*
Horák Andrea Kankalin
Fényhozó
„...most már benned ragyog fel az, ami még az előbb láthatatlan te voltál.” (Tandori Dezső)
Én nem tudtam,
hogy mélyről érkezik a Fény,
s ahogy ültem
a semmi peremén,
szerényen átbújt a réseken,
nem szórt szikrát,
csak fénylett félszegen,
betűk kanyarogtak,
sorok,
alakzatok,
s én már nem tudtam,
hogy éppen hol vagyok,
hogy látom Őt,
vagy káprázat szédít el,
kezét fogtam,
lelkem fürdettem
könnyeivel,
imát mondtam érte,
majd jöttek váteszek,
és nem féltem,
hogy végleg elveszek,
hisz sötétben él, mégis
úgy ragyog,
hogy fénnyé válok Tőle én is,
kitölti az űrt,
betölti a teret,
én nem hittem,
hogy ennyire szép lehet...
túl minden betűn,
soron,
alakzaton,
nem érdekel már semmi,
csak mindig ebben a fényben lenni,
és örökre inni szavát,
mert
szívembe írta magát.
[Zene:
az este,
pajkosan pislognak
a csillagok,
a hold
legszebb mosolyát
előkereste,
a millió aranyszegecs
körülötte ragyog,
s én várom a Csodát
türelmesen,
mindjárt érkezik –
csillaglesen.
[Hajnali hangolat]
Kíváncsi fény lopózik
a függönyön át,
végigpásztázza
szobánk falát,
majd
megpihen arcodon –
nem keltelek még,
hagyom,
hogy a lassan tűnő
éjszakáé legyél.
Kint
ébredeznek
a cserfes madarak,
trillájukkal
új szólamot játszanak,
s én átadom magam
ennek a meghitt csendnek,
már nem kereslek –
megtaláltál,
megtaláltalak.
[Telhetetlen]
Melankólia
telepedik rám,
pedig nem akarom.
Alattomosan veszi birtokba
tudatom,
gyomromba fészkeli magát
a félelem:
talán nem is vagy igaz,
csak álmodtalak
és nem voltál velem,
képzelek
minden meghitt percet,
belém reszket
a kétségbeesés –
hiányzol,
már bármennyi ölelés kevés,
az önfeledt napok
pillanatoknak tűnnek,
telhetetlenné teszel...
és akkor jössz,
megcáfolsz hitetlenségemben:
nagyon hiányoztam,
telhetetlenné teszlek,
s belénk reszket,
ahogy
lecsókolod rólam a kétségeket,
a melankóliát...
nem álomkép ez –
valóság,
és együtt hisszük tovább
hihetetlen mesénket.
[Zene:
https://www.youtube.com/watch?v=gbu2NJCKxaA
(Pál Utcai Fiúk: Csak úgy csinál; Original – 1990).]
*
A szerző így vall önmagáról:
„Már akkor grafomániás lettem, amikor megtanultam a betűket, ám csak 2009-ben kezdtem komolyabban írással foglalkozni. Gyökereim a Napvilág Íróklubon találhatók, tizenhárom éve ott kezdődött el irodalmi pályám, azóta több hasonló »külső« oldalon vagyok aktív.
A Napvilág Íróklubon 2014-től, Az Élő Magyar Líra Csarnokában 2020-tól szerkesztői feladatokat vállaltam, nemrég pedig moderátor lettem a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portálon. Mindhárom helyszín fontos meghatározója fejlődésemnek és jelenlegi irodalmi életemnek.
A versek világában mozgok otthonosabban, de kedvet kaptam prózai művekhez is, szívesen írok novellákat vagy portrékat, rövid tanulságos vagy lélekemelő történeteket.
Sokáig csak a kötött formákat – elsősorban szonetteket – részesítettem előnyben; ma is hiszem, hogy van helyük napjaink költészetében, igyekszem ezt a meggyőződésemet saját művekkel alátámasztani.
Néhány éve kitérőt tettem a szabadversek felé; különleges utazás ez, és én szívesen kirándulok számomra ismeretlen területekre, mert vonzanak a kihívások.
Szeretek játszani ritmusokkal, szabályok között is felhőtlennek és szabadnak érzem magam.
Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát. Ugyanilyen fontosnak gondolom az olvasói visszajelzéseket, mert szintén tükröt tartanak, melybe érdemes belenézni, hogy tisztábban lássuk önmagunkat.
A költészetben és minden területen fontosnak tartom az őszinteséget, hogy hiteles művek szülessenek – bármilyen témában.
A szerzők beállítottságától függ, hogy inkább a körülöttünk zajló eseményekre hívják fel a figyelmet, utat mutatnak és állást foglalnak, vagy lírai hangon szólalnak meg. Az előbbi egy egészséges világkép kialakításához szükséges, az utóbbinak abban látom jelentőségét, hogy érzéseket közvetít, ezzel sokaknak nyújthat kapaszkodót különböző lelki sérülések, negatív hatások feldolgozásában. Megmutatják, hogy a legmélyebb szakadékból is ki lehet jutni. A kettő együtt is működhet, mindegyiknek nagy szerepe van az olvasók, a társadalom tagjainak formálásában.
Hozzám a líra áll közelebb – valószínűleg több évtizedes gyógypedagógiai tevékenységem és zenével, énekléssel töltött időm hatása ez. Szívesen és gyakran foglalkozom az emberi lélek rejtelmeivel, mélyben zajló pszichikai folyamatokkal, minden érdekel, ami ezzel kapcsolatos, több versem és prózai művem épül erre a témára. Lényegesnek tartom, hogy amit »művelek«, ne csak öncélú írásterápia legyen, hanem mások felemelkedését is szolgálja.
Az írás mindenkor felelősséggel jár, mert a szavak arra születtek, hogy jó dolgokra használjuk őket, ne éljünk vissza azzal a hatalommal, mely általuk birtokunkba kerül.
Egy saját kötetem jelent meg »Csillagokba írva« címmel (2018), mely a megelőző kilenc évem verseinek és prózáinak válogatását tartalmazza. A másodikon most dolgozom, de a jelenlegi gazdasági helyzet miatt elgondolkodtam, hogy megjelentetem-e nyomtatott formában, vagy inkább feltöltöm a Magyar Elektronikus Könyvtár felületére. Egyelőre győzködöm magam, sok ösztönzés is érkezik. Felemelő érzés lenne kezemben tartani az első kötet után eltelt négy évben született műveimet. Bármennyire »modernizálódik« a világ, számomra a nyomtatott könyvek az igazi könyvek.
Az írás számomra menedék, biztonságos sziget. Olyan terület, ahol komfortosan érzem magam, ki tudok kapcsolódni. A levegővételhez hasonlítom, vagy betűk, szavak harmonikus dalához. Hiszek a szavak gyógyító erejében, »mert erősugár a szó, ha megfogant«.”
*
(Szerk.: Cirill Kabin Csaba)
Fotó: Horák Andrea Kankalin portréja a XX. századból (forrás: a Szerző Facebook oldala).
Fotó – A XX. századból
