…mert nem tudok nélküle létezni.
Kinyitja lelkem csatornáját, érzelmeim önálló útra kelnek, hömpölyögnek, és én csak úszom az árral. Most éppen hajnal óta John Barry bűvöl el, mélyeket szippantok a zeneillatból, belélegzem ezt a csodát.
Ilyenkor szebb a világ, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem fenékig tejfel az élet, száműzöm a gondokat, és csak pozitív képeket engedek magamhoz.
Egy délceg hegyen találom magam, tengerből magasodik az ég felé, a partot kavicsok borítják, tisztára mossa őket a víz. Egymáshoz csiszolódnak, szürkeségük tovatűnik, átöltöznek, majd csillogó kövekké változnak, megmutatják felszínük alatt eltitkolt ezerszínüket.
Az ormon picinyke kunyhó, kéménye a felhőkig szalad, szelíd bárányok barátságos füsttel keverednek. Káprázatos a panoráma fentről. A balkon korlátjára könyökölve gyönyörködöm az őszi erdőben, a bentről áramló zene harmóniájával lombok neszeznek, ahogy egy-egy falevél keringőzik, majd az avarra szédül.
Hűvös szél fúj, pirosra csipdesi arcomat, kócosra borzolja hajam, összehúzom magamon a kabátot. Visszalépek a házikóba, becsukom az ablakot, öreg cserépkályhám padkájára telepedek, tenyerem rátapasztom, ujjaimon keresztül árad szét minden porcikámon a meleg. A zene felerősödik, most még közelebb kerül hozzám, mélyebbre lopózik lelkemben, eluralkodik érzékeimen.
Talán te is benne leszel. Holtodiglan.
Kép – Pinterest
