott, igazságosra, ennek – hol nyíltan, hol burkoltan – hangot is adott költeményeiben.
Nemzedékeken ível át verseinek üzenete, melyek nemcsak lázadásról szólnak, hanem arról is, hogy a léleknek szüksége van táplálékra: szeretetre, mert szeretet nélkül az ember elveszik az útvesztőkben. Megsemmisül, legyen birtokában bármilyen hatásos fegyver.

Kiváló kertésznek bizonyult. Amit elültetett, annak a mai napig szedegetjük termését, és még sokáig virágoznak fái, örök életük garantált.
Most egy szelíd, ám elgondolkodtató verset hoztam tőle. Nagy kedvencem megzenésített változatával együtt – egy reményteli sóhaj a zavaros világban.

JÓZSEF ATTILA: KERTÉSZ LESZEK

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

1925. április

Bízom benne, hogy azok a virágok nem a világ sírjára kerülnek, hanem az élőket gazdagítják.

2022. március 19., szombat

Kockás kokárda

Nagyanyám a bűnös. Már óvodás koromban Esterházy-kockás ruhácskákba öltöztetett: „ez a divat, jól áll neked, királyi viselet, úgy nézel ki benne, mint egy hercegnő”. Több se kellett a kis ovisnak, naná, hogy büszkén illegette magát benne. Vagy nagyapám fertőzött meg a gyógyíthatatlan „betegséggel”, akinek génjeit örököltem, és mindene volt a tanítás. Talán apám is tett hozzá, amikor odaszúrta, „mikor lesz neked két diplomád?”. Akkor ez oly erővel ütött, hogy késztetést éreztem utolérésére. Anyám sem ártatlan: „tanulj, te szerencsétlen, mert nem lesz belőled senki!”. Aztán gyógypedagógus lettem, begyűjtöttem két diplomát, és sokáig azt hittem, vagyok valaki. Na, nem a papírok miatt, azokat csak szükséges „kelléknek” tartottam, hanem azért, mert úgy gondoltam, pedagógusnak lenni kiváltság, a jövő nemzedékét formálni, útjára engedni, példát mutatni immár nemcsak kötelességem, hanem hálás feladat is, de az ember ne a hála miatt munkálkodjon, keressen magának valami más indítékot. Bevallom, azért felemelő érzés volt a diákok mosolygó tekintetével találkozni, amikor szemükből tükröződni látszott felém mindaz, amit értük tettem az évek során, és a ballagásokon sírva borultak a nyakamba. Legnagyobb ajándékom az volt, amikor könnyeikkel öntöztek. Ezekből a könnyekből és mosolyokból építettem fel újra és újra önmagam, állítottam elő azt az energiát, mellyel folytatni tudtam a pályát. Szeretnek, állapítottam meg jóleső megnyugvással, és nekem ez mindent megért.
Közben évre év jött, kialakult egy jól bevált rutin, ám amikor már fesztelenül élvezhettem volna a pedagóguspálya örömeit, több idő jutott volna a diákokra, napról napra növekedni kezdtek a fölösleges terhek, egyre kacifántosabb szövevénnyé vált az a gyönyörű hivatás, melyre felesküdtem, és árulónak éreztem volna magam, ha idő előtt feladom.
A pedagógus is ember, vannak erényei és hiányosságai, mint bárki másnak. A biológia törvényei szerint létezik – megszületik, él és meghal. A nap neki is huszonnégy órából áll, szüksége van pihenésre, regenerálódásra, megújulásra, a pedagógiában pedig szabadságra, nem gúzsba kötött kezekre. Szüksége van levegőre, és nem minden lélegzetvétel adminisztrálására. Szüksége van bizalomra, munkájának anyagi elismerésére – neki is pénzbe kerül a vásárlás –, valamint társadalmi megbecsülésre, hiszen ma – a szó szoros értelmében – nem kifizetődő pedagógusnak lenni. Erről is lehetne táblázatot szerkeszteni, a statisztika magáért beszélne. Anyagi szempontból és társadalmi megítélés alapján is a ranglétra alsó fokán helyezkedik el, akibe bárki büntetlenül belerúghat, jogot formálhat bírálatára, meghurcolhatják, miközben – saját gondjait félretéve – családok terheit cipeli nap mint nap, szülői feladatokat lát el, helyettük is nevel, intézkedik. Mindezt a gyermekekért, a jövőért teszi, önzetlenül.
A pedagógusok még soha nem szorultak ilyen korlátok közé, mint most, nem véletlen, hogy egyre kevesebb a vállalkozó szellemű fiatal, kihalófélben van az utánpótlás. A hivatástudatra csak ideig-óráig lehet alapozni, hiszen ha gátolják kialakulását, nem lesz mire. Azok a pedagógusok, akik még növeszthettek szárnyakat, megismerhették az igazi repülést, ám nem élnek örökké.

Ma kockás inget adok gyógypedagógus lányomra. Napszámos viselet. És kockás inget adok mindazokra, akiknek eltökélt szándékuk, hogy visszaállítják a pedagógus hivatás becsületét.

Repüljetek hát, ifjú Titánok,
növesszetek erős szárnyakat;
óvjátok,
ne engedjétek, hogy tövig nyessék,
mert
megcsonkolt szárnyakkal
nem emelkedhet magasba a lélek!


Kép – Pinterest